Jó néhány éve már annak, hogy mihelyt a tavasz olyannyira kikerekedik, hogy nem csak a naptárban van jelen, hanem fáradhatatlan szorgosságának eredményeivel dicsekedve a kertben is megmutatja magát, szokásommá vált kora délutánonként a vén fenyőfánk mellé felállított filagória ülőpárnákkal zsúfolt fapadján akár egy óra hosszat is elücsörögni. Hallgatom a madarak feleselgetését, élvezettel kortyolom a feketémet, elszívok néhány szál cigarettát, miközben vagy könyvet olvasok, vagy csak úgy eltűnődőm véletlenszerűen éppen azon, amin. Így van ez ma is. Előttem egy Zafon regény. Lapjai közül kilóg egy fénykép, amely tegnap este a papírjaim rendezgetése közben akadt véletlenül a kezembe, s amit akkor nagy hirtelenjében a szobai íróasztalomon pihenő kötet borítója alá csúsztattam.
Ma az általam megszokottnál is fáradtabbnak vagyok, le sem tagadhatnám. Hiába, én is csak öregszem, nincs mit tenni. Nézegetem a képet, miközben azzal küszködöm, nehogy leragadjon a szemem.
Középiskolai osztálykép. Lassan percre pontosan negyvenkét esztendeje annak, hogy készült. Utolsó évesek voltunk, és nem sokkal a ballagásunk előtt álltunk össze egy pillanat erejéig így, a máig feledhetetlen izzadtságszaggal átitatott tornaterem kopott falai között.
Dacára annak, hogy három évet is eltöltöttem abban a szakmunkásképző intézetben, nem mondhatnám, hogy temérdek emlékem van azokból az időkből, ráadásul, ha belegondolok, kijelenthetem, a megmaradtak többsége egyre inkább homályos, lényegét tekintve megfakult, részleteiben pedig javarészt elszegényedett. De azt a fényképezkedést, illetve annak a napnak bizonyos eseményeit bármikor teljesen tisztán fel tudom idézni magamban.
Kovács Tomi, aki az előttem lévő padban ült, mosolyogva rám nézett miközben a kicsengetés után a tankönyveit gyömöszölte a táskájába:
- Megfésülködtél, Bandi? Mindjárt megörökítenek, nem nézhetsz ki bárhogyan.
- Én mindig képre kész vagyok – viccelődtem válaszul, és az ujjaimmal flegmán beletúrtam a hajamba.
Ő egyébként egyike volt annak a három egykori osztálytársamnak, akiknek a sport jelentett mindent az életében. Ebből fakadóan minduntalan együtt lógtak az órák közti szünetekben, mikor is végeláthatatlannak tűnő ideig tudtak elmélkedni, vitatkozni ilyen-olyan centimétereken, gólokon, pontokon, vagy éppen másodperceken.
Dobos Karcsi lépett oda hozzánk. Őt nem csak az osztály, hanem egyben az iskolánk egyik legrenitensebb tanulójaként tartotta számon a tantestület. Ő volt az, aki bizonyos értelemben a legfelnőttesebben élt közülünk. Úgy hírlett, naponta jár kocsmába, minden szombat éjjel diszkóba, sőt néhányan azt is rebesgették róla, hogy már elköltözött otthonról és egy nálánál, idősebb nővel él együtt.
- Izomagy barátom, Tomikám, jössz egy cigire a fotó előtt? - kérdezte vigyorogva Karcsi. – Jut még egy hely neked is a klotyóban, ha rágyújtanál.
- Nem, kösz’ – adta meg Tomi az előre tudható választ. – Inkább lenyomok ötven fekvőtámaszt, hogy ne unatkozzak addig se, amig a művész úr elé kerül az osztály.
- Te tudod, - felelte röhögve Karcsi. – Mindenki avval rontja el az életét, amivel akarja – tette még hozzá hátra nézve és már ki is lépett a teremből.
Lefelé menet a második emeletről Tomi mellettem lépdelt. A másodéves felszolgáló tanulók velünk szemben igyekeztek felfelé. Minden figyelmemet a néhány lépcsőfokkal lejjebb tartó szőke lányra, Nórira fordítottam. Iránta titkon onnantól kezdve éreztem igen jelentősnek mondható vonzalmat, mióta előszőr megláttam az iskolában. Szentül hiszem, hogy akkor és ott találkozott a tekintetünk, és azt is, hogy az övében valami olyasféle fény csillant meg, amely azon nyomban megérintett, melegséggel töltött el. Ekkor éreztem meg a vállamat ért lökést. Elvesztettem az egyensúlyomat és egyenest Nórinak ütköztem. Csupán azért nem gurultunk le mindketten a lépcsőn, mert az ott lévő diákok sokasága ezt nem tette lehetővé.
