I.

Történelmünk véreres szemmel mered rád.

 
Apolló szobrát is ledöntötték, porba alázva Zeusz városát,
s a múzsákat rég kardélre, csákányra hányták,
és a szépség koldusait sem kímélte a felfokozott mulandóság.
A béke az álnok cselszövés reménye lett, míg peregtek az évezredek,
s mindegy, hogy költő volt vagy botanikus, széplelkű ifjú,
élekidomár, asszony, aki érted imádkozott egy fénylő kor hajnalán.

Nézd e századot: ember az alagútban lidércfény felé tántorog.

(Végzetes jósággal hordozta sorsát, a munkatáborban is hirdette Attilát,
mint az Igét a prédikátorok, mígnem a keretlegények puskatussal
Szerbet a másvilágra irányították. Radnótit csupán tarkón lőtték,
szerencséje volt, mily kegyes halál! A többi kerékbe törthez képest,
szinte már kéjutazás. Zsebében ott lapult az égbolt, rög alatt csillagvilág.)

II.

Túl sokáig volt itt béke, s talán igaz sem volt.

 
Az eresz alól hunyorog a május, könnyeit hordja a szél.
Csöndes napjainkat háborúk hírei mossák alá, s méltóságunk
lassan lesöpörték, mint egykor vidéken  idegenek a padlást,
s egy szép napon a gyönyörök kertje is bezárt. Nem baj.
Ha ez kell, hát legyen, makogod, úgyis elpártoltak tőlünk
az engedetlen angyalok. Hétágú szelek vágják a földet,
apró hangyák sodródnak tétován,  visz az ér, ver az ár.

III.

Véges tudásunkkal hajszoljuk a végtelent.

Gyönge gyermek Isten-képre, holthoz szokni kénytelen,
szívre szorult reményben él, s torkára már csöndek forrnak.
Beszédűrben dadog a hang, lényegeink másról szólnak,
mint amit feléd vonyítanak harsogó szelek, semmi sem új,
ha naponta kikacsintgat belőled a végzeted. Nincs időd rá
kimondani, hogy minden a tegnapba szólít, s közben
gondos kezek felszedték Atlantisz köveit, s csak nyomvonal
maradt nekünk utánuk, meglelni Ariadné elejtett fonalait…

Fiú! A félelem örökségét el kellene tékozolni már!

2022-05-22