Újév első napján is belenéztünk a tükörbe. Mindennap nézzük magunkat a tükörben. Látjuk-e, hogy több vagyunk annál, mint aminek látszunk? Kérdezzük-e Petőfi Sándorral:

„Nyomorú ész [...]
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?…
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?”

Igen! Magáért születik az ember, mert magában egy világ. EMBER! Az emberről tudjuk és tapasztaljuk, hogy egyetlen. Eddig még soha-nem-volt és többé soha-nem-lesz. Egyetlensége teszi azzá, ami és aki. Személyének kimondhatatlan, páratlan lényege ad súlyt szavainak, sajátosságot tetteinek, hasonlíthatatlan vonást arcának, zenét beszédének. Minden egyes ember helyettesíthetetlen, pótolhatatlan. “Magában egy világ.”

Elcsodálkozunk egy-egy műalkotáson, melynek értékét növeli, hogy csak egy van belőle. Így nézzük Munkácsy képét: “Krisztus Pilátus előtt.” Ámulunk Csontváry “Magányos cédrus” festményén. Az ember (te és én), miért nem csodálkozik a benne megvalósult “csodára”, amikor tükörbe néz vagy mélyen önmagába?!

Sorsunk hasonlóan egyedülálló. Érték a fejlődő világmindenségben, a poros hétköznapok sodrásában… Ez nem képzelgés! Évekkel ezelőtt alapos öntudattal írtam naplómba: “Isten velem képzelte el a világot!” Minden olvasóm, mert ember, hasonlóan gondolhatja, gondolja önmagáról.

Isten. Igen. Hitünk szerint az ember istenképmás. Amennyire vallhatjuk, hogy az ember mikrokozmosz, hasonlóan vélhetjük, hogy mikrotheosz: az ember, amennyire kicsiny világmindenség (maga egy világ!), annyira parány “isten”. Mondja is János apostol: “Szeretteim, most Isten fiai vagyunk…”

Képzeljünk el egy kétkarú mérleget. Egyik serpenyőjébe tegyük a Világmindenséget, a másikba önmagunkat. – Merre billen a mérleg? – Ki ki gondolhat bármit, Jézus azt tanítja, hogy ” mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” – Vagyis egyetlen ember értékesebb érték, mint az őt körülvevő világ.

Naponta nézzük magunkat a tükörben, de látjuk-e, hogy igazában mik vagyunk? EMBER. Igaz, teremtett, de Istenhez hasonló. Igaz, halandó, de halhatatlansággal megajándékozott. Pascal tanítja: “Nádszál az ember, de gondolkodó nádszál.” Weöres Sándorral mindannyian elmondhatjuk: “Szemhéjam alá befér az egész világ. / Fejemben, szívemben elfér az Isten.”

Aki rácsodálkozik emberi méltóságára, az már tudja, nagyszerű feladat az élete. Értékeli és szereti minden körülményben, akár gazdasági világválságban is… Életét nem “árak” mérik, hanem őserények: hit, remény, szeretet.

Megvallom, szívesen nézek tükörbe. Látom, több vagyok, mint aminek látszom (ráncos arc, anyajegyes halánték, ősz haj). EMBER vagyok. Magamban is Egyetlen Világ.

Szeressünk élni. Embernek születtünk!

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2010. január 15-i számában)