 | | | 2026. augusztus 12. szerda, Klára napja. Kalendárium | 
Augusztus (Ősi magyar nevén, Újkenyér hava) az év nyolcadik hónapja a Gergely-naptárban, és 31 napos. Nevét a híres római császárról Augustus Octavianusról kapta. Az, hogy ez a hónap – különös módon – a július után szintén 31 napos, annak köszönhető, hogy Augustus császár ugyanannyi napot akart, mint amennyi a Caesarról elnevezett júliusban van. Augustus ezt a hónapot odahelyezte, amikor Kleopátra meghalt. Mielőtt Augustus átnevezte ezt a hónapot augusztusra, latinul Sextilis („hatos”) volt a neve, utalva arra hogy eredetileg ez volt a hatodik hónap a római naptárban, amely kezdetben még a márciussal kezdődött. ...
| | A polgári realizmus fő művei - világszerte - általában prózai regények. A mi kritikai realizmusunk első kétségtelen remekműve egy verses regény: Arany László műve, A délibábok hőse. Költője igen kevés verset írt életében, elsősorban esszéíró volt, mellékesen kitűnő műfordító, de olyan ember, akinek az egész irodalom csupán magángyönyörűség volt, aki a költészettel kiábrándultan tudatos gesztussal felhagyott, napjai java részét afféle komoly polgári tevékenységekre fordította, jogász volt, közgazdasági szakember, idővel bankigazgató, és ötvennégy éves korában gazdag budapesti polgárként halt meg. ... | |
1883. november 26-án született Szekszárdon. Apja Babits Mihály törvényszéki bíró, anyja Kelemen Auróra.
Elemi és középiskolai tanulmányait - apja munkahelyének változásait követve - szülővárosában, Pesten és Pécsett végezte. A család jogásznak szánta, de 1901 szeptemberében magyar-francia szakos tanárjelöltnek iratkozott be a budapesti bölcsészkarra; második tárgyát hamarosan latinra cserélte. Négyesy László stílusgyakorlatain barátságot kötött Kosztolányival és Juhász Gyulával. Szakdolgozatát nyelvészeti témából írta. ... | |
"A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja." ... | | 
Két nagy későromantikus zongoraverseny Karajan nagy felfedezettje, Krystian Zimerman, a Berlini Filharmonikusok és a század karmesteróriása, Herbert von Karajan előadásában. Schumann nem lett zongoravirtuóz, de maga után hagyott egy rendkívül népszerű versenyművet. ... | |
Szentté avatták I. István király relikviáit a székesfehérvári bazilikában. Erre a napra emlékezve ünnepeljük minden évben Szent István királyt és a keresztény magyar államalapítást. Nagyboldogasszony napján (augusztus 15-én) tartott törvénynapokat áttetette augusztus 20-ra, István király szentté avatásának napjára. ...
| | 
Augusztus 29. a magyar történelemnek - június 4. mellett - talán a legtragikusabb és legsötétebb napja. Mindenképpen figyelemreméltó, fatális történelmi tény, hogy 1521-ben szintén ezen a napon vette birtokba az akkor egy esztendeje uralkodó, 25 esztendős I. Szulejmán (1520-1566) szultán vezetésével Nándorfehérvárt a török. (Csaknem hét évtizeddel korábban, 1456-ban ugyanezen vár falai alatt aratott világraszóló diadalt a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mohamed hadai fölött a Hunyadi János vezette keresztény sereg). ... | | Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. ...
| |
1901-1968) olasz költő. Nagy műgonddal komponált, elégikus hangú verseivel az ún. hermetizmus költői irányzatának egyik elindítója volt. A II. világháború, az ellenállás és a felszabadulás élménye fordulatot hozott költészetébe, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. 1959-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Magyarul megjelent művei: ...
