Ránk feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint kinőtt hálókabát.
Foszlott avarra perdülő
júliusi szél játszótársait keresi egyre,
s felismeréssé szelídül benne a tény:
szép, emberszagú csendben, magában él
minden kérgesre cserzett gyönyörűség.
Idegenek mosolyogva integetnek feléd,
mikor a hajnali csend lándzsája
halántékodon át szívedet szeli szét.
Vigyorogsz feléjük: minden rendben,
nyugodtan mehettek tovább a dolgotokra,
hisz vár reátok, a lusta vasárnap délutánok
tompító sörbe fulladt kábulata, mikor
egy lélek sem jár a tettek mezején…

Ránk feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint kinőtt hálókabát.
Trópusi délutánokon sietve alszanak
még a kicsiny orchideák,
mielőtt mérgük balzsam-illatát reánk bocsátanák.
Állig ér a kábulat álma,
riasztó neszre se rezzen a szem.
Béke-hiénák, nyájba tömörülten ordasokra lesnek,
maszka-fesztiválok forgatagában szédült idealistákra,
fogyott-álmú nincstelenekre, kik láztól dadogva
emlegetik fel a hősi múltat,
s cserepes ajkukon átvérzik a szó.

Ránk feszül a várakozás antarktiszi csendje,
mint kinőtt hálókabát.
Másnak látszik minden, mint ami van,
s a kicserzett időben alszanak az orchideák.

2014-2022