A vihar

- Ez még szomorúbb, mint az én mesém – mondta lányka, és a szobor mellé állt. – Pedig az bizonyára sohasem történt meg.
- Minden mese valahol és valamikor megtörtént. És ha nem, akkor majd egyszer mégis bekövetkezik annak a tanítása.
A lányka most leült a szobor lábához. Majd felsóhajtott:
- Bárcsak itt maradhatnék. Csak veled. Mert ha álmodom, akkor gyorsan véget ér mindez – mutatott a lányka a hamvadó alkonyi tüzek felé.
- A vihar el akar ragadni téged, mégis ő vezet el hozzá – suttogta a szobor, s mintha félálomba merült volna.
- Mi van Veled? Mit beszélsz? – pattant fel a lányka, majd óvatosan a két kezébe vette a megszürkült kőarcot.
- Indulnod kell! – felelte a Pán, s az arcára az est festett aggódást
- Segíts még, nem látom, hogy hova kell eljutnom! – mondta a lányka, és a szobor árnyas arcában kutatott.
- Nem a cél a fontos, hanem annak a keresése. A megtalálás a jutalom, de az odavezető út az igazán említésre méltó. És rád nehéz út vár.
- Hiszen arra sík a táj és nyugodt az ég.
- De ott nem tudsz elrejtőzni, és nyugatról az ég arca iszonyú.
A lányka felnézett az égre, s míg keleten még a csillagok pislákoltak, a nyugati égen hatalmas felhőtornyokat ringatott a viharos szél. És a lába előtt a falevelek recsegve sodródtak az elhagyatott ösvényeken.
- Indulok – mondta a lányka, s elkapta a tekintetét a szoborról.
Úgy érezte, hogy el kell búcsúznia a nagy Pántól, ezért ölelésre emelte a karját. De a szobor ridegen ennyit felelt.
- Minden perc, melyet késlekedéssel töltesz, végzetes lehet.
A lányka még egyszer ráemelte a tekintetét erre a különös arcra, majd sietősen elindult.
Egy nagy kapun át vezetett az útja, mely hangos csattanással csapódott be mögötte.
Messze felhorkant a szél, és lehullott levelek falkája vágtatott el a lányka mellett. Hangosan csörögtek, pattogtak, majd szerteszálltak.
A bokrok rángatózni kezdtek, s messze a fák felnyögtek. Az ég egyre sötétebb lett. Aztán hangos dördülésekkel közeledett a vihar. Mintha hatalmas ütegek lövöldöztek volna, s az első villámok az égre rajzolták a messzi tájak rémületét.
A kislányka futni kezdett, egyszer el is esett.
Közben a szél labdákká csavarta a letört ágakat és a kósza kórót, s most ezek a labdák pattogtak és gurultak el mellette. Aztán a következő pillanatban felbőszült szél rohant végig a tájon, és rettenetes esőket hozott magával.
A lányka szinte alig látott valamit, s az a valami is elmosódott messzeség volt.
Egy villámcsapásnál vette észre a mellette lebegő alakot. Ijesztő rémlátomás volt, fekete csuháját rángatta a szél, arca helyett csak valami szürke gomolygás látszott.
Mikor a lányka óvatosan ráemelte a tekintetét, az visszanézett rá. Ekkor látta meg a csuklya mögül elővillanó sárga szempárt.
Megijedt, s hirtelen oldalra fordulva rohanni kezdett. Akkor vette észre, hogy a másik irányból egy hasonló alak bámulja. Hangosan feljajdult, de a hangját elnyomta az üvöltő vihar, melyből a felpuffadt felhők szinte rázuhantak a világra.
Egyszerre valaki megfogta a kezét.
Apró és hideg kéz volt, de mégis barátságos érintésű.
A lányka kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a kis kézbe, de a szél és a zápor szakadatlan hullámaitól nem látott semmit. Csak futottak előre, miközben köröttük kavargott és hullámzott a vihar, s rájuk szakadt a kísérteties éjszaka.
A lányka érezte, hogy körülöttük ott van az a két alak, a fekete csuha néha az arca felé csapott.
- Gyere már! – kiáltotta a hang, és erős rántást érzett a testében.
A lányka minden erejét összeszedte, de így is imbolygott a teste a kimerültségtől. Aztán belelépett egy gödörbe. A bokája megszorult egy pillanatra, s emiatt elesett. Érezte, hogy a keze kiszakadt a másik kézből, lába megfeneklik a sárban, teste előre zuhant. S akkor látta meg a fekete csuhát, ahogy mint valami fekete felhő, úgy párolgott fölé. A sárgán izzó tekintet rávetült, s abban a pillanatban jeges rémület rágta be magát a testébe.
A szempár egyre közelebb jött hozzá, ahogy a sötét árny felé hajolt.
De ebben a pillanatban az apró kéz szinte felemelte, s úgy rángatta el a kislányt az ijesztő jelenés közelségéből.
