Múltba nézek. Emlékek élednek. Arcokat látok. Ismerősök. Leírok egy nevet, magamnak: Szolnoky János Apát Úr... Emlékezésem homályát villámként hasítja szét az a pillanat, amikor utoljára öleltük meg egymást.
Akkor már a püspöknek jelentettem, hogy szabadon, de elháríthatatlan kényszerből kérem cölibátus alóli felmentésemet, amely azzal jár, hogy hivatásomat papként tovább nem gyakorolhatom. A hír gyorsan terjedt. Ismerőseim, barátaim döbbenettel vették tudomásul. Paptársaim többsége helytelenítette lépésemet. Volt azonban, akiben nagyobb szeretet ébredt.
Néhány napot magányosan töltöttem. Búcsúztam otthonom falaitól, az udvar fáitól, kedvelt kutyámtól. A falu nem sejtett semmit. Kegyetlen csend vett körül. Váratlan vendégem érkezett. Szolnoky Apát Úr.
- Nem tehet másként? - volt az első kérdése.
- Nem - válaszoltam.
- Kérem, gyóntasson meg.
Gyóntatni kérte azt a papot, akinek más útra kell térnie. Kérte. Miért? Hogy megerősítse, bármi történik is, új útjain is pap marad mindig. Vagy Isten felé mutatta, mennyire szereti Őt esendő szolgájában is? - akkor hirtelen fel sem fogtam, ami később fénylett fel előttem.
Gyónás után néhány szó. Tartalom nélkül. Mit is mondhattunk volna egymásnak? Elég volt könnyeinket visszatartani. a csöndet pedig egyikőnk sem bírta volna elviselni. Segítettem felvennie kabátját. Kísértem az udvaron, ahol autó várta. Hirtelen megállt. Megfogta mindkét kezem. Tekintetünkben lelkünk szinte összeért.
- Atya, mondja, hisz az örök életben? - a kérdés késként hatolt belém. És mint a sebzett testből a vér, úgy buggyant szívemből a válasz.
- Igen!
- Mennyben, pokolban, üdvösségben, kárhozatban? - faggatott tovább, mintha a való igazat akarná kitépni belőlem.
- Igen, hiszem az Istent és hiszem az örök életet.
- Jól van, fiam - mondta megkönnyebbült sóhajjal.
Megölelt...
Beszállt az autóba. Integettünk egymásnak. Többé nem találkoztunk.
Hisz az örök életben? - kérdezte. Miért? Ha hiszek, akkor döntésem az örökkévalóság távlatában történt. Akkor abban Istennek is szerepe van. Talán így gondolta. Megnyugodott felőlem. Szeretett.
Vagy élő hite kérdezte az üdvösséget, kárhozatot eldöntő kérdést? Élő hite, igen, mert az élő hit kereső hit. A hit bármennyire "birtokolja" a Végtelent, újra és újra vágyik, akarja, hogy teljesebben legyen az övé. Tökéletesebben egyesüljön Istennel... Gyűszűbe a tengert... A majdnem semmi a Mindent... Élő hittel ölelt. Kevés ilyen ölelést őriz 81 éves szívem.
"APÁT ÚR"
Főpapi rangot jelez a cím. Illett is hozzá. Messze meghaladta az átlagot. Mégis, az "apát úr" inkább volt egyszerű pap, akinek lelkéből a Jó Pásztor szeretete simogatta a hozzá fordulókat. Valójában azért is illett hozzá az "Apát" megszólítás, mert a szó héber jelentése: atya.
"HAGYJON VALAMIT AZ ÚRISTENRE IS"
Akkor (1968) fiatalon bíztak rám egy falusi egyházközséget. Szegény falu volt, a szegény emberek egyszerű tisztaságával és szívgazdagságával. A temető fakeresztje korhadtan szégyenkezett a település közepén. Kőkeresztet kellene állítani, mondták, kérték. De miből? Töprengésemben gondoltam a szomszéd község idős papja tanácsot tud adni nekem. Elmentem hozzá, elmondtam gondunkat. Szolnoky Apát Úr - válaszul - először visszakérdezett.
