2022. november 29. kedd,
Taksony napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A legfényesebb csillag
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Máig elérő, s talán soha le nem záródó vitája az angol irodalomkritikának, hogy a második romantikus költőnemzedék mely költője nőtt a másik kettő fölé.
Szomorú, hogy a magyar irodalomtörténet is nem lát túl a kérdésen, Byron, Shelley és Keats nevét piaci kártyajáték módjára kevergeti.
A három költő életében a sorrend Byron és Shelley nevére korlátozódott, Keatsról az irodalomtörténet nem vett tudomást. Keats-nek meg kellett halnia, hogy beszéljenek róla, s hogy Byron ne ágyba vizelős költőnek nevezze. A súlyos tüdőbeteg halálakor Byron kifakad, Shelley elsiratja a Petőfi-korú pályatársat.
Néhány évvel később Shelley halálára kapja fel a fejét az angol irodalmi élet, a közönség pedig leginkább Byron pogány szertartásán botránkozik meg, mely során Byron kivágja Shelley szívét, s külön dobozba küldi haza, miközben a holttestet máglyán égeti el. Így lett Shelley újra beszédtéma.
Byron előbb lett sikeres költő, s csak később botrányhős, s bár előbb a siker nagysága kellett a botrány nagyságához, később a botrány nagysága emelte a művet a közismertség fénykörébe.
S mikor a fények lehulltak, akkor látszott, hogy a mű sokkal nagyobb és mélyebb, mert a közbeszéd álságos lámpásai hamis és mélységnélküli képet festettek a valódi Byron helyett. Művei az egész európai irodalmat meghódítják, s a byroni hiúságból byronizmus lesz, a wertherizmushoz képest ártatlan betegség. Később Byron irodalmi és esztétikai forradalma után politikai forradalmat robbant ki, s e három lázadással eléri, hogy Európa egy évtizeden keresztül róla beszél. Hasonlították Napóleonhoz, Alkibiadészhez, Casanovához és Don Juanhoz, valamint mitológiai alakok sokaságához, pedig Byron csak Byron akart maradni abban az egyedülállóságában, melyet saját kora desszertként akart ízlelgetni, hogy aztán később felöklendje és kihányja a byronizmus különös és nehezen fogyasztható elegyét. Byron egyszerre volt költészetében maradi és forradalmi. Maradisága biztosította állandóságát, forradalmisága korszerűségét. Képes volt a legszebb költői nyelven szólni, de strófáinak nemes dikcióját strófazáró sorával mégis lerombolta. Nem a romantikus elődökhöz idomult, hanem az angol klasszicista hagyományokhoz. Nincs benne semmi népiesség, balladás hang, s még romantikus elvágyódása is csak kényeskedő műkedvelői attitűd. Mégis ő a három költő között a legműveltebb, a legsokrétűbb és a leggazdagabb. Minden műfajban kipróbálta magát, s minden műfaji próbálkozása sikeres volt.
Végül szabadságharcos lett, vagyonát a görög-török háború, testét a malária emésztette fel. Halálában is van valami ironikus motívum, ahogyan életében és költészetében is.
Teste rumoshordóban érkezik haza, kitiltják holttestét a Westminster apátságból, szellemét az angol irodalomból.
Anglia egyensúlyvesztése Shelleyt emeli fel. A szabadelvűség Shelley ateizmusát hangoztatja, kozmikus lebegését és kozmikus forradalmát. De a valódi Shelley közelében gyermekek és nők halnak, s még Shelley halála után is a shelley-i lebegés áldozatokat szed. Az angol közvélemény pedig szereti a kifogástalan pedigréjű férfiakat, s ezért Shelleyt váratlanul nem szereti. Így hát marad Keats, akinek alacsony származását leszámítva semmi kivetnivalót nem talál, ezért a nem kifogástalan pedigréjű társadalom felfedezi Keats-et. De mielőtt ezt megtenné, még Tennysonért rajong. A rajongás gyönyörködésbe fárad, viszont Keatsben jobban lehetett gyönyörködni, ezért a századvég felfedezi a harmadik tragikus angolt, hogy gyönyörködését átmentse. Mert Keats valóban hármuk közt a legnagyobb lírikus, csupa parttalan magány, szín és illat, ősz és halál, ragyogás és elmúlás. És a századvég hangulatához jól illettek Keats elmúláshangulatai, és mennyire idegen volt Byron és Shelley nyaktörő és akrobatikus életvitele.
De ma már újra látjuk, hogy a három óriás között a sorrend csak ízlés és a korhangulat függvénye.
Byron volt köztük a legsokrétűbb és leggazdagabb, Shelley az exkluzivitás, Keats a szépség. Mindhármukat elégette a szenvedélyük vörös izzása, csak lángjuk mérete volt más és más...
A fiatalság Shelley-ért rajong, a középkorúság Byronért, az időskor Keats-ben látja meg szellemi önmagát. Korszakok divatja emeli fel és taszítja le mindhármójukat (Byront a leginkább).
De ha valaki tavaszi és nyári estéken felnéz a csillagos égre, azt látja, hogy naponként változik, hogy melyik csillag ragyog jobban a másiknál. És az embernek nincs másra szüksége a fekete ég alatt, csak a csillagok ragyogására...

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007