Hiszen tudom én, ennek így kell lenni:
évente ránkzuhan megölni október,
és itt, a halódó hegyen - mint mindig -,
a bölcs diófa már csak halk,
apró fájdalmat énekel.
Igen, ilyenkor már ónosan sötétet fest
az alkony hűvös ujja
és csobognak lassú reggelek -
a négyes villamos
dühödten gázol a hajnal ősz hajába,
s a körúton dohos koldusok fekszenek.
Fölfeslik a kásás éj - de minden hiába,
nem gyémántlik már napsugár
a budai házak szigorún zárt ablakába.
Kedvem elbitangolt,
- talán a nyárban rekedt - és érzem,
napról napra
egyre alább száll szép hitem,
még a szó is elhalványul
kérgesedő szívemen:
így hát titokban egy védett helyet keresek -,
s elrejtem azt Nálad...
Óvatosan a tenyeredre teszem.
Álmodom karcsú hidakra, víztükörre rogyva,
- míg e mély csönd bársonya ölel - ,
és tudom, itt találok fényes oltalomra,
mert bár az ég kékje
már rég opálosra olvadt,
és velem csak ittfelejtett csönded virraszt -,
de tudom: két kezed közt megbújik a holnap,
mindig csak a holnap.
...mégis nálad lelek csak nyugalomra.

Budapest, 2006. október 4.