Csikorgató est ért le a földre most,
amint a rég volt, távoli éjszakán -
mikor születhetett reménye
annak, akit ver a mérges égbolt.

Szemedbe nézek, s lobban a gyertyaláng.
E mag maradt még, újra, mi benned él -
belép a lélek ajtaján, ki
fényterebélyeken álldogált rég.

S fenyőfa illat leng a szobákon át,
az íriszedből rám les a mély tükör,
az arcom űr, s tebenned alszik:
gyertya a fényed is - ott tündököl.