Tulajdonképpen értetlenül állok saját magam előtt, mert ez idáig húsz „vallomásomat” osztottam meg az Olvasóval, és természetesen a legnagyobb kedvenccel kezdtem, aki nem lehet más számomra, mint Tóth Árpád. Az én impresszionista lírikusom, a legnagyobb példakép, sok-sok ok miatt is az. És nem az a legfőbb érv, hogy Ő is debreceni volt… Tóth Árpád versei nekem a Verset jelentik, a nagybetűset. Azt, amihez félve, csodálattal közeledem, áhítattal és kellő alázattal. A második „vallomásom” a sorban Ady Endre volt, majd Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Gulyás Pál, és sorolhatnám, ráadásul itt most csak a magyar kedvencekről essék szó - hozzáfűzendő, hogy ez utóbbi egyébként szintén debreceni költő. Hiába, a szívem azért még ma is nagyot lök a mellkasomban, ha ezt a szót meghallom: Debrecen...
Nem szándékom sorra venni most mind a húsz irodalmi példaképemet - és e rövid felvezető is csak azért született, hogy az ámulatomat, botorságomat kiírjam magamból - miszerint így, végigtekintve ezeken a nagy neveken: hatalmas hiányjelként villogjon, hogy valaki nagyon fontosat kifelejtettem…
Radnóti Miklós.
Hát hogyan maradhatott ki…? Nem is értem. Valahol egészen a csúcson, a sorozatom elején kellene fennen hirdetni, hogy én Őt mennyire nagyra tartom, mennyire a kedvencem, és mennyire szeretem a verseit. Én azt hittem, már Őt „megvallottam”… Így aztán nagyon gyorsan eldőlt, hogy a mai, legújabb vallomásom persze hogy senki más, csak Radnóti Miklós lehet.
Élete történetét nem ugorhatom át, mert bizony meghatározó volt, talán jobban, mint általában az szokás. Kicsit bővebben taglalom, amit szinte muszáj megtennem ahhoz, hogy Őt megértsük.
Radnóti Miklós Budapesten született, 1909. május 5-én a Kádár utca 8 szám alatti házban. Édesanyja Grósz Ilona, édesapja Glatter Jakab kereskedelmi utazó volt. Azon a régi májuson Grósz Ilona két gyermeket szült, a kis Miklós ikertestvére születése után meghalt, csak úgy, mint a fiatal anya. Ez nagyon mély nyomot hagyott az eszmélő, és gyermek Radnótiban, és okolta magát édesanyja és testvére haláláért - pedig persze hogy nem tehetett róla.
Iskoláit kijárva 1927 júniusában leérettségizett. Ekkorra édesapja már nem élt, hat évvel korábban, 1921. július 21-én agyvérzésben hunyt el.

1926 őszén megismerkedett leendő feleségével, a szép nevű Gyarmati Fannival. A következő évben elvégzett egy tanévet a csehországi Liberec (Reichenberg) textilipari főiskoláján, majd onnan visszatérve nagybátyja nagykereskedésében helyezkedett el. Októberben barátaival irodalmi folyóiratot indítottak, majd a fiatal csoportosulás Jóság címmel önálló antológiát jelentetett meg, amelyben Radnóti tizenkét verssel szerepelt. Decemberben gimnáziumi különbözeti érettségi vizsgát tett annak érdekében, hogy felsőoktatási tanulmányokat folytathasson. 1929-30-ban részt vett a Kortárs című, avantgárd szellemiségű folyóirat megalapításában és szerkesztői munkájában. Ősszel beiratkozott a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. (Ekkor már sokadjára dobban meg a szívem, ha életrajzát olvasva idáig eljutok; micsoda merészség magamat a nagy költőhöz bármiben is hasonlítani! Pedig picikét és egy pillanatig, haloványan ezt teszem, hiszen a francia nyelv szeretete és elsajátítása nálam is még kamaszkori szerelem…)
Itt találkozott össze a nagyhírű professzorral, Sík Sándorral. Sík Sándor katolikus pap volt, költő és esztéta, akiben sajátosan vegyült a vallásosság, a haladó szellem és a költői avantgardizmus. Hatása igen erős volt tanítványaira, így Radnótira is, tőle kapta korai költői korszakának expresszionista ízeit és csapongó szabadvers-formáit, talán tőle kapta életútjának olykor fellángoló vallásos hangulatait, amely idővel a katolizálásig vezetett, de tőle kapta óriási irodalomtörténeti és esztétikai műveltségét, és fokozta benne az érzékenységet a haladó eszmék iránt.
Aztán 1931-ben bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe. Az „Arckép” című verséért, melyben Krisztus alakját idézi - meghurcolták. Április 11-én a budapesti törvényszék utasítására házkutatást tartottak nála, verseskötetének maradék példányait elkobozták, vallásgyalázás és szeméremsértés vádjával eljárást indítottak ellene, és decemberben, zárt tárgyalás keretében nyolcnapi fogházbüntetést kapott. Súlyosbító körülményként tekintették, hogy „más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát”. Ehhez fűzte hozzá a költő: „Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, mert ez nékem nem más vallás.” Érdemes volna az egész szöveget idézni, és sokat vitatták azóta is: pusztán kulturális rokonszenvről, azonosságérzetről van-e itt szó, vagy igazi ébredező hitről. Mindenesetre ugyanebben a levélben azt is említi Radnóti, hogy azért halogatta az áttérést, mert „itt-ott előnye is lehetett volna a vallásváltoztatásból, s ez megcsúfította”. Egy Zolnai Bélához, a szegedi nyelvész tanárához írt levelében ezt írja: „...mintegy tizenöt esztendeje elhatároztam, hogy harmincnegyedik életévemnek betöltése előtt megkeresztelkedem: Krisztus harminchárom esztendős múlt, s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették - ezért gondoltam így.” És Radnóti Miklós betartotta magának tett ígéretét. Később az ítélőtábla helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, de annak végrehajtását felfüggesztette.
Júniusban a Valóság című folyóirat munkatársa volt, és 1933-ban a Művészeti Kollégium művelődési programja keretében előadást tartott. A következő év májusában sikeres doktori szigorlatot tett, és júniusban summa cum laude minősítéssel a bölcsészettudományok doktorává avatták.
(És itt ismét közel férkőzik lelkem legrejtettebb zugához azzal, hogy a doktori disszertációját arról a Kaffka Margitról írta, akiről már e sorozatomban „vallottam”.) Ezt az értekezést az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadja, és időközben Radnóti elkészíti francia szakdolgozatát is.

