Szemedbe nézek, magamnak adlak,
nyitott az ajtó, kitárt az ablak.
Hanyatt a fűben, nem jönnek erre,
elég is ennyi, ne várj több jelre.
Az úton mások, később mehetnél,
kötetlen pálya, szagos menet szél.
Hang, fény és oldat, hullámok, tenger,
ki visszatáncol, az itt sosem nyer.
A szellem szédül, minden nap szombat,
lebontott korlát, akárki ronthat.
Utánam rögtön, keress egy pontot,
ha már az élmény sóhajjá foszlott,
elmúlás, élet mindjárt kibékül;
nyomban megérted, szeretni végül:
csupán egy forma, érzés meg ösztön
s ringat, hogy aztán a holdig lökjön.
Amint akartad, ahogy kívátad,
az ujjad zsibbad, kinő a szárnyad.
Repülsz pörögve, boldog-tudatlan,
ahol kelet volt, most épp nyugat van.
Vakít a reggel, a torkod száraz,
a sok hasonló a parton ágyaz.
Emlékszilánkok álmos szemekben,
te nem haragszol, én nem veszekszem,
adtál, elvettél, s azzal beérem,
lehettem vajkrém a lágy kenyéren,
te meg pont voltál az í betűmön,
kettőnkről többet nem is tűnödöm.
Eleje sem volt, hogy lenne vége?
Jövőre ismét? Naná, miért ne.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