- Ez hihetetlen, micsoda egy balfék vagy. Nem tudsz két lábon járni – hadarta dühösen és szinte sikítva Nóri miután már mindketten kiegyenesedtünk.
- Véletlen volt, bocsánat, ne haragudj, meglöktek, megbotlottam – szabadkoztam kétségbe esetten.
- Sokra megyek vele – vágta rá a lány és már ott is hagyott. Indult tovább az osztálytársaival.
Később, mikor kérdőre vontam Tomit a lökést illetően, határozottan tagadta, hogy bármit is tett volna.
- Tudod, az ember néha megbotlik, van ilyen, azt’ vagy baja lesz belőle, vagy nem. Neked nem lett, örülj neki és felejtsd el - zárta le a témát.
Hála a technikai fejlődésnek az ember ma már sokkalta több értesüléshez juthat, mint mondjuk a szüleink akkor, amikor annyi idősek voltak, mint mi most. A különféle közösségi oldalaknak köszönhetően számos egykori osztálytársam sorsát ismerem, ha nem is teljes részletességgel, de körvonalait tekintve nagyjából mindenképpen.
Kovács Tomi huszonegyévesen halt meg az Alpokban egy síbaleset következtében. „ Talán megbotlott lesiklás közben – jutott egyszer az eszembe, de nyomban igyekeztem kiűzni a fejemből ezt a gondolatot, mert olybá fordíthatónak éreztem, mintha evvel bosszúból közöm lenne a halálához.”
Dobos Karcsi miután tiltott fűvek, különféle porok és különböző tabletták vonzásába keveredett, többször is börtönbe került. Elmondás alapján annyit tudok róla, hogy valahol a Nyírségben él, ha minden igaz. Nóriról soha semmit nem hallottam. Sajnos sem akarva, sem akaratlanul nem jött velem szembe egyetlen alkalommal sem a középiskola befejezését követően.
Jómagam a hétköznapi emberek átlagos életét élem. Gyakorta eszembe jut, hogy sok minden alakulhatott volna másképpen is az életemben. Mióta az eszemet tudom nagyon szeretek olvasni, és időnként az írással is megpróbálkoztam. Voltak saját versekkel és novellákkal teleírt füzeteim, de végül is egyet sem tartottam meg ezek közül. Évekkel ezelőtt, engedve a kisértésnek, egy novellapályázaton is elindultam, de semmiféle eredményt nem sikerült elérnem. Talán, ha ma valamiféle író lennék, akár a középiskolából származó emlékeimből is írhatnék egy novellát.
Arra kapom fel a fejem, hogy az öngyújtóm a járdakövön koppan. Le sem tagadhatnám, ma az általam megszokottnál is fáradtabbnak vagyok. Hiába, én is csak öregszem, nincs mit tenni. Nézegetem a képet, miközben azzal küszködöm, nehogy leragadjon a szemem.
Azt a valamikori fényképezkedést, illetve annak a napnak bizonyos eseményeit bármikor teljesen tisztán fel tudom idézni magamban.
Kovács Tomi, aki az előttem lévő padban ült, mosolyogva rám nézett miközben a kicsengetés után a tankönyveit gyömöszölte a táskájába:
- Megfésülködtél, Bandi? Mindjárt megörökítenek, nem nézhetsz ki bárhogyan.
- Én mindig képre kész vagyok – viccelődtem válaszul, és az ujjaimmal flegmán beletúrtam a hajamba.
Ekkor lépett oda hozzánk Dobos Karcsi, akit nem csak az osztály, hanem egyben az iskolánk egyik legrenitensebb tanulójaként tartott számon a tantestület.
- Izomagy barátom, Tomikán, jössz egy cigire a fotó előtt? - kérdezte vigyorogva Karcsi. – Jut még egy hely neked is a klotyóban, ha rágyújtanál.
