A tizenkettedik levélben vallom:
BARÁTOM!

Talán ez a szó hiányzik neked. Talán egy másik: kedvesem, szerelmem, szeretett gyermekem –
egyetlen szó hiányzik, s elcsitul benned a vágy, hogy önkezedtől szűnjön meg életed.
Kérlek, figyelj. Hallgass magad körül figyelmesen. Van valaki, aki mondja neked: barátom. Lehet, mást mond, azt, amire vágyol: szeretett gyermekem – kedvesem – szerelmem. Lehet, hogy kiáltja. Csak te nem hallod. Úgy ne járj, mint a bibliai Júdás.
Ismerjük történetét. A názáreti Jézusnak 12 barátja volt. Júdás, az egyik tanítvány elárulta Mesterét és ellenségei kezére játszotta 30 ezüstpénzért. Elárulta. Jézust letartóztatták, halálra ítélték, keresztre feszítették. Júdás ezt, a halált már nem akarta. Árulásától kétségbeesik. Döbbenetében visszaviszi megbízóinak a 30 ezüstpénzt. Menekült önmagától. Kötelet fogott és felakasztotta magát.
Sajnálom Júdást, mert elkeseredésében nem jutott eszébe éppen az árulás pillanata. Ugyanis akkor, amikor áruló jelként megölelte Jézust, az elárult Mester ezt mondta neki: Barátom. Mert szerette. Még akkor is, még árulásában is. Júdás azonban nem hallotta meg. Nem emlékezett vissza a szóra: barátom. Pedig, ha hallja, ha eszébe jut kétségbeesésében, akkor nem fogja a kötelet, nem fut a fához, nem végez magával. Megsiratja tettét és tovább él.
Szívedben honnan a kétségbeesés? Mi sodor az önpusztítás felé? Hiányzik egyetlen szó, mit hallani szeretnél. Már elhangzott! Emlékezz most vissza, lehet, egy órával ezelőtt mondta valaki, egy nappal előbb, vagy a múlt héten. De mondta. Emlékezz! Egyetlen ölelés hiányzik. Nem éppen téged ölelt meg valaki, akit szeretsz, aki szeret? Ölelésének melege már ruhádon nem lelhető, de szívednek éreznie kell. Aki akkor megölelt, az vár, szeret, akar,
és keserűen sírni fog, ha úgy kell megtalálnia téged, azt kell hallania rólad,
ami Júdással történt.
A szó nem hiányzik – halld meg. Ha még Júdásnak is volt, aki mondta: barátom! Elhagyatottságod jégpáncélja egy ponton olvad, szeretnek, vedd észre. Ha hallod, ha érzed, akkor az úton megállsz, a fához nem jutsz el, a kötelet kiejti a kezed. De jó emlékezni szavakra: barátom, szerelmem, szeretett gyermekem...
Tudom, ismeretlen vagyok előtted. Bár egyre jobban megismersz, amint soraimat olvasod. Vonaton találkozott két ismerős? Ennél már több. Együtt érzek veled. Ha emlékeidből nem hangzik fel a várt szó: engedd, hadd mondjam én:
Barátom...
Szívesen találkoznék veled.
 

A tizenharmadik levél elbeszéli:
MIÉRT DÖNTÖTT HAMLET AZ ÉLET MELLETT?

Ki ne ismerné a dán királyfi történetét, melyet Shakespeare beszél el híres tragédiájában?
Hamlet, az ifjú királyfi lelkét bú, keserűség nyomja. Apja halott, anyja, megszakítva a gyászt, férjhez akar menni sógorához, aki már elfoglalta a trónt.
Hamlet még nem tudja, hogy apja gyilkosság áldozata lett, de már akkora a szomorúsága, hogy öngyilkosságra gondol. Nem érti, „mért szegezte az Örökkévaló az öngyilkosság ellen kánonát” (törvényét). Majd keserűen kiáltja: „Ó, Isten, mily unott, üres, nyomasztó nékem e világi üzlet! Phi! rút világ!”
Lelki válsága akkor tetőzik, mikor megismeri apja meggyilkolásának körülményeit. Apja édestestvére, aki most készül anyját feleségül venni, mérgezte meg a királyt. Csalódott édesanyjában is, aki cinkosa volt a gyilkosnak. Gonosszá vált előtte az ember, az egész emberiség. Hamlet lelkét hatalmába vette az önpusztítás örvénye.

„Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés...
Meghalni, – elszunnyadni, – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly czél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni, – elszunnyadni, – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent...
– Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte járadalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk’, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni?...”
(Arany János fordítása)

Figyeled, mi zajlik le Hamlet lelkében? Talán hasonló zajlik a tiédben. Üres, nyomasztó, rút a világ. És meghalni, elaludni, álmodni. Így oldani meg a feszültséget, a külső kudarcot.
Hamlet mégsem emel kezet önmaga ellen.
Fél, retteg. Mi biztosítja neki, hogy a halál megoldás? A halál a béke „álma”. S ha nem az? Csupán megsemmisülés? És ha az ismeretlen tartomány szenvedéseket tartogat, különösen az öngyilkosoknak, amint azt akkoriban hitték (ma is vannak, akik vallják). Inkább tűri a jelen gonoszt, mint sietne az ismeretlen felé.
Kérlek, ha hasonló vagy Hamlethez abban, hogy szíved keserűségében a halálra vágyol, légy hasonló hozzá gondolataiban is. Gondold át, amin ő elmélkedett. Senki és semmi nem biztosítja, hogy a jelen rosszat jobb váltja fel. Hamlet bátor volt bevallani, hogy fél. Nem szégyen, ha szíved megremegteti a halál utáni vágy, ha tenni induló szándékod bénítja a le nem gyűrhető kérdés: mégis, mi lenne utána...
Dönts, mint Hamlet! Ő az életet választotta.
Természetesen legyünk igazságosak Hamlethez. Nem csupán a halálon túli ismeretlenség fogta vissza kezét, hanem a tett vágya, mit neki kellett még megtennie. Amikor az életet választotta, amellett is döntött, hogy
CSELEKSZIK. Igazságot kell tennie apja halála miatt. Igazságot a gyilkos testvéren, a cinkos anyán. Cselekszik. A gyilkost leleplezi. Anyja áldozata lesz a „férje” előkészítette cselszövésnek. Hamlet intézkedik hazája jövője felől. Végül párviadalban hal meg.
Hamletet becsülöm, mert az önként hívott haláltól való félelme bátorságot, tettrekészséget váltott ki énjéből. Lehet nagyszerű ember, aki hívja a halált, de teljesebb értékű, aki az élet mellett dönt. Az élet pedig tetteket vár. Rád milyen tettek várnak?
„Lenni, vagy nem lenni?” – kérdi Hamlet. „Élni vagy meghalni?” – kérded te. Félj, mint Hamlet. Dönts, mint Hamlet. Élj és tedd, amit tenned kell!