![](https://scontent.fbud5-1.fna.fbcdn.net/v/t39.30808-6/398055827_7221327877901845_3914075453245491891_n.jpg?_nc_cat=108&ccb=1-7&_nc_sid=5f2048&_nc_ohc=vksYEBnV9AYAX8wkD2d&_nc_ht=scontent.fbud5-1.fna&oh=00_AfB8Lq3wgxXyFL114dU3HXTbZqpW2xqUpZsCwgdsijJ_EA&oe=6545F838)
Kripta. Kő hideg levegő. Villanyt gyújtunk. Ketten megyünk le.
Az Asszony, ki rég temette ide gyermekét, és én. Serceg a gyufa. Megtöri a
csendet.Gyertyafényben látom a márványba vésett betűket. Ilonka.
Állunk. Az Anya ajka mozog. Imát mond vagy
magában beszél? Nem tudom, de ezt hallom én:
" Elestél - felemeltelek. Elbújtál - megtaláltalak.
Tanultál - tanultam veled. Sírtál - szívemre hullott könnyed. Nevettél - hallom
kacagásod. Beteg voltál - voltam ápolod, orvosságod. Megnőttél - nekem
kislányom maradtál. Hamar meghaltál - utánad sikoltott a testem, azóta kereslek
szüntelen, azóta hordalak magamban újra... Márvány a sírodon. Halottak napja -
jaj nekem - csak ezt csókolom."
Állunk. Azután elhallgat az Anya. A fehér márványhoz hajol.
Megcsókolja, gyöngéden simogatja, mintha gyermekének arca volna.
Elindulunk kifelé. A villanyt eloltjuk. A gyertyák maradnak. Még
égnek, majd ellobbannak.
Csak a gyászoló szíve örökmécs, melyben szeretett
halottunkra elolthatatlan az emlékezés! |