1817. március másodika, Nagyszalonta (ideiglenesen Salonta). Történelmivé vált időpont és helység. Ha az akkor és ott született klasszikus költőnk nevét hallom, rögtön Gyulai Pál jut eszembe. Amikor Arany felolvasta a Kisfaludy Társaságban a „Tengeri-hántás" című balladáját, Gyulai valahogy kevésbé sikerültnek tartotta. Belekarolt Aranyba és halkan ezt mondta neki: „Nézd János, lehet, hogy lesz Nálad nagyobb költőnk, de magyarabb nem lesz soha."

Torokszorítóan igazat mondott. Pedig hát ugyebár a „líra világnépé"-nek számítunk és meglehetősen zavarban vagyunk, amikor azt az egy valakit keressük poétáink közül, aki mindenkinél tisztábban kifejezi a magyar nemzettudatot. Hiszen bőséges a kínálat: ott van Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Tompa Mihály, Ady Endre, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Mécs László, Sajó Sándor, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Wass Albert – és persze a sor tovább folytatható. Mégis, megértem Gyulai szavait.

Egy méltatlanul elfeledett irodalomtörténész-kritikusunk Gyulaihoz hasonlóan látta Arany igazi nagyságának titkát:

„Petőfi alanyi lángolásával szemben a nemzeti klasszicizmus másik költőfejedelme, Arany János, a tárgyilagos szemlélet, az erkölcsi érzésvilág képviselője. Költészetében nemcsak egy nagy egyéniség nyilatkozik meg, hanem egyúttal a magyar faj és nemzet évezredes történeti és tipikus valója is; nemzetünk egyéniségét Arany minden költőnknél gazdagabban és művészibben fejezi ki. Epikus és balladaköltészetében a lélektani kompozíció ereje, a hang és előadásmód rendkívüli változatossága, a nyelvnek gyökeres magyarsággal párosult művészi tökéletessége, plaszticitása és fensége a magyar költészet egyik csúcspontját jelzi. Az epikában ugyanaz a jelentősége, mint Petőfinek a lírában: Petőfi megteremtette a nemzeti műdalt, Arany nemzetibbé tette tartalomban és formában a magyar epikát; a népmesékből, mondákból és krónikákból megteremtette a minden ízében nemzeti eposzt. Egész költészetében mintegy tetőződik költészetünknek félszázados küzdelme, legszebb vívmánya: a nemzeti és művészi irány teljes összeolvadása."

(Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. (Szent István Könyvek 78-79.), 107-108. old.)

Költőink filozófiai gondolkodásunk megalapozói. Arany esetében különösen is igaz ez. Mélyen Istenben hívő lélek, aki nem érti az „Übermenschek"-et, akik mindent az anyagból és az erőből eredeztetnek. Mélyen hisz a lélek halhatatlanságában, így a magyarság életerejében, a másvilágban, ahol életünk értelmének minden addigi titka feltárul és az erény végre teljesen diadalmaskodik. Kifinomult esztétikai érzéke nem tűri az érzelmi-gondolati fegyelmezetlenséget, a képzelet csapongását. Nála a költészet célja a múlt- és jelenbeli valóságos élet bemutatásán túlmenően az emberiségnek, mindenekelőtt halálosan szeretett magyar nemzetének az isteni eszmények felé vezetése.

Mindezek révén, írja Bánhegyi (u. ott, 130. old.), „költői munkássága irodalmunk aranykorának Petőfié mellett legértékesebb hagyatéka. Bessenyei gondolata, a művelt európaisággal átitatott gyökeres magyarság az ő költészetében valósult meg legteljesebben: a magyar irodalmi hagyomány, a népiesség, a magyar faj sajátos jellemvonásai, nemzetünk vezető eszméi nyugati műveltséggel és a világirodalom remekein fejlett ízléssel párosulva tökéletes harmóniába olvadtak költészetében".

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a Toldi mellett legszeretettebb alkotása a „Kozmopolita költészet" című verse. 1877. augusztus 8-án írta, és kortársai egyöntetűen Reviczky Gyula soraira – „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi"– szánt válasznak tekintették:

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se' jár:
Hogy nem „két világ" csodája –
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kisszerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se' sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világköltő!"
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed:
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egy párt valaha;
Mind tükör volt: egy-magából
Tűnt nekem föl nép s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

Maga Reviczky, mivel érintve érezte magát, szintén versben válaszolt Aranynak:

Áldom én is azt a bölcsőt
»Mely magyarrá ringatott«.
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom, amit érezek.