Lefelé menet a második emeletről éppen azon tűnődtem, miként lehetséges az, hogy Kovács Tomi igent mondott Dobos Karcsi invitálására, mikor észrevettem, hogy a másodéves felszolgáló tanulók éppen velünk szemben igyekeznek felfelé. Minden figyelmemet a néhány lépcsőfokkal lejjebb tartó szőke lányra, Nórira fordítottam, aki iránt titkon onnantól kezdve éreztem igen jelentősnek mondható vonzalmat, mióta előszőr megláttam az iskolában. Legnagyobb örömömre találkozott a tekintetünk. A szemeiben valami olyasféle fény csillant meg, amely azon nyomban megérintett, melegséggel töltött el.
Az osztályfőnökünk végtelen bosszankodása mellett az osztálykép nem tudott a tervek szerinti időben elkészülni, mert Tomi és Karcsi késve érkezett a tornaterembe. Mint később kiderült, valamiféle csetepaté, lökdösődés volt a fiú WC-ben, amely során egy elsőéves tanuló neki esett a radiátornak és komolyabban megsérült. A helyszínre érkező tanárok pedig a kikérdezés erejéig visszatartották az összes jelenlévőt.
Én másnap elhívtam Nórit az iskolához közeli cukrászdába. Három évre rá házasodtunk össze. Az első albérletünkben laktunk, mikor meghalt a nagymamája. Apósomék kérésére segédkeztünk Zsuzsa néni lakásának kiürítésében. Nóri csupán egy sokat használt fejkendőre tartott igényt az imádott Dádi - így szólította kicsiny kora óta a nagymamáját - dolgai közül, én pedig szemlesütve ugyan, de elkértem egy József Attila és egy Radnóti kötetet.
Hiszek abban, hogy az ezekben a kötetekben való elmélyedésnek köszönhetően teljesedett egésszé a bennem hol erőteljesebben, hol kevésbé akaratosan, de mindig is ott motoszkáló elképzelés, elhívatottság, hogy komolyabban foglalkozzam az irodalommal.
Hála a technikai fejlődésnek az ember ma már sokkalta több értesüléshez juthat, mint mondjuk a szüleink akkor, amikor annyi idősek voltak, mint mi most. A különféle közösségi oldalaknak köszönhetően számos egykori osztálytársam sorsát ismerem, ha nem is teljes részletességgel, de körvonalait tekintve mondhatni, nagyjából.
Annyit tudok, hogy Kovács Tomi határtalan lelkesedése a különféle sportágak iránt idővel a küzdőjellegűekre korlátozódott csupán. Neve több alkalommal is felmerült a főváros éjszakai életének sötétebb oldalát érintő ügyekkel kapcsolatban. Már régebb óta külföldön él, hogy mivel foglalkozik, azt nem tudom. Néhány hónappal ezelőtt posztolt magáról pár képet az Alpok havas lejtőivel a háttérben.
Dobos Karcsi miután tiltott fűvek, különféle porok és különböző tabletták vonzásába keveredett, többször is börtönbe került. Elmondás alapján annyit tudok róla, hogy valahol a Nyírségben él, ha minden igaz.
Több mint két éve történt, hogy a mindennapjaim javarészét Nóri kórházi ágya mellett töltöttem. Fogtam a kezét, miközben őt a gyilkos kór kegyetlen kíméletlenséggel ráncigálta, taszigálta a végleges és visszafordíthatatlan felé. Ha nem látom a tekintetét, nem is hittem volna, hogy ő fekszik ott. Az utolsó héten már egyetlen szavát sem hallottam. Egy borongós télvégi délután hirtelen mégis erőre kapott és felült az ágyban. Szemében pont ugyanaz a fény villant meg, mint akkor ott a lépcsőn. Néhány másodpercig tartotta magát, majd visszahanyatlott a párnáira és végleg elszenderült.
A múlt hét elején levelet küldött az egyik irodalmi portál főszerkesztője, amelyben jelezte, a következő lapszámban szeretnének egy novellát megjelentetni tőlem. Talán írhatnék egyet a középiskolás emlékeimből.
Arra kapom fel a fejem, hogy az öngyújtóm a járdakövön koppan. Egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok. Valamiféle különös érzés kerít hatalmába; olyan, amelyik úgy tart fogva, hogy közben szabadon enged. A lábaim enyhén zsibbadnak, és mintha szédülnék is egy kicsit. Belekortyolok a kávémba, kihűlt. Kezemben a csészémmel felállok, ránézek az osztályképre, majd bizonytalan, de óvatos léptekkel visszamegyek a házba.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
