A búcsúztató után az összegyűlt család egy része hazaindult Szabolcsba, de Ilonka néni, Ildi nagymamája még itt maradt, hogy átsegítse őket ezen a nehéz időszakon. Az utolsó nagyasszonyok egyike volt, akinek feltétlen tekintélye előtt a család minden tagja meghajolt. Mosolygós szeretettel, eredeti humorral megáldva, mély bölcsességgel irányította még mindig a családját, felnőtt fiait, unokáit, dédunokáit. Amíg Isaszegen volt, a nagycsalád helyi része szinte kézről kézre adta a Mamát, valósággal versengtek érte, hogy náluk legyen egy darabig. Értelemszerűen az Ildinél időzött legtovább, s így én is megismerhettem őt, a sokat megélt, de még mindig életigenlő, ősz matrónát, akit azonnal a szívembe zártam, s úgy tekintettem rá, mint apai nagymamámra, akire emlékeztetett. Az érzés kölcsönös volt, bár később megmondta nekem, hogy nem vagyok része családnak, de tőle ezt is el tudtam fogadni, mert éreztem felém irányuló szeretetét. Amikor később ő is elindult arra a hosszú útra, megsirattam, mint soha senkit azelőtt…

Ildi ekkortájt fedezte fel újra, hogy mekkora családja van, felvette a rég elejtett fonalat, s egyre intenzívebben ápolta az eddig némileg elhanyagolt kapcsolatokat. Egyik rokonlátogatás követte a másikat, amikor csak mód és lehetőség adódott rá. Az isaszegi útjain elkísértem, megismerve a család itteni részét, de Szabolcsba csak Anna kísérhette el. A vasárnapi istentiszteleteken is mindig ott voltunk, alkalom ki nem maradt. Árpád örömmel nyugtázta ezt a változást. Felértékelődtek a közösségi kapcsolatok, úgy tűnt, hogy ismét kezdenek a helyükre kerülni a dolgok.

Azért, hogy több időt tudjunk együtt tölteni, átkértem magam délutános műszakra a cégnél, s így végre nem kellett éjszakáznom, s otthon lehettem. Mondjuk ez sem volt tökéletes megoldás, mert a nyomda messze, a főváros közigazgatási határánál volt egy ipartelepen. A délutános műszak délben kezdődött, s több mint három órát kellett utaznom, hogy beérjek időben. Ez napi hatórás utazás volt oda-vissza, így tulajdonképpen csak aludni jártam haza. Reggel legkésőbb fél kilenckor el kellett indulnom, hogy beérjek időben, s este 11 óra után értem csak haza. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy elaludtam, s késve értem be. Egy idő után a munkahelyemen már nem nézték el, hogy hetente öt napból kétszer késve érek be, s kölcsönös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyomat. Nem tiltakoztam, mert igazuk volt. Szerencsére nem maradtam sokáig munka nélkül, mert egy ismerősöm jóvoltából a csepeli Oláh-nyomdába kerültem gépkezelőnek. Az üzem az egykori Csepel-művek területén helyezkedett el, két telephellyel rendelkező, korszerű magánvállalkozás volt, családias hangulattal és remek kollektívával. Nagyon szerettem itt dolgozni, s a mai napig szívesen emlékszem az itt eltöltött évekre, a kollégákra, barátokra. Különös tekintettel néhai Békési Árpi bátyámra, és Révész Gabira, aki még remélhetőleg itt van közöttünk. A velük való találkozás szintén meghatározó jelentőségű volt a számomra.

A 2006-os esztendő lassan a végéhez közeledett. Jó anyám egészségi állapota rosszabbodott, egyre többet betegeskedett, már nem nagyon ment sehová, s nem is igen főzött magának, mint azelőtt, inkább úgy hozatta az ebédet az iskola konyhájáról. Amikor csak lehetett hazajöttem hozzá, meglátogattam. Mindig örült nekem, de a szemében láttam a magány fájdalmát, s a néma szemrehányást, hogy egyedül hagytam. Megcsendesedett, s mintha rázuhant volna eddigi életének minden fáradalma. De én akkor még vak voltam, és önző módon csak magamra figyeltem, s reménylett új családom körül forogtak a gondolataim. Nem vettem észre a jeleket, a búcsúzás lassú mozdulatait, amikor megölelt…

