2024. november 5. kedd,
Imre napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A költő üzen
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák
„Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!”
/Radnóti Miklós: Őrizz és védj/


Nem lódult más irányba a vén világ rossz szekere
azóta sem. Vélt üdvétől tébolyultan ing félvakon,
s részeg kocsisok suhogtatják lovai felett ostoraik,
és másnapos hajnalokon káromlásaik hamvvedrébe
zuhannak arccal, mint a céda szerencse vazallusai.

A költő mostanában inkább magának ír, bár néha
olvassák mások is, pontosan, vagy pontatlanul
odavetett szavait erről a korról, s mosdatlan érzéseit
analizálja évekig, míg felette szép végzete elcsikordul,
s tokosodó rasztafonatáról lerázza a homokszemeket.

Nagy viharok, most nincsenek itt. S ha egy-egy elem mégis
túlhevülne, lecsillapítják nyomban azt a végzet mágusai.
Sorsunk beteljesedni látszik, de mégsem fáj úgy a halál,
mint régen, mikor elgyötört testedet abronccsal ütötték
a pribékek: „Mit firkálgat maga itt? Ahelyett, hogy 

puszta életben maradásra tartalékolná fogyadozó erejét,
s nem holmi verseket írna csonka irónnal noteszába.
Mit gondol, olvassa majd valaki azután, ha oszladozó
testét a gödörből véletlenül kiemelik? Kinek lesz fontos
az, hogy kitartott a szépség mellett az utolsó pillanatig?” 

Felnéztél rá csendben. Kiegyenesedve lassan, remegő
kézzel eligazítottad rongyos ruhád ráncait, s kis füzeted
zsebedbe csúsztattad. A nap alkonyba ringott csendesen,
mikor elindultatok nagy nehezen, megint. A század felett
ideges fegyveresek kiáltásai csörömpölve szálltak el.

Nem tudhatjuk mi sem, mit jelent ma e tájék, s milyen
volt az út, melyen utoljára mentetek. Nem maradt más,
csak a sejtés bennetek: innen már nem lesz hazatérés.
S a háborúba belefáradt Isten elfordította rólatok szemét,
máshova nézett merengve, s elmorzsolta arcán könnyeit.

Kivirágzott azután a halálos türelem. Megálltatok.  
Fületek mellett csattanva jajdult a fém, s a páncélos
földön kopogtak az ásók, s körben, károgva rögök
repültek, mint felriasztott varjúsereg. Ijedt némaságba
bújt a szél, akár a csínytevésen kapott, vásott gyerek.

Mordulva fordult estében a holt, s vérző tarkójára
szorította kezét: kellett volna egy kicsit élni még,
s e hosszú álomból felriadva látni azt, hogyan épül
majd fel egy emberibb jövendő, leszáll-e ide újra
kardtalan az angyal, csendesítve félelmünk hullámait.

Mindegy már. Remélem, hogy nem hasztalan éltem,
s majdani szívekben is kibontja tavaszi rügyeit a dal.

2009-03-26 

 
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007