I.
Berekedt végre a sziréna torkú város,
nem liheg folyton bajt a nyakadba.
Megpihennek az elfajzott akaratok,
kirázhatod idegeidet, mint a porrongyot,
kékragyogásúvá festheted az égboltot,
míg a törvényszabók mértéket vesznek,
farizeusmód, erkölcsöt olcsón, kilóra.
A páratartalom átesett a holtponton,
s a felgyújtott plakátállványok, mint égő
csipkebokrok hulló, füstös angyalai
e drámai táj fölött húznak el feketén
lángoló pernyeszilánk-szárnyaikon.
Gödörbe dönti egódat a sorsod,
s a konszolidált pillanatok szolidan
mosolygó díszletei között botorkál
betépve, mint a világra hagyott árva,
akire a kortárs büszkeség nem figyel.
II.
Berekedt végre a szirénatorkú város,
nem liheg folyton bajt a nyakadba.
Van elég így is akaratlan, úgy kint,
mint idebenn, s mint fakó, örömtelen,
bánatos özvegyek, úgy állnak előtted
napjaid, s a félelmetes szorgalmú évek,
zörgő bilincsek csak emlékezetedben.
Villan eléd harminc, negyven, vagy
tízezer év, megannyi vézna lépés, idült,
elvetemült akarat tágítja űrré létezésed
falatnyi rését. Most csönd van körötted,
de benned vacog- makog, üvöltve a félsz.
2015-2017
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