Így fordult az esztendő, immár 2007-et írtunk, s magához képest gyorsan eltelt a január, rendben mentek a dolgaink Ildivel, s a munkahelyemen sem voltak komoly problémák. Úgy tűnt ismét, hogy körvonalazódik valamiféle normálisabb állapot az életemben. Február elején, emlékszem egy keddi napon, szokásomhoz híven meglátogattam jó anyámat a délelőtt folyamán. Ahogyan közeledtem a házhoz, feltűnt, hogy anya szobájának ablakán még félig le van engedve a redőny, nincs felhúzva, mint máskor, s a kapu is be volt zárva. Rosszat sejtettem. Kulcsaim, mint mindig, most is nálam voltak. Kinyitottam a kaput, s beléptem az udvarra, ahol Géza farkaskutyánk aggódó szemmel fogadott, s tanácstalanul nézte a bejárati ajtót. Lenyomtam a kilincset. Ez is zárva volt. Kinyitottam, s mellbe vágott a csönd. A cserépkályha előtt térdelve találtam rá anyámra, jobb kezével a csempének támaszkodott, balkezével a kályhaajtót fogta görcsösen, s már nem volt velünk…

Átrohantam a szomszédba a háziorvosunkhoz, aki azonnal átjött és megállapította azt, amit sejtettem, és azt is, hogy alig egy, vagy két órával ezelőtt ment el, valószínűleg tüdőembóliában. Mielőtt közös erővel, feltettük volna az ágyra szólt nekem, hogy készüljek fel, mert nem lesz túl szép látvány. Nem lett igaza. Még ki tudtuk nyújtani görcsbe rándult végtagjait, s lefogtam a szemét, amelyben riadt döbbenet tükröződött. Nem volt időm felocsúdni sem, intézkedni kellett. A doktor elrendezte a szükséges papírokat és kihívta a temetkezési vállalat embereit, akik elvitték anyát. Szerdán és csütörtökön elintéztem minden ilyenkor szokásos hivatalos ügyet, s telefonon értesítettem a családtagokat. Péntek reggel megérkezett a család Somogyból, s ideértek a barátaim Zsolti és Krisztián is Pestről, s délután kettőkor elbúcsúztattuk jó anyámat a hegyen. Ildi egy „halaszthatatlan” iskolai program miatt nem vett részt a szertartáson, s ez nagyon fájt…

Ma már tudom, hogy ez a távolmaradás intő jel volt a számomra. A személyes veszteségeink nem kovácsoltak jobban össze bennünket, ahogyan az várható lett volna, inkább lassan, de biztosan elválasztottak minket.  Arra figyelmeztetett, hogy az igazán fontos, lényegi kérdésekben továbbra is csak magamra és a barátaimra számíthatok. Kapcsolatunk, akkor és ott, halálos sebet kapott, de agóniája még évekig tartott. Ildi utána nagyon igyekezett jóvátenni a dolgot, mindent elkövetett, amit csak tudott, még a nagymamája is kiállt mellettem, de ez a történteken nem változtatott semmit. Hogy akkor nem szakítottunk, amint az logikus, érthető és férfias lett volna, alapvetően rajtam múlott. Féltem, hogy magam maradok, s nem lesz még egy olyan nő az életemben, akivel ilyen jó testi és lelki kapcsolatot tudok kialakítani. Az asztaltól könnyebb volt elválni, az ágytól már nehezebb, de egy idő múlva megtapasztalhattuk azt is, hogy „az ágy közös, a párna nem”.

Szakaszhatárok között mozog az életünk, a föld, s a végtelen ég között kavarog az idő körülöttünk, ahogyan a szél, amelyről nem tudod honnan indult, s merre tart. A mi életünk is megint fordult egyet. Jó anyám elment egy másik dimenzióba, s most éreztem meg igazából, hogy mit is jelentett nekem: csöndes, de biztos hátteret, otthont, ahová megtérhetek, ahol ismernek és szeretnek, ahol önmagam lehetek, és szabad. Ahogyan fentebb írtam az Ildi mindent elkövetett, hogy helyrehozza a dolgokat, s mindent megtett, hogy elfeledtesse velem azt, ami nehezen feledhető. Még ebben az évben elmentünk a Gyömrői kutyamenhelyre, s találkoztam Vackorral, az árva tacskó-terrier keverék kölyökkutyával, aki három hónapos korában választott ki magának, s lett tizenkét évig hűséges társam. Akkor is kitartott mellettem, amikor senki más, szeretete, s hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Ildi már régen nem volt velem, s emberek jöttek-mentek, laktak ideig-óráig albérlőként a megürült a házban, de Vacika maradt, s várt mindig türelmesen, amikor megjöttem. Lelkes lény, töretlen bizalommal és szeretettel, s ez a szeretet áthidalta azt az időt, amíg az az asszony megérkezett, aki a jobbik részünk, s igazi társunk lett ezen a vándorúton. Vackor érkezése volt az egyik legfontosabb, legjobb dolog, ami akkoriban történt velem. Híd volt az életemben, jó vezető két szakaszhatár között, ahogyan most Jenő is az, hűséges társunk, s igaz a mondás, ha kutyád van nem vagy egyedül.

