2025. február 19. szerda,
Zsuzsanna napja.
Kalendárium

Február (régiesen Februárius, ősi magyar nevén Jégbontó hava) az év második hónapja a Gergely-naptárban, szabályos években 28 napos, szökőévekben pedig 29 napos. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a. A 18. századi nyelvújítók a februárt az enyheges névre keresztelték át. A népi kalendáriumban böjt előhava (vagy másképpen böjtelő hava) néven szerepel.

...

Kovács János István /1921-2013/


Varga Csaba /1945-2012/


Mácz István /1934-2024/

Szent Bálint napján tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day...

Az Úr tanítványai közé tartozott, és követte Jézust "János keresztségétol fogva egészen mennybevétele napjáig". Sorshúzással választották az apostolok közé, Júdás helyébe, hogy "velük együtt tanúskodjék Krisztus föltámadásáról". Az apostolok szétszéledése után a hagyomány szerint Etiópiában hirdette az evangéliumot. Alexandriai Kelemen õrizte meg egy mondását: "Gyöngítsd önmegtagadással testedet, hogy a lélek a Megfeszítettnek szolgálhasson." Vértanúságot szenvedett Krisztusért. Szent Ilona császárnõ az apostol ereklyéinek egy részét Rómába, másik részét Trierbe vitette. (Hankovszky Miklós)...

Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A kötéltáncos álma
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Gondolatok Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötetéről,
Lengyel Ferenc fordításának tükrében

 
„Verset fordítani fából vaskarika,
legföljebb ír az ember valamit
az eredeti nyomán,
magyarázta WS.
Itt van például Rilke,
akinek a versei olyanok, mint
egy tarka szőttes.
Ám mit tehet a jámbor fordító?
Kihúz a szőttesből egy csillámló arany fonalat,
húzza, húzza,
és ameddig a fénye elér,
körülírja mindenféle
az eredeti mű sugalmazásától lehetőleg nem egészen idegen
szavakkal.”

(Szepesi Attila: Aranyfonál 1.)

 

Nemrégiben került a kezembe Josef Guggenmos: Az utolsó kötéltáncos c. verseskötete Lengyel Ferenc avatott fordításában, amely a legjobb magyar, többek között Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc nevével fémjelzett műfordítói hagyományokat követi, meglelve azt a bizonyos „csillámló aranyfonalat”. A kötet kézbe vételével egy időben ért a megtisztelő felkérés, hogy néhány gondolatomat megosszam a frissen olvasott művel kapcsolatban az olvasóval.

Először is néhány szót az alkotóról, a fordító, Lengyel Ferenc tollából: „Josef Guggenmos (1922-2003)… A legeslegutolsó kötéltáncos költők egyike. Folyton ott járkál a fejünk fölött; két végpont, lét és nemlét között egyensúlyoz. Többnyire derűsen. És közben próbálkozik megmaradni jó kedélyűnek. Már a pályakezdése is viszonylag későre tehető (első rövid kötete, a Lustige Verse für kleine Leute címmel 1956-ban jelent meg, akkor harmincnégy éves); elismerése még későbbi. Hírnevét a mindmáig legközismertebb vers-összeállítás hozta meg, Was denkt die Maus am Donnerstag? (szó szerint: Mit gondol a kisegér csütörtökön?), amelynek a csillogó tehetségű Tandori Dezső jóvoltából, a magyar kiadásban az eredetivel egyenrangú, telitalálatos címe végérvényesen Mit gondol a kisegér szombaton? Ez az összeállítása hozta meg számára egy éven belül az első komoly elismerést, a német ifjúsági irodalmi könyvdíjat (Deutscher Jugendbuchpreis, 1968). Utána pedig ontotta magából a nyiladozó gyermeki világ szemléletmódjához közel álló, hol bájos, hol száraz, hol okoskodó, de mindig szeretet-aranyozta verseit. Nem véletlen hát, hogy a német nyelvterületen fokozatosan felépült Arany Jánoséhoz hasonló élőszobor-szerepe. A német gyermekirodalom legnagyobbja lett.”

 A művek fordítója nem azonos azzal a színésszel, akinek a nevébe minduntalan bele botlottam az anyaggyűjtés során. (Megjegyzem róla sem tudtam semmit, ami a határon túli irodalmunk hazai recepciója sajnálatos csonkaságának is betudható… de ezért annyira nem restellem magam.) Lengyel Ferenc 1956-ban született Kolozsváron. Az 1980-as évek közepén a Ceauşescu-diktatúra elől Ausztriába emigrált. Magyar-angol szakos középiskolai tanár, költő, író, műfordító. A közelmúltig a Bécsi Magyar Iskolában az ottani magyar gyermekeknek tanított évtizedekig magyar nyelvet és irodalmat, s emellett az alsó-ausztriai német ajkú gyermekeknek is oktatott magyar nyelvet. Munkatársa a Bécsi Naplónak, az ausztriai magyarok kéthavonta megjelenő lapjának, ahol elsősorban erdélyi irodalmi-kulturális témájú írásokat publikál. (A Bécsi Napló nem mellesleg, Nyugat-Európa egyetlen magyar nyelvű sajtóorgánuma.) Saját gyermekverses kötetei, valamint a Lucian Blaga román költő műveiből készült műfordításkötete Kolozsvárott, míg német vers és próza műfordításkötetei Magyarországon láttak napvilágot. Bécsben él.

