2025. január 17. péntek,
Antal, Antónia napja.
Kalendárium

Hej emberek! Markomban sűrű
 fekete vérrel telt kupa!
 Ezzel köszönt rátok egy rongyos,
 világgá űzött árva kobzos
 utolsó Koppány-unoka!
 Borra nem telt. Így hát kupámat
...

Január (régiesen Januárius, ősi magyar nevén Fergeteg hava) az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Janusról kapta, aki a kapuk és átjárók istene volt az ókori római mitológiában. A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava. A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták.

...

Weöres Sándor: Újévi jókívánságok

Pulyka melle, malac körme
   liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
   az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt*,
   tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
   télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

 

Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza,
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De még azért elbirjuk fegyverünk,
...

Aki magyarul azt mondja: költő — mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.

...

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő.

...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A lányka és a szellem 6.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


A vihar

- Ez még szomorúbb, mint az én mesém – mondta lányka, és a szobor mellé állt. – Pedig az bizonyára sohasem történt meg.
- Minden mese valahol és valamikor megtörtént. És ha nem, akkor majd egyszer mégis bekövetkezik annak a tanítása.
A lányka most leült a szobor lábához. Majd felsóhajtott:
- Bárcsak itt maradhatnék. Csak veled. Mert ha álmodom, akkor gyorsan véget ér mindez – mutatott a lányka a hamvadó alkonyi tüzek felé.
- A vihar el akar ragadni téged, mégis ő vezet el hozzá – suttogta a szobor, s mintha félálomba merült volna.
- Mi van Veled? Mit beszélsz? – pattant fel a lányka, majd óvatosan a két kezébe vette a megszürkült kőarcot.
- Indulnod kell! – felelte a Pán, s az arcára az est festett aggódást
- Segíts még, nem látom, hogy hova kell eljutnom! – mondta a lányka, és a szobor árnyas arcában kutatott.
- Nem a cél a fontos, hanem annak a keresése. A megtalálás a jutalom, de az odavezető út az igazán említésre méltó. És rád nehéz út vár.
- Hiszen arra sík a táj és nyugodt az ég.
- De ott nem tudsz elrejtőzni, és nyugatról az ég arca iszonyú.
A lányka felnézett az égre, s míg keleten még a csillagok pislákoltak, a nyugati égen hatalmas felhőtornyokat ringatott a viharos szél. És a lába előtt a falevelek recsegve sodródtak az elhagyatott ösvényeken.
- Indulok – mondta a lányka, s elkapta a tekintetét a szoborról.
Úgy érezte, hogy el kell búcsúznia a nagy Pántól, ezért ölelésre emelte a karját. De a szobor ridegen ennyit felelt.
- Minden perc, melyet késlekedéssel töltesz, végzetes lehet.
A lányka még egyszer ráemelte a tekintetét erre a különös arcra, majd sietősen elindult.
Egy nagy kapun át vezetett az útja, mely hangos csattanással csapódott be mögötte.
Messze felhorkant a szél, és lehullott levelek falkája vágtatott el a lányka mellett. Hangosan csörögtek, pattogtak, majd szerteszálltak.
A bokrok rángatózni kezdtek, s messze a fák felnyögtek. Az ég egyre sötétebb lett. Aztán hangos dördülésekkel közeledett a vihar. Mintha hatalmas ütegek lövöldöztek volna, s az első villámok az égre rajzolták a messzi tájak rémületét.
A kislányka futni kezdett, egyszer el is esett.
Közben a szél labdákká csavarta a letört ágakat és a kósza kórót, s most ezek a labdák pattogtak és gurultak el mellette. Aztán a következő pillanatban felbőszült szél rohant végig a tájon, és rettenetes esőket hozott magával.
A lányka szinte alig látott valamit, s az a valami is elmosódott messzeség volt.
Egy villámcsapásnál vette észre a mellette lebegő alakot. Ijesztő rémlátomás volt, fekete csuháját rángatta a szél, arca helyett csak valami szürke gomolygás látszott.
Mikor a lányka óvatosan ráemelte a tekintetét, az visszanézett rá. Ekkor látta meg a csuklya mögül elővillanó sárga szempárt.
Megijedt, s hirtelen oldalra fordulva rohanni kezdett. Akkor vette észre, hogy a másik irányból egy hasonló alak bámulja. Hangosan feljajdult, de a hangját elnyomta az üvöltő vihar, melyből a felpuffadt felhők szinte rázuhantak a világra.
Egyszerre valaki megfogta a kezét.
Apró és hideg kéz volt, de mégis barátságos érintésű.
A lányka kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a kis kézbe, de a szél és a zápor szakadatlan hullámaitól nem látott semmit. Csak futottak előre, miközben köröttük kavargott és hullámzott a vihar, s rájuk szakadt a kísérteties éjszaka.
A lányka érezte, hogy körülöttük ott van az a két alak, a fekete csuha néha az arca felé csapott.
