Felszentelte a zivatar
a puszta, tar
utcák kövét,
milliónyi porszemek pupillájába
jelölte ki a mindenség köldökét,
zsinórját belesodorta a lélegző szájába.

Megduzzadt a száraz
világ s mindazt,
mit beleoltott a hűvös tudomás,
révülten párává ringatta a közös látomás.

Együtt remegett porszemek szelleme,
ködölt kurta képekké hajló figyelme
a közterületnek,
megtért könnyűségben egyként lebegtek.

Beleszippantottam,
megteltem vele,
akár templomok, megtisztultam.
Mély mirhától, szakáll
őszült ezüstön,
szűrűn gyűrűzött bennem
e füstön,
mit az emberi nem
részegen keres:
a szabadság,
mi e városi valóság
elzüllött zápora ködén repdes.

Beleszédült,
mi mereven állt,
betonokba belekalapált
koholt képzetek oszlopa öszedült.
A rémület otthona repedezett,
mit önkényül az ember, kényelmébe rendezett.

Elragadtatott,
mit ekkor láttam ott,
szigorúan szólott
hozzám felhők földi harmata.
Árjában szomjat oltott a kevélység,
a város adta
ég-telen keserűség.

Egy olajtócsába
színek csonka mása
szeretkezni tanult.
Őslények látomása,
megkövült hatása
e merengőn kitárult.
Tán azért rejtezett a mélybe,
sűrűn, feketén folyó éjbe
a bukás kiontott vére,
hogy gyó-gyúljon,
szűz olajjá tisztuljon
e fényes földi térbe térve?
Hidegen,
de nem idegen
préselve,
a Föld szívét
e vérrel tölti,
szeretetét
talpad alatt üvölti.

A füst megtörte, mi
megtérhetett volna,
kétségben szolgálni
használta economicusok
kínzó karma.
Ősi, önző ösztönök,
önkénnyel öntözött
sarja e gépvilág,
sírján kátránytól magtalan művirág.

Tovább él az anyagban,
kéjben, hazug szavakban,
vérben, zabálásban,
pénzben, ártó lázban
az űr, mit birtokává
ragad a tagadás
s önnön vákuumában adakozássá
oszlatik szét az öntelt, belső nyomás.

Ki törvényt bont a világon,
újra rendre kényszeríti a mindenséget,
szenvedéssel, pusztulással
tanulja meg az egységet,
érte szolgáltatott igazságon.

Markolókba szorult
markolásunk,
kiszáradt múlt,
az miért a földben,
nem lelkünkben ásunk.
Elfásult a lélek,
akár ősi fosszilia,
de Én, még Emberként
Istenért élek,
ne értem sírja
a bánatot, mi sért
égi és földi misét,
e mesét,
mely Én vagyok.

Petróleummá oldja bennem
e sűrű, alvó szikrák hallgatását,
mi megszülte lélektelenségem
s finomodva folyik fénnyé,
bevilágítva lényem lakását,
mert Általa tisztulok ténnyé.

Lepang a rang,
az eső lehullt,
ki keres, a Hang
csendjébe kigyúlt.

2018.08.05. Gyergyószentmiklós