| |
Andersen mindenekelőtt meseíró. Aki a nevét hallja, annak azonnal valamelyik közismert meséje jut az eszébe. Holott finom formájú érzelmes és elegánsan gúnyos verseket is írt. Drámai próbálkozásai már ifjan ismertté tették a nevét írói körökben. Később izgalmas, kalandos regényei szélesebb körben is olvasókra találtak. De 30 éves korában - pénzkeresés céljából - meséket kezdett írni egy olcsó füzetsorozat számára. És ezek váratlanul híressé, majd rövid időn belül világhíressé tették. Kezdetben egy kicsit szégyellte is ezt a főleg gyerekeknek szóló műfajt, de a váratlan siker folytán fel kellett ismernie, hogy ehhez van igazi, rendkívüli tehetsége. Ezért élete további, negyvennél is több esztendeje alatt a meseírás lett a fő műfaja. ... | | Miért adtad mély tekintetünket, hogy jövőnket sejtse szüntelen, s ne ringasson üdvösségbe minket földi boldogság, se szerelem? Miért adtad, végzet, azt az érzést, mely a furcsa forgatagon át kémlelőn egymás szemébe néz és ...
| | 
Kincses Kolozsvárt látta meg a napvilágot 1890-ben ezen a napon, és ugyanott, megélve Horthy katonáinak boldog bevonulását szülővárosába 1940. szeptember 11-én, hunyt el 1941. október 24-én. Ő is elmondhatta Gárdonyi Gézával, hogy „csak a testé”-t őrzi a temető, az öreg házsongárdi, az azt mindörökké túlélő lelkét viszont versei, melyek „nagy magyar télben picike tüzek”-ként égnek tovább, kérve, mint sírfeliratán olvasható, minden magyart: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.” ... | | | | Beküldés Kedves Látogató! Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk! | | | | | Beállítás Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva. | | |
 |
Női portré őszi tájban | | 
Az ősz lassan enged a télnek.
Reggelente deresek már a fák, a bokrok bogyóit is megcsípte a dér, és amikor a
nap magasabban jár, még akkor is meglátszik a lehelet. Ezeken a hideg napokon
az ember leginkább csak a szobából szereti nézni a tájat, és sóvárog a tavasz
után, pedig a hosszú tél még hátravan.
Itt fent a hegyen számunkra egyhangúbban,
csendesebben telik az élet. Itt más illata van a ködnek, a nedves fának,
bokornak, és amikor a fenyők sóhajtoznak a szél terhétől, meséket hallunk meg
ezekben a hangokban. Ehhez fül kell, érzékeny fül. A lentiek – a „városiak” –
ezeket a dolgokat nem érthetik. Néhány száz méterrel a betonrengeteg felett
mások az emberek. Sokan a város zajából ide kirándulni jönnek, mi itt élünk,
szeretünk és halunk meg. Odalent fákat ültetnek, hogy túléljék, idefent fákat
vágnak ki, hogy erdei tornapályát építsenek vagy kirándulóhelyeket. Ezeknek a
sétányoknak és hegyi ösvényeknek történetük van; mind vezet valahová, a fákon a
színes jelzések mutatják az irányt. Talán mindegyiken jártam már – hisz
gyerekkoromban volt időm rengeteg –, s néha nem is egyedül, mint ahogy most
sem.
Megfogom hideg kezét – kesztyű nélkül fázik
biztosan –, kissé megmelengetem. Kabátja a hosszú, csíkos sállal a térde alá
ér. Kezemet kabátzsebébe húzza, így lépdelünk egymás mellett, kimérten. Néha
el-elmereng, rácsodálkozik a tájra, így alaposan megfigyelhetem. Cipője
harmincnyolcas lehet, fekete, magas szárral, szorosan keresztbe fűzve,
biztonságból dupla masnival. Vállígérő, sötétbarna haja oldalt elválasztva, szeme
kék. Termete magasnak nem mondható, vékony és törékeny. Kissé kreol bőre talán
most sápadtabbnak látszik, ahogy a fények esnek. Megfigyelem alaposan, hisz
kíváncsi vagyok rá nagyon. Minden mondat és mozdulat számít, minden kis
rezdülés fontos lehet nekem, de gondolom ezzel ő is így van. Beszéde furcsa
attól, hogy az s betűt felül, szabályosan képzi.
Megfontolja amit mond, minden mondat kerek – beismerem, ebben jobban remekel,
mint én. Nem beszél túl sokat, s kerüli a közhelyeket. Mindez imponál nekem! Így
ballagunk egymás mellett. Faggatom tovább családról, munkáról, tanulmányokról.
