1845. januárját mutatta a naptár.
Robert Browning két verseskötetet tartott a kezében, és szüntelenül olvasta. Nem győzött betelni vele. Majd levelet írt.

„Tiszta szívemből szeretem ezeket a verseket - és magát is szeretem."

Soha azelőtt nem találkozott a vers szerzőjével. Az egyetlen összekötő kapocs az a két kötet volt, amit a maga is poéta Browning pár hete már olvasgatott, s mely nemrég jelent meg Londonban.
Elizabeth azonnal válaszolt, és ezzel kezdetét vette minden idők egyik legmegindítóbb és legtragikusabb udvarlása.

Nincs az a királylány-szöktető nemes lovagról szóló középkori románc, amely felérne Elizabeth Barrett és Robert Browning szerelmének különös történetével.
Csakhogy ezúttal a gyönyörű királylányt egy 39 éves, zárkózott, félénk, félig járóképtelen, beteg nő helyettesít, a kastély helyett egy jellegtelen ház áll a viktoriánus London egyik csendes utcájában, a lovag helyett pedig egy, a nőnél 6 évvel fiatalabb költőt képzeljünk el...

Kettejük egymásra találása csupán csak a költészetnek volt köszönhető.
Ez idő tájt Elizabeth szinte fogolyként élt apja házában, aki megkeseredett öregemberré vált, miután elvesztette feleségét, legidősebb fiát és csaknem minden vagyonát. Edward Barrett zsarnokian uralkodott három lánya, és hat fia fölött. Minden gyermekének megtiltotta, hogy megházasodjanak.
Elizabeth súlyos gerincbetegségben szenvedett egy gyermekkori baleset miatt - 1821 körül, lovaglás közben szerezte, és szinte megnyomorította évekre őt -, ezen kívül a kor jellemző betegsége, a tuberkulózis is gyötörte. Első versei 19 éves korában jelentek meg, amit még kettő követett. A harmadik 1844-ben: ezt és az előző kötetét lapozgatta a fiatal Browning.
Robert Browning maga is költő volt. Londonban született egy tisztviselő fiaként, és alig részesült intézményes oktatásban. Korai művei nemigen keltettek nagy feltűnést, majd 1841 és 1846 közt több drámai költeménye sikeres lett.
Ekkor szólt közbe a nagy rendező, a sors, ekkor olvasta Elizabeth verseit, amikbe rögtön beleszeretett.
És megírta a fentebb citált híres levelet...

Tehát 1845.
Elizabeth csaknem 40 éves, és már ötödik éve egy sötét, barátságtalan hátsó szobában élt, akár egy fogoly. Egész nap a pamlagon hevert, nagy fájdalmak kínozták - és csak két társa volt. A szobalánya, Wilson, és Flush, az imádott spániel. Elizabeth rendkívül művelt: a görög, latin, francia és német irodalomban igen jártas és egész napját az olvasás és írás töltötte ki. Verset és leveleket írt, és kapott. Megkapta Robert Browning érzelmektől fűtött levelét, mely gyökeresen megváltoztatta életét. A férfi megtörte magányát. A találkozástól elzárkózot - talán félt, hogy elillan a varázs, ha megpillantja őt a fiatal költő. Teljes 5 hónapon át ellent is tudott állni, csak válaszlevelekre korlátozódott „beszélgetésük".
Elizebeth nem volt szép, noha éjfekete, lobogó szeme gyönyörű és kifejező. Mégis félt. Ám az állhatatos Robert Browning győz: még abban az évben, május 20-án találkoztak először ők ketten.