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Búskomolyság, mélaság is
Egy van csak: a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.

Gúnykacaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni
Küzködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Molière, a francia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.

Általános eszme s érzés,
Nagy, ha nem is nemzeti,
»Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
Az igazság megveti.
Nép után nép küzd a létért,
Eltűnnek a nemzetek,
Róma megszűnt, csak Horácban
Élnek még az emberek.

Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
»Mind tükör volt egymagából
Tűnt nekem föl nép s haza!«
Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.

A tiéd is mindenütt süt.
Nagy vagy a nagyok között!
Nemzet ily naggyá sosem tesz,
Csak az eszme, mely örök.
»Két világ csodája«, fénye
Halhatatlan éneked,
Most magyar, létezni fogsz, ha
Nemzeted csak létezett!

„Kozmopolitikus irány a költészetben" című tanulmányában (1885) Reviczky hasonlóképpen vallott:

„A nagy költők általános örök emberi érzelmeket, eszméket, szenvedélyeket szólaltattak meg s nemigen követtek hazafias tendenciákat. Petőfi a maga korában lehet, hogy hazafias verseivel érte el a legnagyobb hatást, de nem ezek teszik őt halhatatlanná. A legnagyobb költők a legnemzetiebbek, de egyúttal a legemberibbek, legáltalánosabbak. Azt a nézetem, hogy világköltőt csak nagy népek produkáljanak, a kisebbek poézisében pedig csak nemzetiességet keressünk, még a nagy Aranytól se fogadhatom el. Az esztétika előtt nincsenek nagy és kis népek."

Még mielőtt pálcát törnénk mindezek miatt Reviczky felett, olvassuk el még Arany halálára írt versének záró versszakát:

Dalodhoz méltó volt az életed.
Mily név illet meg? Hogy tiszteljelek?
Áldott, kit szűz erényed lelkesít.
Csak a pribék nem ontja könnyeit.
Ah, elvesztettünk! Már a sír takar.
Nem jő utánad, nem jön ily magyar!
Óh, légy velünk! Mindenha légy vezérünk!
Amíg téged csodálunk: addig éljünk!

Hiába, amíg még Reviczky azért mégiscsak áldotta a „magyarrá ringató" bölcsőt, addig a kozmopoliták nem. Ámde mi is a kozmopolitizmus? A „Napkelet Lexikona" (1927) találó meghatározása szerint „világpolgárság, a nemzeti érzés és tudat gyengesége vagy teljes hiánya", amely „hanyatló korokban szokott fellépni, amidőn a lélek harmóniája megbomlik: társadalomellenes tünet, mert a nemzeti szellemet háttérbe szorítja s ezzel fontos erkölcsi rugót bénít meg". Arra is rávilágít, hogy mennyire helytelen, ha „a kozmopolitizmussal gyakran egy értelemben használják az internacionalizmus kifejezést, mely nemzetköziséget jelent, és mindaddig társadalomfejlesztő, amíg a nacionalizmussal együtt, sőt annak szolgálatában keres és ápol egyetemes érdekeket szolgáló kapcsolatokat".

Így válnak érthetővé Arany sorai, melyekből kitűnik, közszellemünk mennyire kozmopolita volt már az 1870-es években is. „Nincs erőnkhöz méltó verseny? /Dalra itthon tárgy elég? / Nem férünk a kontinensen, / Albion is kéne még?" Ugyanez a kérdés kínozta aztán 1919-ben Reményik Sándort is, aki „lantos"-ként a „végek"-ről szintén versben üzent – amint címe is mutatja – „némely pesti poétá"-nak:

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az „asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy „Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy „testvériség"?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet, –
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok,
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart,
Hogy' búcsúzik a határszéli fától...
S a szívetekbe perzselném a képét...
Aztán – ha tudtok – daloljatok – másról.

Emlékszem, a kilencvenes években jelent meg Komoróczy Géza történésznek egy könyve: „Bezárkózás a nemzeti hagyományba". Ebben büszkén vallott arról, hogy ő kozmopolita, s a címben jelzett folyamat az emberiség sírásója. Lelke rajta, mondhatnók. Aki magyar, s nemcsak azáltal, hogy itt él és anyanyelvünket használja, meghagyja a kozmopolitizmust – másoknak, ő maga pedig emelt fővel vallja magát Arannyal – magyarnak.