2022. december 9. péntek,
Natália napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Móra Ferenc „hunokról, tanyaiakról és a szívről”
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Ha azt mondom: Móra Ferenc - a legtöbben máris az Aranyszőrű bárányra, a Hannibál feltámasztására, az Ének a búzamezőkről-re, a Kincskereső Kisködmönre, vagy az Aranykoporsóra gondolnak…
Kevesen tudják, hogy a hol ropogóan szép, ízes, szép magyarsággal, hol a lágyan selyemhangú, légies-finoman megírt verseivel éppen úgy bámulatba ejtik még a ma emberét is, mint annak idején, amikor azok napvilágot láttak.
Móra Ferenc író, újságíró, költő, régész volt, a XX. századi magyar irodalom egyéni hangú művelője. Február 8-án évfordulót ünnepelhettünk volna, ha nagyobb becsben tartjuk a magyar irodalom e remek képviselőjét: Móra Ferenc e napon halt meg, 77 évvel ezelőtt. Korának ünnepelt és elismert írója, költője volt, még életében kijutott neki a népszerűség: sokan szerették.
Nagy kedvencemet, Juhász Gyulát kell citálnom, mert nála szebben nem mutathatnám be e nagyszerű embert. Juhász Gyula „Móra Ferenc ezeregy élete” című munkájában így ír: „Ha én valami múltszázadbeli literátor lennék, azzal kezdeném az egészet, hogy 1879. július 19-én ragyogó üstökös jelent meg Kiskunfélegyháza fölött. De hát én amolyan gyalogjáró ember vagyok, Móra Ferenc sem szokott kacérkodni az üstökössel, éppen ezért egyszerűen bejelentem, hogy az említett napon nagy volt az öröm Félegyházán a Daru utcában, mert Móra Mártonnak a felesége, Juhász Anna egészséges fiúgyermeket szült, akit Ferenc névre kereszteltek. Gazdagszívű, szegény szűcs volt Móra Márton, tömérdek gonddal-bajjal nevelte föl kis családját. Az idősebbik gyerek, az István, tizenhat évvel előzte meg a Ferkót. Szelíd és csöndes kiskunok voltak, de a Ferkó különösen komoly és szótlan gyerek. Nagyon jámbor elemista lehetett, mert Horváth tisztelendő úr a tízéves fiút el akarta vinni Kalocsára a jezsuitákhoz, hogy egy új Pázmány Pétert faragjanak belőle. Az édesanyja már kimosta ingeit, megfoltozta ruháit a fiúnak, de mire a nagy nap hajnala fölvirradt, holtan találták Horváth tisztelendő urat a parókián. Móra Ferenc tehát továbbtanult a szülővárosában, és titokban megírta az első verseket is. A millennium parádés évében jelent meg először a nyilvánosság előtt, az Új Időkben, de álnéven. A Móra nevet egyelőre illő tisztelettel átengedte István bátyjának, akinek Földszint című első szép verseskönyve után némelyek a Petőfi koszorúját ígérték. (Az ígéret azonban ígéret maradt.)
A pesti egyetemi tanulmányai elvégzése után a komoly tanári pályára lépett Móra Ferenc, éspedig Felsőlövőn, a század első két esztendejében. Főleg természettudományokra tanította a felsőlövői ifjúságot a fiatal segédtanár, akinek hatvanhat forint és hatvanhat krajcár volt a fizetése. De mivel a katonasággal is akadt eligazítanivalója, és mert házasodni is készült, gondolt merészet és nagyot: Szegedre pályázott főigazgatósági tollnoknak. Hiába volt életében először és utoljára audiencián bátyjával együtt Móra Ferenc, nem jelölték a tollnoki állásra, és így történt, hogy 1902-ben a szegedi sajtó munkásai közé állott be, a Szegedi Naplóhoz.”
Ennek az újságnak 1913-ban főszerkesztője lett, majd 1917-ben Tömörkény István utódaként a szegedi Városi Múzeum igazgatójává választják; ő kezdeményezi a Tisza és Maros menti ásatásokat a népvándorlás kori sírok feltárására. Móra szívügyének tartotta a régészeti munkáját is: ő semmit sem tudott „félszívvel” tenni: mindenhez teljes valóját állította hadrendbe.