Semmi, még csak gyatrán megfogalmazható sejtése sincs senkinek, hogy azon az első, mindent eldöntő találkozáson mi történt. Annyi bizonyos, hogy a férfi szerelme még forróbb lett ez után a randevú után. Elkezdődött egy nagy szerelem - immár nem csak a postakocsi vitte-hozta a leveleket, és ezzel egyidőben a nagy titkolózások időszaka is beköszöntött.
„Izzó pengéken állunk, és bár valami csoda folytán nem égetjük meg lábunkat, nincs jogunk arra számítani, hogy ez a csoda tovább is tarthat." - írja Elizabeth.
De csoda mégiscsak történt.
Ahogy kivirágzott Elizabeth szerelme, és viszontszerették - úgy egészsége is kezdett helyreállni. Hiába, a szerelem tényleg csodákra képes...Mint minden közhely, ez is igaz.
Eleinte csak a ház földszintjéig merészkedett, de később már az utcára is kisétált, sőt a közeli parkba is eljárt rendszeresen, üldögélt a lombok alatt és egyfolytában imádta költőjét.
Egy év és négy hónap telt el így.
Ekkor Elizabeth végre igent mondott szerelmének és egy közeli kápolnában megesküdtek - a legnagyobb titokban. Ezután hazatért, mintha mi sem történt volna. Egy újabb hét szállt el. Egy keddi napon Elizabeth ölébe fogta a spánielt és Wilsonnal, a hű szobalánnyal kisurrantak a házból, míg a Barrett család az ebédjét költötte a szalonban. Férje már várta őket a közeli utca végén, és azon nyomban át is keltek a csatornán: Párizsba utaztak.
Edward Barrett soha nem bocsátott meg lányának. Leveleit bontatlanul postázta vissza, és még csak a nevét sem volt szabad kiejteni a londoni házban, soha többé. Örökre elfelejtette Elizabeth-et.

A Browning házaspár Firenzét választotta új otthonának, és Elizabeth 43 évesen itt szülte meg egyetlen fiát, Robertet, aki olasz mesterektől tanulta a szobrászművészet fortélyait.
1850-ben - a kisfiú egy éves volt ekkor - megírta legismertebb művét, a Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek - című versciklusát...Nem lett volna igazi, vérbeli nő, ha nem ezt a címet adta volna szépséges szerelmes verseinek: férje becézte őt „Portugál"-nak...
Robert Browning ekkor, Firenzében írta a Men and Women-t, és hozzáfogott Dramatic Personae című művéhez.
Házasságuk felhőtlen boldogban telt. Mindketten számos verset írtak és széles körben elismert, ünnepelt költő-házaspárként tartották számon őket.
Elizabeth törékeny egészsége azonban ismét romlani kezdett és 1861-ben Robert Browning karjai között halt meg.
A költőt a fájdalom és a gyász visszaűzte Londonba, ahol megírta a The Ring and the Book című remekművét, majd visszatért Firenzébe meghalni, oda, ahol legboldogabb éveiket élték.
Elizabeth-nek 55 évet engedélyezett a sors. Férje az utolsó pillanatig fogta a kezét, és hallhatta felesége utolsó szavát, mely ez volt: „gyönyörű..."

Akár egy mese.
De ez nem az. Ez a valóság. Így történt.
Gyönyörű.

*

Elizabeth Barrett-Browning: Költőm, a Volt és Lesz közt

Költőm, a Volt és Lesz közt te az Úr
minden jegyeit megtapinthatod,
s a tiszta légben dallá ringatod
robogó bolygók szétcsapó s vadul
döngő dühét. Fülünkre zene hull,
s e dallam balzsamával nyugtatod
az embert, akit mélyre buktatott
a sorsa. Téged Isten orvosul
küldött, és szolgádnak születtem én.
Mi legyek, Édes? Boldog és bolond
remény, mely fölbúg? Méla tünemény,
emlék, amely zenéden átborong?
Árnyék, hogy pálmákról zengj hűvösén?
Sír - rajta némán megpihenni? Mondd!

(Kardos László fordítása)



Robert Browning: Hazagondolás a tengerről

Szent Vince Fok büszke bérce északnyugatba veszett;
Cadiz öblét alkony, vérző tűzparázs töltötte meg:
szemközt a víz nagy lángjában kék Trafalgár lebegett;
már Gibraltár zord fenségét mutatta északkelet;
„Anglia mindenütt segít : neki én hol segítek?" -
mondja, aki, mint ma én, az égre néz s imát rebeg,
míg amott a Jupiter kél némán Afrika felett.

(Szabó Lőrinc fordítása)


*