1935. augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást. A nyarat az apósa által bérelt, Diana út 15/B. szám alatt lévő családi házban töltötték. 1937. január 18-án Baumgarten-jutalomban részesült. Nyáron feleségével egy hónapot töltöttek Párizsban, megismerkedtek Pierre Robin francia költővel, és részt vettek július 24-én a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében rendezett nagy tömegtüntetésen. A következő év nyarán egy hetet a francia Pen Club meghívására, további három hetet magánemberként újra Párizsban töltött feleségével, és hozzákezdett Guillaume Apollinaire verseinek fordításához.  (Ekkor ismét összeszorul a torkom, valami megmagyarázhatatlan érzés ez, mintha valamiképp kötődnék Radnóti szellemiségéhez: én is Apollinaire versek fordításával töltöttem életem egy igen szép és jelentős részét… Ez nyilvánvalóan egy erősen személyes megítélése a Radnótival megesett történéseknek, de a tudat, az ismételt hasonlóság valahogy boldogít engem...)
1940-ben megjelent a Vas Istvánnal közösen fordított Guillaume Apollinaire válogatott versek. Szeptember 6-tól munkaszolgálatra hívják be Szamosveresmartra, majd decemberben két hétig a tasnádi büntetőtáborban dolgozott, ahonnan decemberben szabadult. A következő év októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit, majd egy év múlva megjelent külön füzet formájában Naptár című versesfüzete. Háborúellenes tüntetésen vett részt március 15-én a Petőfi-szobornál, és július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott, és ekkor már széles körben aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása érdekében. 1943. május 2-án – szinte napra pontosan a 34. születésnapja előtt - a budapesti Szent István Bazilikában megkeresztelkedett, ahogyan az ígérete szólt. Egykori egyetemi professzorát, Sík Sándort kérte meg, hogy a szentséget szolgáltassa ki neki, s Zolnai Bélát választotta keresztapjának.
A Bazilika anyakönyvében ma is olvasható a róla szóló hivatalos bejegyzés.
1944 május 18-án újabb munkaszolgálatra hívták be: az ukrán fronton tejesített szolgálatot. Amikor 1944 májusában a magyar hadsereg visszavonult, Radnóti egységét az akkor még jugoszláviai Bor melletti munkatáborba vezényelték, és június 2-án érkezett meg a Lager Heidenauba, ahol rézbányában és útépítéseken dolgoztatták, emberhez kicsit sem méltó módon.




Radnóti ekkor verseit egy kis noteszbe írta fel, melyeket szétosztott barátai között. Azt akarta, hogy aki tudja, vigye magával a háború után, és jelentesse meg. Versei (többek között a Hetedik ecloga és a Razglednicák) a tábori élet sötét körülményeit mutatták be, vagy szerelméhez, Fannihoz szóltak. Augusztus végén a bori tábort felszámolták, és 1944. szeptember 17-én indították utolsó útjára erőltetett menetben, de az út folyamán a csoport nagy része meghalt a nehéz körülmények miatt. Radnóti ekkor még megírta utolsó verseit, köztük az Erőltetett menet címűt is. Szemtanúk szerint az amúgy is legyengült költőt egy részeg tiszt abronccsal kíméletlenül megverte, mivel „firkálgatott”. A megfáradt, kimerült, elkínzott, lefogyott és megtört Radnóti sok társával együtt képtelen volt lépést tartani a csoporttal, és egy ez idáig névtelen tiszt az egyik legnagyobb magyar költőt Abda község határában embertelen módon egy tömegsírba lőtte 1944. november 9-én.