Egy méltatója szerint „Móra mint költő, ifjúsági író és politikai újságíró lesz országos hírű. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus, ami Magyarország akkori urainak igen veszélyesen hangzik. Móra már az első világháború előtt is kapott felségsértési pert a nyakába; később, az ellenforradalom idején nemzetgyalázás címen bíróság elé állították. Egész politikai életét a börtön árnyékában töltötte, de valahogy mindig megúszta. Még a bírákat is megvesztegette szeretetre méltó egyénisége. Akik akkoriban már újságolvasók voltak, emlékezhetnek, hogy mennyire várták hétről hétre a Móra-cikkeket, amelyek humorba és csillogóan szép stílusba csomagolva mondották ki azokat az ellenzéki igéket, amelyeket az időben büntetlenül alig lehetett megfogalmazni. Móra azonban az írás nagy varázslója: mindent el tud mondani megalkuvás nélkül, és végül legföljebb kisebb botrányok kavarodnak körülötte. S a csevegő cikkek közé egyre gyakrabban csúsztak a kitűnő, egyszerre drámai és humoros novellák.
Akkor is a nagyok között volna a helye, ha csak rövid írásait írja. De már közvetlenül az első világháború után jelentkezett egy regénnyel, A festő halálával (későbbi címe: Négy apának egy lánya). Ha felületesen olvasom, humoros regény; ha megértem: tragikus társadalom- és lélekrajz. Írni és szerkeszteni tudása itt már teljes fegyverzetével jelentkezik. És azután megírja főművét, az Ének a búzamezőkről-t, a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált, hősök nélküli hőskölteményét, a legszebb magyar regények egyikét (1927). De adós volt még a nagy történelmi regénnyel. Sokáig készült rá, végre 1932-ben megjelent az Aranykoporsó, amely egy lírai szerelmi történet köré felvetít egy szükségképpen elmúló, hanyatló erejű társadalmat. Ez a regény a haldokló ókor látomása a haldokló polgári világból tekintve.”
A költő Móra Ferenc tálentuma semmivel sem marad el az író, publicista Móra Ferenc mögött.
Könnyes Könyv…
Engel Vilmosnak, a Szegedi Napló kiadójának ajánlatára állította össze verseinek gyűjteményét Könnyes Könyv címmel, a szerző aláírásával, Cs. Sebestyén Károly könyvdíszeivel. Előfizetési fölhívásában úgy mondta, hogy az anyagi szükség szorította verseinek kiadására. Valójában ő akkor még költőnek tartotta magát, így verseskötetével szívesen állt a világ elé. Negyvenedik születésnapjára 1919. július 19-én írta Önarckép című versét, ekkor köszöntötte őt Juhász Gyula is.
Mint említettem, Móra, a kiváló újságíró a tárca műfajának klasszikusává vált: az első 1922. okt. 26-án jelent meg a „Világ”-ban. Mórának a „Világ”, később a „Magyar Hírlap” hasábjain kifejtett újságírói munkássága írói pályájának meghatározó része lett. Ezeknél az országos jelentőségű lapoknál Móra már nem csipkelődő hangú riporter, hanem a népszerűség fényében tündöklő súlyosszavú vezércikkíró. Hihetetlenül sokat és hatalmas energiával dolgozik. Sokféle - több embernek is elegendő - munkája gyönge szervezetét lassan aláásta. 1933-ban már másodszor ment Karlsbadba a szanatóriumba, a végzetet azonban nem fordíthatta vissza. Hazatérése után még kiment a deszki avar temető feltárását megszemlélni, majd aug. 28-án felutazott Pestre ahol megműtötték. Ekkor már sejtette, hogy a baj nagyobb, mint környezete szeretné azt vele elhitetni. Régi tüdőbaja egyre rosszabbra fordult és legyengült, vékonyka testét egy gyorsan kifejlődő rák is megtámadta. Páratlan merészséggel cikksorozatot kezdett írni - haldoklásának történetét. 1934. febr. 4-én kereste fel őt Rónay Mária. Az utolsó interjú már halála után, 15-én jelent meg a „Literaturá”-ban. Sűrűn élt és két végén égetve életének gyertyáját. 1934. február 8-án Móra Ferenc elhunyt.
Csupán 55 éves volt.
Gyászolta az ország, de a temetésén nem akadt neves férfi, aki méltó gyászbeszédet mert volna mondani fölötte. Túl gyanús ember volt a közkedvelt író. A halk, gyermekien tiszta szavú Móra nagyon kritikus is tudott lenni és miután a politikai életbe is tevékenyen beleszólt, s acélos írásaival ostorozni is kész volt – a temetésén inkább hallgattak azok, akiknek méltatni kellett volna Móra Ferencet.