- Gyere már! – kiáltotta a hang, és erős rántást érzett a testében.
A lányka minden erejét összeszedte, de így is imbolygott a teste a kimerültségtől. Aztán belelépett egy gödörbe. A bokája megszorult egy pillanatra, s emiatt elesett. Érezte, hogy a keze kiszakadt a másik kézből, lába megfeneklik a sárban, teste előre zuhant. S akkor látta meg a fekete csuhát, ahogy mint valami fekete felhő, úgy párolgott fölé. A sárgán izzó tekintet rávetült, s abban a pillanatban jeges rémület rágta be magát a testébe.
A szempár egyre közelebb jött hozzá, ahogy a sötét árny felé hajolt.
De ebben a pillanatban az apró kéz szinte felemelte, s úgy rángatta el a kislányt az ijesztő jelenés közelségéből.
- Arra! Arra! – hallatszott a kiáltás, és a lányka követte a hangot.
Egy barlanghoz értek, melynek szűk hasadék volt a bejárata, s melybe nem ért be az eső és a tomboló szél is erőtlenül csapódott a göcsörtös falaknak.
A mélyéről zöldes derengés ragyogott, de a sziklamennyezet alatt mégis félhomály volt. A falak visszadobolták a futásuk ütemes kopogását.
Végre megálltak, mikor a lányka épp meg akarta nézni titokzatos megmentőjét. Szembefordult vele, de akkor a két lidérces alak valósággal átrepült a barlangon.
Nem volt lábuk, a testük füst volt és elmosódó szürke vonalak kuszasága, a fekete csuhájuk csatakos sötétség volt.
A különös idegen most a lányka elé állt, kezét védelmezőn felemelte. Fehér fény öntötte el a falakat, melytől kifakult a sötét gomolygás, végül halk szisszenéssel eltűnt.
A lányka a szeme elé kapta a kezét, majd lassan kinézet a két vékony és apró ujja közül. Csak a halvány derengést látta. És egy gyermeket, aki háttal állt neki. Bordó köpeny volt a vállán.
- Téged ismerlek! – mondta a lányka, s a fiú felé lépett.
Az megfordult, majd így válaszolt.
- Talán ismersz, talán nem…
A lányka hátrahőkölt, hiszen egy ismeretlen arcú fiú állt előtte.
- És nem is szabadott volna látnod – tette hozzá, majd folytatta: - De felfalt volna téged ez a gonosz vihar.
- Mit számít! – mondta elkeseredetten a lányka, s nem is a fiúnak mondta, hanem inkább magának. – Már az sem érdekel, ha elpusztulok, vagy ha felfalnak.
- Számít. Azért vagyok melletted – mondta a kisfiú.
- Kinek számít? – kérdezte a lányka. – És miért?
- Neked, nekem, és azoknak, akik most érted aggódnak –felelte a kisfiú.
A lányka csak a fejét csóválta, megint úgy érezte, hogy végérvényesen elveszett. Ráadásul most már fenyegetik is az életét.
- Hol van az én otthonom? – kérdezte a lány, s megint inkább önmagától.
A kisfiú elmosolyodott.
- Ott, ahova tartasz!
A lányka most közel lépett a fiúhoz.
Hosszan a szemébe nézett, ebben a megmagyarázhatatlanul idegen, de mégis barátságos szempárba. Majd megérintette az arcot. Puha volt és hideg. A fiú lehunyta a szemét, de az aranyos csillogás nem múlt el a szem körül.
- Te szellem vagy? – kérdezte a lányka, s egészen közel hajolt a fiú arcához.
A szemhéjak most felpattantak, s az aranyló ragyogás rávetült a kislányarcra.
A lányka egyszerre úgy érezte, hogy repül. Látta magát, ahogy a kertben gondozza a virágokat, majd egy villanás, és ott volt az öbölben, ahogy bámulja a mozdulatlan hajóóriásokat. Aztán látta Pétert, ahogy ott ül a szakadék tetején. És önmagát, ahogy érte mászik, s a kisfiú egyszerre csak lezuhan a mélybe.
A lányka behunyta a szemét, s jól rászorította a szemére a szemhéját, nehogy kigördüljön egy könnycsepp.
- Látod, hogy van otthonod – mondta a kisfiú, majd ellépett a kislány mellől.
- Te egy szellem vagy – ismételte a lányka. – és én mégis érezlek, érzem a bőröd, pedig a szellemek áttetszők, nappal láthatatlanok. És te mégis…
- Mégis mi? És mit számít? Azért vagyok itt, hogy ne legyél egyedül.
- Eddig is boldogultam.
- De most a legkegyetlenebb lidércek vadásznak rád! – korholta meg a kisfiú a lánykát, aki ennél a mondatnál összerezzent.
- Miért bántanának? Sohasem bántottam senkit.
- Mert vannak olyanok, akik azért vannak, hogy bántsanak. És nem ők az egyetlenek, akik rád várnak – mondta szigorú féltéssel a kisfiú.
- Miért van mindez?
- A világok természetes állapota, hogy védekezik minden ellen, ami idegen tőle.
- Tehát mielőtt kijutnék innen, meg kell halnom?
- A világnak meg kell tanulnia, hogy eltévedtél, és csak a kivezető utat keresed.
A lányka teljesen elszontyolodott.
- Akkor segíts, jó szellem, hogy kijussak!
- Nem kérdezhetsz, csak engedelmeskedned kell! Kísérőd vagyok, s nem útitársad. És hatalmam csak ebben a sziklavájatban van.
A lányka a fejével bólintott.
Sötét lett a barlangban, a lányka úgy érezte, magára maradt.
De a szellem hangja csendes komolysággal így szólt:
- Veled maradok, ne félj!

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007