- Atya, mit gondol?
- Kőkeresztet kellene állítani, amelyre márványtáblán megörökítenénk az első és a második világháború áldozatainak nevét is. Ugyanis a faluban nincs emlékmű.
- Bátor gondolat. Tetszik. Nos figyeljen. Menjen át Tápiószelére, keresse meg a kőfaragót, mondja, én küldtem. Rendelje meg a keresztet elképzelése szerint, egyezzenek meg az árban. Ígérje meg, hogy a felállítást követő második hónapban fizet.
- De Apát Úr, egyetlen fillérünk sincs még!
- Ne féljen, bízzon a Gondviselésben, és a hívek jó szándékában.
Hite Isten felé, bizalma az emberek felé, merésszé tett és tanácsának megfelelően cselekedtem. 1969 halottak napján imával áldottuk meg a kőfeszületet. A szentelt víz harmatja mellett a háború áldozatainak nevét őrző márványra a hozzátartozók könnyeket sírtak az ismeretlen helyen nyugvó szeretteikért. (Mellékesen megjegyzem, hogy másnap - akkor l969-et írtunk - az illetékes államhatóság emberei látogattak meg, lázító tettnek minősítették a második háborúban elesettek nevének nyilvánossá tételét. Miért nem kértem engedélyt...? Közöltem, hatalmukban áll lebontatni, ám ezt nem velem kell megbeszélniök, hanem a falu népével... A kőfeszület ma is áll!)
December utolsó hetében rendeztem a tartozást. Mentem az Apát Úrhoz köszönetet mondani tanácsáért.
- Köszönöm Apát Úr!
- Szóra sem érdemes. Ne feledje, mindig úgy dolgozzék, hogy hagyjon valamit az Úristenre is!
Egyszerű mondat. Ő mondta, aki jól ismerte az Isten ügyeit.
LÁTTAM IMÁDKOZNI
Láttam imádkozni. Mise közben. Arcán belső figyelem a Titok felé. A mise után, lényén átsugárzott az érzés, alázattal hajlik meg a titok előtt, hogy nagy történésnek volt részese: misét mutatott be. Térdepelt az Oltáriszentség előtt napközben, olykor csak néhány percig. Áhítat borított fátylat vállára. Hitte, Valaki előtt térdel.
Szerette a rózsafüzért imádkozni. Nagyon tisztelte a Názáreti Máriát. Buzgóságát látva, önmagam előtt szégyenkeztem. Hol van áhítata mellett az enyém?!
Isten házát a sajátjának tekintette. Az egyház üldözés idejében, zaklatások ellenére templomokat renováltatott. Példaként állt előttem. Hitből nőtt szeretete, szeretetéből a tettei. Úgy lett meg neki "mindene", hogy részére Isten és népe volt a minden.
ÁRNYOLDALA?
Nincsen fa árnyék nélkül. Egyetlen ember sem képes hiba nélkül élni. Nem képes... Van azonban olyan ember, s Ő ilyen volt, akinek belső sugárzásának fénye alig tette láthatóvá emberi gyöngeségeit.
Különben pedig a kidőlt fának már nincs árnyéka. Rég meghalt. Azok között lehet, akikről a bibliai Dániel könyvében olvassuk, hogy fénylenek Isten mennyei országában:
"...akik sokakat igazságra vezettek, ragyognak, mint a csillagok, mindörökre." (Dán 12,3) Maga Jézus is állítja: "Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap, Atyjuk országában." (Mt 13,43)
A SZERETET EL NEM MÚLIK
Múltba néztem. Megélt kapcsolat elevenedett föl. Múltba tekinteni könnyű. Jó emlékezni igaz ölelésre. De előre nézni... "Nagyon" előre... Lehet álmodozással. Én reménnyel teszem.
Ő előre ment. Azon az úton - emberi sors - követem őt. S majd a hit isteni ajándékaként találkozom Apát Úrral, megöleljük egymást újra és megéljük: elmúlik a hit, megszűnik a remény, ám a szeretet örökké él.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