Nekem ma is példakép és mai, újságíró-életem egyik jelzőfénye a harmincesztendős újságírói jubileumára rendezett ünnepségen elhangzott beszédének egy bölcs, megszívlelendő mondata, melyet magamra nézve is betartandónak érzek - igaz, kicsit másféle aspektusból és nagyon óvatosan megközelítve: „Az én sok foglakozásom között csak egy van, ami után én sem teszek kérdőjelet, és ez az újságírás. Nem vagyok más, csak a magyar élet riportere, riportokat írok hol a halott hunokról, hol az élő tanyaiakról, vagy ha jobb témám nincs - a szívemről.”
Most egy számomra megindító, a költő – felnőttként is - gyermeki lelkét kitáró és a benne rejtező keserűséget kiíró versét hoztam el vallomásomban.
Eléje néhány gondolat kívánkozik: tulajdonképpen az egész írás ezért a versért született.
Nekem néha az a rossz, kínzó érzésem támad, hogy a mai modern kor költői mostohán bánnak érzelmeikkel.
Lehetséges lenne, hogy ma nem divat a szívet szóhoz juttatni…?
A világ, amelyben élünk, és amelyet a versek csalhatatlanul visszatükröznek, talán valóban nem az érzelmek iskolájának mintapéldánya. Tudom, hallom riportokban, olvasmányaimban szomorúan tapasztalom, hogy sok, napjainkban híres (?), jó (de számomra pont ezért kétes) hírnevet szerzett író ember, költő életében hónapszámra nem fordul elő őszinte érzelmi élmény.
Úgy élnek a mellettük, fölöttük elszáguldó 2011-ben - kínos precizitással, fásultan -, mintha gépek lennének. Valami rosszul értelmezett életfelfogással vallják, hogy ma kevés (és sokszor trágár) szóból ért az ember. Hát nem – mondom én erre. Szikár ízléstudat diktálhatja mindazt, mely tudat megáll az első szokatlan érzelmi kifejezésnél, és nyomban szófukarrá, érzelemmentessé kényszeríti magát. Mintha attól félne: rajtakapják, hogy régi, nagy eleinkhez mérten egy csepp dús érzelmet csempész a sorokba, még tán néhol a finom pátosz is megvillan. Márpedig ezt nem szereti a korízlés.
Az alábbi vers nem ezt példázza.
Sőt. Ellenpélda.
Álljon itt most a vers maga (kicsit talán hosszú, de amint elkezdjük az olvasást, erről tökéletesen megfeledkezünk):


