Ilyenkor gyönyörű itt a táj.
Az est megáll -
utak porába méla botjával
halkan rajzol bölcs hieroglifát
a budai ősz, e fenséges király.
A nyár forró vére szétfröccsent
az ártatlan szeptemberi fákra,
rőtté, rozsdaszínre válva
utunkat állja a délután,
és a langyos, néma alkonyatban,
- ebben az ájult pillanatban, -
az ősz megoldja aranykapcsait,
és színes, bűvös lakattal
szívünkhöz láncolja magát.
A zizegő, fénylő lombok résén
átszökik még egy kéklő égdarab,
lomha, aranysárga ágat ringat
a hűs, ezüsthangú fuvallat;
vörösen vérzik a venyige,
amott lángol a csipkebogyó,
hamvasan kéklik a kökény, -
és a komoly, bús fák alatt
némán, jajszó nélkül száll a porba
egy elrozsdállt juharfalevél.
Ölel az alkony selymesen, suhogva:
a vöröslő ösvényen áhítattal állunk,
elidőz itt halk léptű papja,
és a lustán halódó gesztenyefák
zöldtüskés, fényes gyöngyeiket
ejtik eléd a színes avarba.
Az ősz szíven ver, de nem fáj:
a vidéken szép ecsettel restaurál,
s a vörös perzsafa kényes lombja alatt
úgy tetszik, most minden mozdulatlan:
csak Buda kérkedik talpig vert aranyban...
Ilyenkor gyönyörű itt a táj.