- Arra! Arra! – hallatszott a kiáltás, és a lányka követte a hangot.
Egy barlanghoz értek, melynek szűk hasadék volt a bejárata, s melybe nem ért be az eső és a tomboló szél is erőtlenül csapódott a göcsörtös falaknak.
A mélyéről zöldes derengés ragyogott, de a sziklamennyezet alatt mégis félhomály volt. A falak visszadobolták a futásuk ütemes kopogását.
Végre megálltak, mikor a lányka épp meg akarta nézni titokzatos megmentőjét. Szembefordult vele, de akkor a két lidérces alak valósággal átrepült a barlangon.
Nem volt lábuk, a testük füst volt és elmosódó szürke vonalak kuszasága, a fekete csuhájuk csatakos sötétség volt.
A különös idegen most a lányka elé állt, kezét védelmezőn felemelte. Fehér fény öntötte el a falakat, melytől kifakult a sötét gomolygás, végül halk szisszenéssel eltűnt.
A lányka a szeme elé kapta a kezét, majd lassan kinézet a két vékony és apró ujja közül. Csak a halvány derengést látta. És egy gyermeket, aki háttal állt neki. Bordó köpeny volt a vállán.
- Téged ismerlek! – mondta a lányka, s a fiú felé lépett.
Az megfordult, majd így válaszolt.
- Talán ismersz, talán nem…
A lányka hátrahőkölt, hiszen egy ismeretlen arcú fiú állt előtte.
- És nem is szabadott volna látnod – tette hozzá, majd folytatta: - De felfalt volna téged ez a gonosz vihar.
- Mit számít! – mondta elkeseredetten a lányka, s nem is a fiúnak mondta, hanem inkább magának. – Már az sem érdekel, ha elpusztulok, vagy ha felfalnak.
- Számít. Azért vagyok melletted – mondta a kisfiú.
- Kinek számít? – kérdezte a lányka. – És miért?
- Neked, nekem, és azoknak, akik most érted aggódnak –felelte a kisfiú.
A lányka csak a fejét csóválta, megint úgy érezte, hogy végérvényesen elveszett. Ráadásul most már fenyegetik is az életét.
- Hol van az én otthonom? – kérdezte a lány, s megint inkább önmagától.
A kisfiú elmosolyodott.
- Ott, ahova tartasz!
A lányka most közel lépett a fiúhoz.
Hosszan a szemébe nézett, ebben a megmagyarázhatatlanul idegen, de mégis barátságos szempárba. Majd megérintette az arcot. Puha volt és hideg. A fiú lehunyta a szemét, de az aranyos csillogás nem múlt el a szem körül.
- Te szellem vagy? – kérdezte a lányka, s egészen közel hajolt a fiú arcához.
A szemhéjak most felpattantak, s az aranyló ragyogás rávetült a kislányarcra.
A lányka egyszerre úgy érezte, hogy repül. Látta magát, ahogy a kertben gondozza a virágokat, majd egy villanás, és ott volt az öbölben, ahogy bámulja a mozdulatlan hajóóriásokat. Aztán látta Pétert, ahogy ott ül a szakadék tetején. És önmagát, ahogy érte mászik, s a kisfiú egyszerre csak lezuhan a mélybe.
A lányka behunyta a szemét, s jól rászorította a szemére a szemhéját, nehogy kigördüljön egy könnycsepp.
- Látod, hogy van otthonod – mondta a kisfiú, majd ellépett a kislány mellől.
- Te egy szellem vagy – ismételte a lányka. – és én mégis érezlek, érzem a bőröd, pedig a szellemek áttetszők, nappal láthatatlanok. És te mégis…
- Mégis mi? És mit számít? Azért vagyok itt, hogy ne legyél egyedül.
- Eddig is boldogultam.
- De most a legkegyetlenebb lidércek vadásznak rád! – korholta meg a kisfiú a lánykát, aki ennél a mondatnál összerezzent.
- Miért bántanának? Sohasem bántottam senkit.
- Mert vannak olyanok, akik azért vannak, hogy bántsanak. És nem ők az egyetlenek, akik rád várnak – mondta szigorú féltéssel a kisfiú.
- Miért van mindez?
- A világok természetes állapota, hogy védekezik minden ellen, ami idegen tőle.
- Tehát mielőtt kijutnék innen, meg kell halnom?
- A világnak meg kell tanulnia, hogy eltévedtél, és csak a kivezető utat keresed.
A lányka teljesen elszontyolodott.
- Akkor segíts, jó szellem, hogy kijussak!
- Nem kérdezhetsz, csak engedelmeskedned kell! Kísérőd vagyok, s nem útitársad. És hatalmam csak ebben a sziklavájatban van.
A lányka a fejével bólintott.
Sötét lett a barlangban, a lányka úgy érezte, magára maradt.
De a szellem hangja csendes komolysággal így szólt:
- Veled maradok, ne félj!