Nemcsak a Hősök Napján, hanem mindennap felmerülő kérdés, hogy vajon kik korunk hősei, hányan lennének képesek csak töredékére annak, amit eleink tettek értünk is?

Igen, értünk is, hiszen hiába hirdette a materialista marxizmus és a lélekgyilkos liberalizmus, hogy „a múltat végleg eltöröljük”, mégsem sikerült, hiszen a hajszálgyökerek kiirthatatlanok, nélkülük nincs törzs és lomb, nincs élet, csak pusztulás, mind az egyén, mind a nemzet életében. Ahogyan Garay János írta:

Csak törpe nép feledhet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket.
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.

Az atillai örökségünktől fogva génjeinkben hordozott „ős nagyság” titka alighanem az erkölcsi-szellemi magasabbrendűségért való életáldozat, az, hogy noha „általában saját magunkat kell mentenünk, saját magunk életét biztosítanunk mások élete előtt, azonban a köz javáért, a vallás és állam java érdekében föláldozhatjuk, sőt olykor fel is kell áldoznunk életünket, például a katonák a haza javáért vívott háborúban. Felebarátunk élete megmentése érdekében is kitehetjük magunkat halálos veszedelemnek, sőt fel is áldozhatjuk életünket: ennek a szeretet erénye az indítója. Az Üdvözítő tanítása magasztalja annak a szeretetét, ki életét adja oda másokért.” (Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan, 1940).

Megrendítő példát mutatott erre az 1912-ben elsüllyedt Titanic brit óriásgőzösön egy házaspár. Amikor a matrózok kiadták a parancsot, hogy a mentőcsónakokba csak gyermekek és nők ülhetnek, a feleség inkább követte férjét a hullámsírba, mintsem hogy elhagyja őt.

Vajon hányan képesek erre ma, vagy hányan állnak ellen a globális média élvezetének, a multinacionális áruválaszték csábításainak, egyáltalán hányan állnak ki százszázalékos következetességgel mindazok mellett, akik csendes örömmel, konok hűséggel ápolják nemzeti értékeinket?

Korunk hősei bizony ők, akik nem úsznak az árral, akik a hol balra, hol jobbra sodródókkal szemben az azonosságmegőrző kisebbség képviselői, akik például nem azért élnek, hogy egyenek, hanem azért esznek, hogy éljenek, akik mielőtt írnak, olvasnak is, vagyis akik Batsányi Jánossal vigasztalódva vallják:

A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni,

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért, bár míg élsz, sokan nem kedvelnek
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.