Tarkólövés - ahogy azt a költő korábban szinte pontosan ugyanígy megírta. Holtteste fölött nemsokára összeomlott az a régi világ, amely megölte.
Tizennyolc hónappal később exhumálták, és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel. A bori notesz vércsatakos volt, golyó ütötte nyomokkal, de a kézzel írt, gyöngybetűs versek megtalálták útjukat a halhatatlanság felé.
Csak 35 évet kapott a sorstól, de amit maga után hagyott, az örökérvényű.

*

Én most csupán egy versét hoztam, gyönyörű szerelmes versei mellett talán az egyik legkedvesebbet szívemnek.


Sem emlék, sem varázslat



Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.

1944. április 30.

*

Ezt a versét halála előtt alig több mint fél évvel - és egy évvel a budapesti Bazilikában történt megkeresztelése után írta.
1943 május másodika fehérvasárnap volt, az 1943-as év Húsvétjának nyolcada: Radnóti titokban tartotta ezt az eseményt, talán még a legszűkebb barátai sem tudtak róla. Jelenits István írja, hogy az ezután született verseiben sem jelennek meg hitvalló, keresztény gondolatok. Ez nem azt jelenti, hogy amit tett, ne vette volna nagyon komolyan. Tudjuk, miféle utat kellett hátralévő egy-másfél évében megjárnia. A versben kristálytisztán vall arról Radnóti, hogy épp ebben a teljes védtelenségében, kiszolgáltatottságában lett eggyé azzal, akit szintén egy angyal erősített meg hitében - és mi hisszük, hogy a költőt sem csak költői halhatatlanságának tudata erősítette a Szerbiától Abdáig tartó keresztútján. Mint az első keresztény vértanú, végső kiszolgáltatottságában ő is „nyitva láthatta az eget, s az Emberfiát az Isten jobbja felől állva”.
Minden nagy vers előtt szorongó szívvel, bizonytalanul állunk: és bár igaz, hogy annak megértésében segít a költő életrajzának, szándékainak s a forma legkisebb hangtani finomságainak ismerete, de végső titkának megfejtésére, magyarázatára mégsem merünk a teljes bizonyosság tudatával vállalkozni. Különösen nagy a felelősségünk Radnóti Miklós verseit olvasva. Én sem merem ezt tenni. Csak azokat a gyatrán megfogalmazott és csetlő-botló gondolataimat tudom leírni, amit e költemény olvasásakor érzek, és azt a szinte fizikai fájdalmat és egyben mennybéli emelkedettséget, amikor az utolsó sor elolvasása után felpillantok a könyvből…
Számvetés ez a vers - számvetés a sorssal, a szomorú kitérőkkel és boldogsággal tarkított élete számvetése. Lírája – de talán egész életének – lényege a küzdelem volt. Küzdelem a költészet eszközeivel az embertelen, gyilkos világgal szemben. És menekülés egy jobb, szebb, élhetőbb életbe.
Eklatáns példa erre ez a verse: csendes megbékélés árad a sorokból, az eljövendő béke szép víziója - melyben szembenéz már a legszörnyűbb, legborzalmasabb ténnyel: farkasszemet néz a halállal, de tisztán érezzük, mögötte mégiscsak ott áll már mindörökre az az angyal... Halkan, meghitten, talán merengő szomorúsággal szól hozzánk ebből a költeményből - az Ő finoman szép rezignáltágával.
Összegzés ez - reális és csendes hangon mondja el olvasóinak mélyről fakadó szép hittel világszemléletét: az illúziók nélküli szembenézését hirdeti, megteremti az új magatartásformát, mely alázattal van a világ iránt. Nem akarja újraértékelni a múltat, tetteivel már csakis a jövőt szolgálja.
Képei, hasonlatai egyszerűen gyönyörűek és kifejezők, minden sora láttató, az embertelenségben is nyugalmat, mély bölcsességet és tisztességet sugároz, valami olyan mély emberség nyújtózik ki a két strófából, amely minden felesleges ballaszttól mentesen adja át a szépségét, hogy aztán a végső mondattal nemcsak összefoglalja, hanem a tisztaság és a káprázat szelíd fényébe emelje az egészet.
Weöres Sándor szavaival tudom csak lezárni e dolgozatot – befejezni sosem -, a Radnóti nagyságát hűen visszaadó sorok citálásával:
„Radnóti Miklós oly átlátszóan tiszta volt, hogy az ilyet nem szoktuk nagynak tekinteni életében; persze épp ez az átlátszóság az igazi nagyság…”
Nagyon igaz.
Ennél méltóbban nem lehet pontot tenni erre az esszének a végére.

*