Még nincs itt a számadás ideje, még hátra van az évből két egész hónap. A két legnehezebb – mondom én, aki minden évben kicsit (kicsit..? nem, inkább nagyon, sőt, szinte egészen) belehal az őszbe és a hosszú télbe…
Én most mégis valami olyasfélét készülök tenni, ami amolyan összegzésféle.
Vajon hol a legtisztábban látó, hol a legnyugodalmasabb a lélek a sorsfordító pillanatokban...? Úgy hiszem, talán minden súlyos, fájó lélekrezdülés más és más helyszínt követel magának. Én most nyugalomra, békére, elmélyedésre vágyom.
Hol tudok csak magamra és a gondolataimra, legbensőbb, legrejtettebb, legtitkoltabb érzéseimre figyelni…?
Hol és hogyan bogozhatom ki összekuszált, eltévedt, bizonytalan, megrettent lelkem rojtjait..?
Tudomásul venni a fájdalmat, a kényszerű beletörődést, a háborgó kínt a megmásíthatatlannal szemben – vajon hogyan kell?
Hogyan fogadjuk el – mást úgysem tehetünk -, hiszen jól tudjuk, hogy az elviselés az egyetlen védekezésünk.
Szavak, mely mögött egy élet tapasztalása és titokzatossága áll, az én szavaim: szeretet, ragaszkodás, összetartozás, szerelem, bizalom, hit, elrendeltetés, tisztelet, őszinteség, vágyakozás, rejtély, hiány, féltés, titok, megbocsátás, csalódás és felszabadultság, remény és reménytelenség - és még mennyi minden! És most mind, mind itt kavarog bennem, feldúlva ezt a verőfényes, késő őszi, lombhullató némaságot. Gyönyörű, csendes, októbervégi délután van. Ma ezt még én is belátom, aki pedig ritkán mond ilyet erről az évszakról.
Ülök Édesanyám előtt, szemben a szürke betonfallal, ahol a drága név áll fekete betűkkel vésve a hideg anyagba: csak a név és két évszám. Semmi ciráda, semmi felesleges szó.
És vallok. Legfőképpen magamnak, majd Édesanyámnak, és szeretteimnek, akik még megvannak nekem, de fogynak, egyre fogynak... Nagyon fáj. Némán kérek, sírok, jajdulok és könyörgök – tőlem szokatlan módon, hisz ez sosem volt szokásom. Én mindig, minden krízishelyzetben csendesen és egyedül viseltem, amit rám kiszabott a gondviselés. Most valahogy nem megy. Most szurokba ragadt a lélek. De legalább senki sem lát, csak Édesanyám. Előtte nincs titkom, és még a legnagyobb fájdalom is könnyebben elviselhető, ha az Ő egyetértő bólintása zárja le a képzeletbeli beszélgetést… Most ez is nehezebben megy. Bármit is csinálok, mindenhogy nagyon fáj.
Van, amikor őrületes zuhanásba kezd az addig még éppen csak a szakadék peremén billegő világunk: amikor minden összeomlani látszik, eresztékeiben recseg-ropog az addig is ingatag és tiltott magas állványzat, melyen eleddig is kényesen egyensúlyozunk, de még éppen elértük. Ha ritkán is, de elért odáig a kezünk, szívünk, szavunk. Van, hogy úgy tűnik, menekülőre hajlik a puszta létezés is.
Hirtelen eszembe jut egy vers, melyet egy törött vázáról írt kedves francia költőm, Sully-Prudhomme: „Épnek hiszi még a világ, de repedés fut a seb fölött.” - egykor annyira szerettem ezt a költeményt, ma már nem tudom, szerethetem-e. Vajon hihetek-e még a bús verbénáknak? Talán soha többé nem akarom ezt a verset olvasni. Vajon van-e vigasz, van-e hit, s vele együtt a régi őszinteség, bizalom, szeretet? Már magam sem tudom... Vagy ami egyszer megrepedt, az már soha többé nem lesz ép? Amit olyan szívesen és boldogan a magunkénak hittünk, elillanhat-e néhány kósza, émelyítő betűtől, szótól, mondattól, felbukkanó múlttól, évszámtól vagy perctől…? Mennyi fájó kérdés! És egyre sem tudom a csalhatatlan választ, csak kitartóan reménykedem. Vagy már azt sem szabad…? A kétségbeesés lépcsőfokai felfelé vezetnek, sohasem lefelé.
Egész életünkben magyarázatokat, feleleteket keresünk a kérdéseinkre. Most tele vagyok bánattal, keserűséggel, kétséggel. Ha az ember azt veszíti el, aki a létezéshez a levegőt fújja a tüdejébe, akkor – jogosultságától, helyzetétől függetlenül – a megélt, óriási veszteség alapjaiban rendíti meg a lelket.
Hamarosan Mindszentek és halottak napja lesz. Az idei ősz a legszebb arcát mutatja ezeken a napokon, pedig az elmúlás és a hervadás előrefutott illata már itt leng a fejünk fölött – csak az én szívem verdes bolondul a félelemtől, hogy amit eddig adtam és kaptam, megmaradjon továbbra is nekem; bár kapni már nem remélek.
...és kéretik megbocsátani irigységemet embertársaim felé, azok felé, akik még birtokolhatják azt, amit én elveszítettem vagy éppen ezekben a napokban veszíthetek el…
Édesanyám bölcsen, együttérzőn hallgat. Engem hallgat. De pontosan tudom, mit mondana. Szinte hallom is, és látom égkék, mosolygósan derűs szemét, ahogyan biztat, hiszen jól tudja, jól érti, miről és – főleg - kiről beszélek…
Csendben az urnafalra tűzöm a sárga és fehér krizantémokat.
Budapest, 2011. október 29. |
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