Ennek az esztendőnek a másik fontos mozzanata volt a VII. Regejáró Misztrál Fesztivál, Nagymaroson, ahol abban az évben fellépett a Túlpart együttes is. Mi tulajdonképpen ezért is mentünk le az Ildiékkel. Az ottani vásári forgatagban valahogy elkeveredtem tőlük, s egyszer csak egy hosszú kecskelábú asztal előtt találtam magam, ahol szőttesek, bőrdíszműves holmik mellett néhány könyv is gazdára, olvasóra várt. Mivel a szőttesek kétségkívül szép világa nem hozott lázba, inkább a köteteket nézegettem, lapozgattam, bele-beleolvasva némelyikbe. Merengésemből egy kedves női hang riasztott fel: „Csak olvas, vagy írni is szokott?” Korombéli, barnahajú, mosolygós hölgy nézett rám várakozó, kérdő tekintettel. „ Is-is.” Hebegtem meglepetten. „Akkor jó helyen jár. A férjem most indítja útjára a Börzsönyi Helikon c. irodalmi és művészeti e-magazint, és alkotótársakat keres hozzá.  Itt a névjegye, ha van kedve, hívja fel és beszéljék meg a dolgot.” Így találkoztam közvetve Karaffa Gyula barátommal, s közvetlenül Éva asszonnyal, a feleségével, aki árulta, a maguk alkotta csodálatos portékákat. Megköszöntem a szíves invitálást és eltettem a névjegykártyát. S hogy ne menjek el üres kézzel, Éva asszony megajándékozott férjének frissen megjelent, Pipafüst c. verseskötetével, ami mind a mai napig becses darabja a könyvtáramnak. Elköszöntem Évikétől, s hamarosan belebotlottam Ildiékbe, akik akkor keveredtek elő valahonnan. Nem említettem nekik ezt a beszélgetést.

 Hazaérve a legelső dolgom volt, hogy felhívjam Gyulát, aki nagy örömmel fogadta részvételi szándékomat. Megbeszéltük, amit kellett és a megadott elektronikus címre hamarosan elküldtem bemutatkozó írásaimat egy rövid életrajz kíséretében. Innen indult az a több mint tizenkét évig tartó együttműködés a Börzsönyi Helikonnal, Gyula barátommal, aki hónapról hónapra helyet és megjelenési lehetőséget adott az írásaimnak. Nagyon sokáig ez volt az egyetlen fórum, ahol publikálhattam. Az külön ajándéka Sors Urának, hogy ez a kezdetben irodalmi együttműködés, különleges, rendhagyó baráti kapcsolattá is vált. Már csak azért is rendhagyó, mert személyesen csak négy évvel ezelőtt találkoztunk, a második kötetem városi bemutatóján a Jókai Mór Városi Könyvtárban. Előtte csak levélben, vagy telefonon beszéltünk egymással. Megrendítő volt az a pillanat, amikor mi, egylelkűek kezet nyújthattunk egymásnak, annyi év után. Volt miről beszélnünk, s Gyulánknak igaza volt abban, hogy nekünk egy hét is kevés volna arra, hogy közös dolgainkról eszmét cseréljünk. Gyorsan repült az idő, Éva asszonynak és Gyula barátomnak haza kellett indulniuk Nagyorosziba, ahol élnek és dolgoznak, s ahol várja őket népes családjuk, öt lánygyerek és a szépszámú unokák. Sajnos a Börzsönyi Helikon ma már nem létezik, de minden régebbi száma elérhető az interneten. Érdemes elolvasni minden sorát ma is, s nem csak azért, mert mi is szereplői vagyunk, hanem azért is, mert benne van egy szelete a múltnak, s a helynek, hazának ahol élünk, s annak az áldozatos, önzetlen munkának is, amelyet Éva asszony, s Gyula végzett az elmúlt évtizedekben.

