A langyos este már szobámra hullt,

borongva, csendben, őszi fákon át;

a sárga lomb az ágra ráfakult,

amint föléje vonta fátyolát.

A ferde múltat eldobom, ha fáj,

ahogy – zuhanva – súlyt a léghajós!

S lapít a bánat, álnok, unt lakáj,

hisz új reményre lát esélyt a jós…

Elért a hangod!... egyre nő… s e tűz

a szív fagyát is oldja és igáz

finom varázsod: ez, mi összefűz!

A sorsomon te hű szemed vigyáz.