Most újból kicsit más tollaival ékeskedem, akár a nem oly régen publikált Gozsdu Elek, vagy Katona József szerelmeslevelének közreadásával.
Legtöbbször - mondhatni: kivétel nélkül - a saját gondolataimat fűztem mondatokká és vettem a bátorságot, hogy azokat megosszam az Olvasóval.
Most nem így lesz: itt feleslegesek az én matt, olcsó és mélyen lehajtott fejű szavaim, hiszen itt tündöklik Kosztolányi Dezső több mint nyolcvan éve leírt „Káté” című esszéje, - és ma épp annyira aktuális, mint születése idején volt.
Vagy még annál is jobban...?!
Régi-régi vesszőparipám, hogy nem az a költészet, ami nem ér ki a lap széléig a könyvben.
Kosztolányi Dezső ebben az esszében mindazt elmondja, amit én érzek.
Számomra útjelző fény minden sor, minden gondolat. Nem kellenek mellé mankó-mondatok, suta magyarázatok.
Sok éve vagyok újságíró, és cseppet sem véletlen, hogy egyik legnagyobb példaképem - az újságíró, költő, író - Kosztolányi Dezső.
Kedvenc esszé-gyűjteményemből ide másolom - elejétől a végéig - azt a cikkét, amit ennél jobban megírni lehetetlenség.


„Ha valaki érez valamit, és ezt kimondja, az még nem vers.
Ha valaki történetek sodrába kerül, és ezt elbeszéli, ez még nem regény.
Ha valaki emberek, gondolatok küzdelmét látja, és azt jelenetekbe foglalja, az még nem dráma.

Hogy keletkezik a vers, regény, dráma?
Úgy, hogy élményeinkből valamit hangsúlyozunk, valamit kiválasztunk, valamit magasba emelünk.
Valamit megtartunk, valamit kihagyunk.
Rész, kis rész, beszélj az egész helyett, beszélj az egész élet, beszélj az egész világ helyett.
De mit tartunk meg? Mit hagyunk ki?
Ebben van a költészet ősi kérdése.
A nagyok ezt tudták, már régen. Egyiptomban, Görögországban.
Költő, tartsd meg a fontosat, hagyd ki a nem fontosat.

De mi a fontos? Az, ami látszik, vagy az, amit látok?
A lámpáról kell beszélnem. Azt mondom, hogy magas, zöld ernyős, porcelán. Azt mondom, hogy sikolt, hosszú tűket szúr a szemembe.
Mind a két esetben igazam van.
Mert két lámpa van.
Az egyik kívülem. A másik bennem. Két világ is van. Az egyik kívülem. A másik bennem.
Mindig e két pont között ingadozott a költészet, e két part között hullámzott szeszélyesen és határozatlanul, nem fejlődött az egyikről a másik felé, hanem alkalmazkodott az ember idegrendszeréhez, amint kívánta. Idő múltán a művészi ingerek nem hatnak többé, elkopnak, halottak. Akkor jöjjön az új, mely szintén régi.

Az, ami látszik, a klasszicizmus. Tárgyak között az ember. Hideg, de nem érzéketlen. Menekülése a láznak a nyugalom felé, a rohanó-elmúlónak a biztos felé, a korlátlannak a korlát felé, hogy belefogóddzék. Nem igaz, hogy utánoz, vagy másol. A realizmus, naturalizmus, verizmus sem tette ezt, csak stilizálta – őrjöngő képzelettel – azt, ami látszik. Ami van, azt nem is lehet változtatás nélkül papírra tenni.

Az, amit látok, a romanticizmus. Emberek között a tárgy. Forró, cikázó, én. Távolban a valóság. Impresszionizmus, impresszió, benyomás, a világ képe, szaggatott vetület énbennem. Szimbolizmus, jelkép-költészet, jelkép, valami, ami jelentős, egy, és mégis sokat jelentő, a sok hiábavaló érzés, történet, küzdelem nélkül. Expresszionizmus, ez kifelé, kifelé törekedni innen belülről, kifelé nyomulni, kifelé énbelőlem, világ, melyet az én képemre és hasonlatosságomra teremtek. Nem én vagyok a te tükröd, hanem te légy az én tükröm, világ.

Mindegyik művészi forma őriz halhatatlan alkotásokat. De ne tagadjuk, a megszokott formák kattogása már fáraszt bennünket: nem él az, ami a múltban még élt. Hogy milyen holtpontra jutottunk, hogy milyen az emberiség idegállapota, semmi sem bizonyítja jobban, mint ez: nincs ma az egész földkerekségnek egyetlen apostoli látnoka, egyetlen vezető írója sem. (Ibsenre, Tolsztojra gondolok.)
Minden keresés, minden kísérlet jogosult, mely ismét összekapcsol bennünket az eleven művészettel. Áldott az, aki az újat hozza. Azt az újat, mely régi, de mi újnak látjuk.”


Pesti Hírlap, 1925. február 22.

*

…valahogy így kell ezt látni, és valahogy így kellene ezt megírni.
És befogadni, elfogadni, megfogadni.
De mi maradt elmondatlanul Kosztolányi Dezső után…?
A káté – vagyis a katekizmus – görög-latin szó, valamely tan, főleg a vallás legfőbb tételeinek kifejtése kérdés-felelet formájában.
Kosztolányi kiterjesztette kátéját a világ minden kis rezdülésére.
…és mindegyikre megfelelt – saját magának.
Mindezt úgy, hogy én  leszek gazdagabb és több tőle.
Ha ezt végiggondolom, döbbenet van bennem - szent döbbenet, és újra előveszem ezt a kötetet. Ezredjére is.
A művészet bonyolult és elvont dolgairól érzékletesen, egyszerűen, természetesen beszél. Az irodalmi alkotásban a szépséget, a káprázatot, a véges dolgok végtelen visszfényét keresi. Nincsen egyértelműen meghatározható esztétikai rendszere: egyetlen normája a szépség, a rejtélyes, a gyakran megfoghatatlan szépség; elgyönyörködik egy-egy szóban, kifejezésben, elámul a rím, a ritmus, egy-egy mondatfűzés, a forma bámulatos kifejezőerején, azon, hogy a műből az igazság szépségbe öltözötten szól az olvasóhoz.
Mit is mondhatnék még…?
Hiszen ezen írásom elején megígértem, hogy nem fűzök (kivételesen) semmiféle szegényes kommentárt ehhez a kis remekműhöz.
Nem álltam a szavam, pár gondolat azért csak kikívánkozott. Az ámulat szavai.
De változatlanul, és most is vallom: én Kosztolányi Dezső gondolatain, versein, sorain, meglátásain mindig, de mindig elámulok.
Újra és újra.
Megunhatatlanul.