Ezeknek az éveknek a történetéhez még néhány munkahelyváltás is hozzátartozik. 2009-ben eljöttem a csepeli Oláh-nyomdából rosszkor és rosszidőben, év végén decemberben, amikor nem szabad váltani. Én mégis megtettem, a magasabb fizetés reményében igazoltam át, a szintén csepeli Zrínyi nyomdába, fájó szívvel intve búcsút kiváló kollégáimnak az Oláh-nyomdában, ahol szerettek és jól éreztem magam. Szakmai szempontból a Zrínyi volt számomra a dolgok széle, géptermi lerakóként, tizenkét órában nappal, utána öt nap szabad, majd éjszaka tizenkettő. Rabszolgamunka volt egy 30000pld/óra sebességgel pörgő gép végében állni, s raklapra pakolni az olykor milliós példányszámban áradó reklámújságok tömegét. Elvileg ez is elég lett volna, de termékváltáskor, a mi dolgunk volt a gép takarítása, s a papírműves kolléga munkájának segítése is, amikor új tekercset kellett befűzni a kétszintes monstrumba. Annyival nem kerestem többet ott, hogy ezt az idők végezetéig csináljam, de erre szerencsére nem is került sor. Akkoriban gyűrűzött be az éppen aktuális gazdasági válság, s létszámleépítésre került sor a cégnél. Mivel próbaidős voltam, első körben nekem szűnt meg a munkaviszonyom, s azután még néhány régebbi kollégának is. Teljes gépszemélyzetek lettek akkor elbocsájtva.

2010 januárját írtuk.  Három hónapig munkanélküli segélyen tengettem a napjaim, s beeső alkalmi munkákból egészítettem ki a jövedelmem. Hála Istennek ez az állapot nem tartott sokáig, mert találkoztam egy régi ismerősömmel, T. Józsival, akinek a jóvoltából munkába állhattam ismét, Gödöllőn. Egy műanyagipari cég, karbantartó- kőműves-mindenes brigádjának lettem oszlopos tagja az elkövetkezendő két és fél évben. Olyan férfiakkal dolgoztam együtt, akiktől megtanulhattam a helytállást minden körülmények között, s akik nem levelező tagozaton járták ki az élet iskoláját. Amit a gyakorlati munkáról, a targoncavezetésről, a problémák alternatív megoldásáról tudok, azt mind tőlük tanultam. 2012. október elején a főnök közölte, hogy több munkát nem tud biztosítani a számunkra, s elválnak útjaink. Megköszönte az eddigi munkánkat, s bár még csak hónap kezdetén jártunk, korrekt módon, a teljes havi bérünket kifizette. Elbúcsúztunk egymástól, ismét lezárult egy szakasz, mindenki ment tovább a maga útján.

Ezután egy hónapig kaptam a Hivataltól az aktívkorúak ellátását, kemény 22.800 forintot, ami az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz kevés. Akkoriban élte virágkorát a közmunka intézménye, kötelező jelleggel az aktív korú ellátottakra. November elején jött egy levél az önkormányzattól, hogy jelenjünk meg a hivatalban közmunka eligazításon. Így kerültünk közmunkaviszonyba a Pilisi Parkerdő Gazdasággal. Feladatunk a cég által haszonbérletbe vett Gödöllői Arborétum útjainak, nyiladékainak megtisztítása, s egyéb takarítási, karbantartási munkák elvégzése volt. Szerződésünk határozott időre, 2012. december 31-ig szólt. Nem állítom, hogy felhőtlen öröm töltött el, amikor a korosztályos, nehézsorsú kollégákkal, főleg romákkal sodort össze az idők szele. Nem volt mit tenni, meg kellett barátkoznom ezzel a kényszerű helyzettel, ami ellen semmit sem tehettem. Azonban nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy felismerjük, sorstársak vagyunk, s ha összetartunk, hatékonyabban dolgozhatunk, s könnyebben vészelhetjük át ezt az időszakot. Barátságukba fogadtak, s megosztottuk mindenünket, amink csak volt. Nekem sokszor csak egy darab kenyerem volt, de nem számított, ugyanúgy betettem a közösbe, mint a többiek, senki nem tette soha ezt szóvá. Egyformán jutott mindenből mindenkinek. Nekem is. Két hétig ők etettek, segítettek fát szerezni, amit egy öreg katonai málhazsákban hordtam haza nap, mint nap, hogy begyújthassak itthon az öreg cserépkályhámba. Rengeteget tanultam emberségről, összetartásról, tisztességről tőlük. Ekkoriban adták azt a becenevet, - barna csíkos pulóverem okán,- amelyen mind a mai napig szólítanak, ha a környékükön járok. Így lettem kalóz.

Egy alkalommal, amikor dolgoztunk az erdőn, megszólalt a telefonom. Gyülekezetünk egyik tagja, Sz. Joli hívott, hogy el kellene menni, segíteni egy asszonynak fát vágni, aki nehéz helyzetben, egyedül van. Csodálkoztam egy cseppet, hogy pont nekem, akinek van éppen elég baja, de igent mondtam neki. Akkor még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy olyan fordulóponthoz, találkozáshoz közeledik az életem, amely nélkül ma senki, és semmi nem lennék, talán már nem is élnék…