Számomra a fenti sorok, mint említettem, az újdonság erejével hatottak. Amikor azonban elmélyedtem kötetben, azonnal ismerős tájakra érkeztem, mert a költő egylelkű, akármilyen nyelven is írja műveit. A lehetetlenre vállalkozik, ahogyan azt annak idején Szerb Antal oly találóan megfogalmazta: „A líra volt az emberi szellem legcsodálatosabb alkotása, a nagy versekben a végső, tiszta, gyermeki egyszerűség találkozott a végső, legérettebb bölcsességgel és olykor két sor között, emlékezzünk, felcsillant fátyolos szemünk előtt a rejtett értelem, embersorsunk titokzatos értelme, amelyet kimondani nem lehet, csak a művészetnek adatott meg nagy néha, hogy látomás formájában elénk idézze, mint végtelen és vigasztaló messzeséget. (Örök barátaink. Szabó Lőrinc műfordításai, 1941)

Ez a „vigasztaló messzeség” köszön rá az emberre, amikor egy ritka, csöndes órán felüti a könyvet, s hagyja, hogy a versek elvigyék oda, ahová mindig is vágyott a lelke: a gyermeki tisztaság édeni szigetére, ahol Gugumér, a költő, legbelső, tükör-énje kalauzolja a megérkező utazót, aki ilyenkor arra gondol, hogy milyen jó, hogy megszülethettek ezek a versek, hogy hírt adjanak az ember másik arcáról, meséljenek a fontos „apróságokról” a jóról és a szépséges igazságról, amelyek oly különös módon mégis csak ott lakoznak bennünk, a jobbik részünkről. Ahogyan az egyik rövid versében olvashatjuk:

„Egy szál kötélen megyek feléd,
balra nincsen út semmilyen,
jobbra nincs üdvösség,
csak ez a palló vékony-keskenyen.

Most minden olyan egyszerű.”
(Kötéltánc feléd)

 

Gugumér csöndesen figyel kívülről befelé, lát is, nemcsak néz, miközben a világ átszüremlik rajta. (Világszemlélet) Csöndben rendbe rakja világát, nem világtalan, lehajlik a hajléktalanhoz, társához, a másik emberhez ebben a sokszor oly közönyös világban, lehajlik, nem áll hajadonfőtt a robogó vonat ablakában. (Késő volt) A belső hangrend, mint a szíve, egyenletes ütembe ver, siratva reméli a jót, gyűlöli a rosszat, ösztönös esendőséggel törekszik a szépre, nem része a bajnak, gondnak, kimondva gyógyítja az odvainkban lakozó ősi félelmeinket. (Élni fog valahol, Köszönetet mond)

A lírai költő kötéltáncos, lélek-magasan, védőháló nélkül, kristályragyogásban.  A világa tiszta, nincs mit takargatnia a többiek elől, hiteles ember, a maga, felnőttként is megőrzött, gyermeki látásmódjával, meglelve „a szelíd kimondhatóság árnyalatait.” A költő így járt-kelt a világban, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, gyermekien tiszta, s ebben a környezetben az artistának minden tudására szüksége van, hogy megőrizze a törékeny egyensúlyt. Ám a természet világa visszavezette egy olyan időbe, amelyben az ember még nem vált el tőle ilyen élesen, ahol megérthette egyszeri létünk lényegét s a magunk szerepét (Itt üldögélek és csak keresek, Haza a sivatagban, Az időmérték, Ima, Altatódal nagyoknak)

Mindannyian úton járó emberek vagyunk, s ha felismerjük azt az egyedüli, nekünk rendelt útirányt, akkor megadatik az a belső béke, amely olyannyira jellemzi ezeket a költői vallomásokat. Tudható ugyan, hogy ki-ki a maga szemüvegén keresztül érzékel egy parányi töredéket a világból, egy apró részletet a nagy egészből, s csak nagyon kivételes pillanatban villan elé a teljesség körpanorámája. A költő kegyelmi állapotban lévő utazó, aki „már százezer éve” nézi azt, amit meglát hirtelen, és súgja „szájon és fülön”, „a szót, a titkot, a piciny csodát”, s nekünk ezúttal sincs más dolgunk, mint továbbadni ezt a megértett, „lélektől lélekig” ható, varázslatos üzenetet. Igen, boldog a szív, amikor eléri ez a katartikus sugallat, hogy mégis van remény jobbá, teljesebbé válni! (Levél, Rosinante füve, Csillaghullás ideje, A mai nap, Noé kiküld egy galambot, Vándorlás, katáng, Gugumér sejti, hogy jön a tavasz)

Kell-e ennél nagyszerűbb üzenet a ma embere számára? Éppen ideje volt, hogy napvilágot lásson ez a kötet. Éppen ideje, hogy tiszta hangok törjenek át napjaink poklának dobhártya szaggató robaján, politikai rendszerek lélektemető falain, s magasba emeljék a képre és hasonlatosságra teremtett ember Isteni-Ábeli arcát! Ezért tiszta szívvel bíztatok mindenkit, hogy ha teheti, szerezze be ezt a kötetet, s ha lehet, legyen állandóan a keze ügyében, az úti csomagjában, mint szükséges szellemi lelki muníció, „minden magyarul beszélő versolvasónak”. (A könyvet a Mosonvármegye Könyv- és Lapkiadó adta közre 2023-ban. Címlaptervét Uzsák Zoltán készítette, Sz. Opre Mária fotóját felhasználva.) Jómagam is így teszek, s lévén magam is a múzsák útján járó szerény íródeák, rendhagyó módon álljon itt befejezésül egy saját vers, amelyre a nagy német kötéltáncos ihletett:

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007