Én nem tudom, mivégre és miképpen,
de nem felejtek semmi lényegest.
Megengedem, megint csak megkísértsen,
mi bennem mélyen, mindent szépre fest.
Ha az kell hozzá, másik arcot öltök;
csalóka látszat, csillogó keret.
Az álmaimban rám kacsint az ördög,
az Isten tudja, m'ért, hogy így szeret.
Belém karol, s ahányszor elhibázom,
nevetni hallom, egyetért velem.
Majd átsegít a parttalan vitákon,
mihelyst a szívnek ront az értelem.
Ha bátrabb lennék mást is megtehetnék,
igaz lehetne bármely válaszom,
az ég fölöttem fénylőbb, sokkal szebb kék,
és könnyebb volna engem játszanom.
| 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