Előad mindent szép sorjában: apját igen korán elvesztette, anyjával él, és van
egy fiútestvére. Munkáját szereti, de nem erre vágyik, mellette megint tanul.
Úgy érzi többre hivatott. Szabadidejében kórusban énekel. Szeret fellépni, és a
jövő hónapban is vendégszerepel.
Kis pihenőhöz érünk, ahol mindketten érezzük,
itt meg kell állnunk pár perc szusszanásnyira. Tudjuk, hogy ez alkalmas
pillanat, s mintha a véletlen műve lenne, egyszer csak szembefordulva találjuk
magunkat. Zavar persze mindkét félnél felfedezhető. Talán ettől szép annyira az
egész? Csók cuppan mégis, először az arcon, bátortalanul – ó, de hideg! –, majd
játszanak a szájszélek, ahogy keresik egymást, s közben fagyos orrunk egy
pillanatra összeér. Erre arcán aprócska mosoly támad, majd megesik az első
valódi csók. Talán egy kapcsolat legszebb pillanata ez. Fordulópont, melyre
rögtön megszűnik a zavar. Gondolatban továbbviszem a szituációt, mintha nem itt
lennénk és nem most, de belátom, nem szabad annyira sietnem.
Az ember próbálja felfedezni a másikat, és keres
valami hasonlót, jellegzetest, hogy bizonyítsa magának: igen, ő kell, hisz pont
olyan, mint én vagyok, azt szereti, amit én, úgy gondolkodik, érez és hall.
Vagy legalábbis majdnem annyira. Közben azon is tűnődöm, hogy mennyire tudjuk
befolyásolni egy másik emberi lény sorsát, amikor a szívébe költözünk.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a felelősségről; esetleg feleslegesen
bolygatjuk fel életét. Milyen események láncolatát indíthatjuk el, melynek
kimenetelét előre nem láthatjuk. Inkább bele sem gondolok!
Sétánkat folytatjuk tovább még felhőtlenebbül,
mint ahogy korábban tettük. Erdei ösvény, tölgyfák és fenyők, messziről
országút zaja. Hangfoszlányok – talán mások is erre tévedtek? Lehet, de minket
nem zavar. Lépteink során cipőnk talpára néha ráragad egy-egy átázott,
megsárgult falevél.
Már magasan járunk. A fák mögött néhány méterre
mellettünk keskeny vágányok; nyáron erre halad el a kisvasút. A piciny mozdony
a garázsban várja a következő szezont, de a három kis vagonra az alacsony
korlátokon átmászva most könnyedén felszállhatnánk. Ez már utunk vége is
egyben, a buszforduló és egy kőből épült melegedőhely. Forralt bort rendelünk.
Ehhez egy cigi is jólesne most, bevallom, de ő nem dohányzik, így én is kibírom
valahogy.
Megérkezik a busz. Mindketten a városban
folytatjuk a napot, ezért felszállunk rá. Utas kevés, így hamar indul, nem
szabad lekésni, mert óránként jár. Az ajtó csukódik, és már haladunk is a
szerpentinen lefelé. Erősen kapaszkodni kell. A kanyaroknál, fékezéseknél
dülöngélünk, mint két bábu, s jókat nevetünk. Leülünk inkább, mert
biztonságosabb. Fejemben, mint egy Rilke-dallam, egy röpke gondolat kavarog, s
kezd életre kelni: vajon mi lesz holnap vagy holnapután, mi lesz egy hét múlva?
Akarom-e őt annyira majd, mint most?
Aggályaimat elhessegetem. Inkább a mának élek.
Már biztos vagyok magamban: holnap is látni akarom!
Nem kell sok idő, megint a város részei vagyunk,
amely akármennyire is eleven és zsúfolt, mégis a miénk. Valahol megáll a busz,
leszállunk. Elbúcsúzunk. Majd váratlanul mégis visszafordulok, s látom, ő is
hasonlóképp tesz. Kezével int, majd befordul egy sarkon.
Pécs, 2005. november 20. |
| | | | | Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást! | | |
|
| |  | |
Könyvajánló | | |  | |