Móra Ferenc : A hegedű

Gyerek voltam még,
annak is aprócska,
egyéb játékom
nem volt, csak egy ócska,
vén hegedű, mit
poros nyugalomban
leltem a lomban,
valamely sarokban.
Az Isten tudja,
ott ki felejtette,
hol porlad a kéz,
amely odatette:
de megörültem
én neki felette,
bár nem is sejtém,
mire való vóna,
mellette nyűtten
hevere vonója.
Róluk a port biz’
le se törülgettem,
hanem azonnal
szolgálatba vettem:
lónak a hangszert,
kardnak a nyírettyüt,
mulattam vélük
hol külön, hol együtt,
mikor miképpen
kívánta a játék,
az igaz célra
rá mégse találék,
bármi csapongó
a gyermeki elme,
(ó, ha ma olyan
félannyira lenne!)
Megesett olykor,
persze akaratlan,
hogy vonómmal a
húrok közé kaptam:
zörgött, csikorgott,
kínosan sikongott,
de nem kedveltem
ezt a fura hangot.
Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
hozzánk egy vándor
egyszerre betoppan,
orcája sápadt,
a ruhája tépve,
nem mertem nézni
ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
a hegedűt nézi,
csak nézi, nézi
s kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
lefújja porát,
megpengeti halkan
a húrok sorát,
aztán szilajan
álla alá kapja,
a tépett vonót
a húrokra csapja,
és húzza, húzza
egyre tüzesebben, -
sohse hallottam,
ilyet életemben!
Olyan volt, mintha
röpítne hinta,
és rengve-ringva
szállnék föl a mennybe,
az Isten elejbe,
s kristálytermekbe
az angyalok serge
játszna velem.
Aztán olyan volt,
mintha anyám
ringatna lágyan,
szelid karán,
s már szenderegtem
lassú dalán,
mikor a vándor
ment, ahogy jött: lopva,
hegedűm dobva
szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
lázban dideregve,
csuda-hegedűm
zárni a szívemre.
Esengtem neki,
kezem összetéve
(ki nem volt gyerek,
kinevethet érte):
hogy jöjjön elő a
tündér, aki benne
lakik s az elébb
szívem telezengte!
Csak jöjjön elő
fátyolköntösében,
ahogy tanultam
a dajkamesében,
csak jöjjön elő
a drága, a fényes, -
s ami az enyém,
minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
rimánkodtam egyre...
s még szorosabban
szorítom szívemre.
A fa nyöszörgött,
mintha lelke lenne:
megtudom mindjárt,
hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
szerszámot kerestem:
a hegedűnek
húrjait leszedtem,
fájának vésőm
neki feszítettem,
s csak ahogy széttört
apró darabokra,
néztem zokogva
a drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
nem a játék vesztit:
sirattam azt, hogy
nem találtam semmit...
Azóta eljárt
az idő felettem...,
nemcsak megnőttem,
hanem ez egyben,
meg is öregedtem:
hiába tanultam,
meg nem javultam,
máig se okultam:
ma is, ami szép
akad az utamba,
lelket keresek
gyerekésszel abba;
mindig apróra
bontogatom,
…s a semmit mindig
megsiratom.

(1923)


***

Furcsa íze, hangulata van ma e vers szókészletének – talán ma már mosolyognak sokan olvastán. Én nagyon szívesen olvasgatom, úgy érzem, igazi, szívvel-lélekkel írt magyar sorok ezek, amely valóban kissé elavult szavakat használ és kissé érzelgősen, de ezt nem találom hibájának. És gondoljunk bele: 88 évvel ezelőtt vetette papírra Móra Ferenc…
És még valami nagyon fontos, legalábbis nekem az. Azt hiszem, ezzel a verssel is még erőteljesebben, jobban világíthatom meg mindazt, amiről fentebb oly ügyefogyottan próbáltam - mély meggyőződéssel - írni, megértetni: a zsigereimből jövő lehető legerősebb ellenállásomat a mai, modern költészet iránt. Igaz, Móra verse a végsőkig letisztult, már-már naívan egyszerű, talán kijelenthetjük, pontosan a másik, ellenkező pólus, annak is a legtávolibb pontja a kortárs irodalomhoz mérve.
A Móráé gyermekien fénylő, nincsenek benne megfejthetetlen jelképrendszerek, üres, semmitmondó közhelyek és értelmetlenül összedobált, dadogó sorok – míg a legtöbb mai (szabad)vers fittyet hányva minden klasszikus szépségnek, rímtelenül, dallamtalanul bántja a fület és szemet, nélkülözve minden egyéniséget és eredetiséget. (A legmesszebb eső újabb, másik sarkpont a svéd gyermekvers – ebbe most nem is kívánok elmélyedni, még csak írni sem vagyok hajlandó róla.) Az óriási különbség szembeötlő – és számomra minden Móra Ferenc mellett szól, legyen bár mégoly atavisztikus.  Ezerszer inkább legyen avítt, kissé ódivatú egy vers, mint üres, lényegtelen és koncepció-mentes hebegés, pontok, vesszők és nagybetűk nélküli, egybefolyó betűhalmaz – minden irodalmi érték nélkül. Nagy szálka (és fájdalom) ez az én szememben, és azt hiszem, ennyi szubjektivitást megengedek magamnak most, e sorok írása közben. Hiszen ez az én vallomásom Móra Ferencről.
Láthatjuk, olvashatjuk, ez a vers nem szószemérmes, nem bóklászik el a pőrére vetkőztetett ész, a durvaság és nihil útvesztőinek száraz, csikorgó, kavicsos ösvényein.
Ez a vers azért (is) szép, mert egyszerű, érthető, hihetetlenül tiszta, és nemesen egyszerű. Igen, nemesen egyszerű.
...az egyszerűségnél érzelmesebbet pedig nem ismer az emberi szív.





Budapest, 2011. február 10.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007