Április van, és este,
néhány perce még szakadt,
s most hűvös fénnyel ragyog
a sok száz körúti kirakat.
Messze harangoznak. Várok,
fázósan bújnak eggyé a párok.
Ilyenkor még hűvösek az estek,
mellettem szelíd öreg vet keresztet.
Egy ódon bolt falán megáll egy óra,
halkan pattan a mutatója, -
egyet nyikkant: vége,
csak egy nyurga platán
árnya hajol a hold elébe.
Az égen tucatnyi fény ragyog,
s a felhők, mint véres húsdarabok,
búsan csüngnek a Tisza felett,
s bíbor vérük a habokra csepegett.
A szobrokon lomha szél borzol
fehérlő galambot,
messzibe búgnak a harangok,
a szobákban otthont lelt
az alkonyi oltalom,
s ahogy mentem, -
rám rontott a kései forgalom.
Átmegyek a túlra, de még látom
ahogy fényt szürcsöl a sarki hentes kése,
megállít a tülkölő autók ölelése;
robajló disszonáns
városi ének,
lámpák millió pásztája,
mint lángoló szirének,
végig lobognak a téren,
házak nyúlnak a homályba
szürkén és kevélyen,
az ég glóriás fénye ellebeg
a Dóm fölött,
a sarkon egy csatorna
aranylón füstölög.
Este van, áprilisi este...
Mikor
minden megújul, -
az én szívem
vén lett.
Most múlt el az Isten halála,
a csendes bús Nagypéntek,
s hiába jöttek boldog ünnepek,
én, mint kolduló alázat,
szelíden görnyedek
a vágyódó sors alatt.
S a hosszú lábú szent öröm,
fölöttem elszaladt,
s én úgy maradtam,
mint az Aphaia-templom
vonagló katonája,
kit fáradt izmok,
vert csont és hús mozgat,
akarása ösztönné rándul,
ahogy felette a lélek
leroskad.
Már nem vágyom,
hogy tűzzé váljon
minden lángom,
s nem kérem számon
az Istent és az embert,
bár szánom,
nem kérdem,
kit melyik miért vert,
csak azt látom, hogy
egy világ csüng
a fekete keresztfa-halálon.
Koldusabb az a nyomor,
kinek mélyebb ráncot vés
elvágyó képébe
a kétkedés,
mint azé, ki pusztuló ábránddal
vágyja az eget,
ki satnya filléreket
kéreget,
s kevesebbet
eszik s kap,
mint aki ölt, rabolt vagy csalt.
Álnok, ki jónak hiszi önmagát,
s minden út mellett
van egy másik útja,
ki magát bölcsnek hazudja,
mert ez mind vágyja a másnak
pénzét, álmát, lakát,
- a história a legiszonyúbb plakát
az emberről, ki az eleven húsból
kapar ki dicsőséget.
S mégis hinnünk kell az Istent,
és az embert, kiben a kétely és a hit
rögnyálú férge rág,
a rabolt képmás-önmagát,
a silány életekből összetákolt morált,
polgári erényt, s bohém örömöt,
Imát, verset és Adyt,
vagy Erkelt és a bach-i korált,
duhaj vágyást, dühödt indulatot,
legyen bármi, minden hatott,
a Mindenség belőlünk harapott
minden falatot,
minden jótett, minden hiba,
ezek nélkül lenne-e majd
madáchi tragédia?
A bűneinket megfestették
időtlennek társul,
szelíden bölcs okulásul
az évezredek rohanásán…
De ma ki kérdi meg,
hogy ez vagy az
ezer évvel ezelőttön
m’ért szenvedett,
m’ért halt éhen tíz gyermeke,
kiknek fontak köteleket,
vertek láncot és bilincset.
A kényszer ugyanaz,
csak a hazugság más,
ma milliók rágják a koncot,
s iszonyúbb az aratás.
A gyilkos ugyanaz, - ember, -
istentelen lény,
hamis máz,
világgá hízott tömeg,
örökéhű, s gonoszul lármás...
Április, békés áprilisi este,
halkan léptem az éjbe,
s messze zúgnak az utak,
a templomi óra este tizet mutat,
síneknek pengéi villognak keresztbe,
villamos dohogott, sikongtak a fékek,
a Tiszában az égi hajóhad elégett, -
s aranylón verdeső fények
közt érkezett az éjszaka.
Ki mondhatja meg,
hogy melyik,
- a szív vagy az ész -
volt egymaga?
2004
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
