2026. szeptember 14. hétfő,
Szeréna, Roxána napja.
Kalendárium

1. Egyed. Ezen a napon lépnek szolgálatba a juhászok, kondások és a szőlőpásztorok. A szőlőhegyen zárónap, ettől kezdve tilos szekér-rel, abroncsos edénnyel a szőlőben járni. Megkez-dődik a szőlőőrzés. A disznót hízóba fogják. Egyed-nap időjárásából az egész őszre következ-tetnek. 

...

Beöthy Zsolt (1848–1922) már nem csak az irodalmi élet belső köreit, de az irodalom iránt érdeklődőket is megszólította. A nemzeti klasszicizmus jegyében készült irodalomtörténeti áttekintése ...

A Pax Hungarica Mozgalom koszorút helyezett el a Budát felszabadító európai keresztény hősöknek a Kapisztrán téri Mária Magdaléna templom romfalán elhelyezett emléktáblájánál. E dicsőséges tett emlékezetbe idézése több aktualitást is magában rejt.

...

Anne-Sophie Mutter  a modernkori hegedülés óriása, s ha nem lenne ennyire fiatal és szépséges, akár nagyasszonyának is lehetne nevezni.

A fiatal Mutter még a hetvenes években debütált kislányként Karajan segédletével Mozarttal, majd egy berlini újévi koncerten játsdzotta Bach híres E-dúr hegedűversenyét.

...

Sértő Kálmán (1910-1941) Erdélyi József és Sinka István mellett huszadik századi nemzeti költészetünk mindmáig egyik legelhallgatottabb alakja, noha egykor rajongtak verseiért.

 

...

http://musicianswho.hu/wp-content/uploads/2015/05/operahaz1.jpg

1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit Budapesten az Operaház. Tervezésére nemzetközi pályázatot hirdettek 1873-ban. A bírálóbizottság Ybl Miklós tervét fogadta el. A nyitóelõadáson Erkel Bánk bán c. operájának elsõ felvonását és Hunyadi László c. operájának nyitányát, valamint Richard Wagner Lohengrin c. operájának elsõ felvonását mutatták be. 1980-ban kezdõdött az Operaház teljes felújítása, majd a 100. évfordulón - 1984. szeptember 27-én ? tartott díszelõadással nyitotta meg kapuit az újjáépített dalszínház.

...

A felső-ausztriai Ansfeldenben született. Apja, aki tanító volt, orgonán játszott a helyi templomban. Későbbi életére kihatással volt az egyrészt zeneszerető, másrészt tekintélyelvű és puritán családi légkör. Talán ennek tudható be, hogy a későbbiekben önmagával és műveivel folytonosan elégedetlen volt, és hogy kifejezetten visszahúzódó természet jellemezte. Apja korai halála után került be a templom kórusába, és bár rajongott a zenéért, és remekül játszott orgonán, valamint ...

Vaszary János (Budapest, 1899. január 1. – Madrid, 1963. november 20.) magyar színész, színigazgató, rendező, színműíró. Vaszary Piri színésznő bátyja, Vaszary Gábor író öccse.

...

Prágában született, elődei német nemesemberek és cseh módos polgárok voltak, németül és csehül egyformán tudott, majd nyugati öntudattal úgy megtanult franciául, hogy mind a három nyelven írt versben is, prózában is. Azután szláv öntudattal sajátjának akarta tudni az orosz nyelvet is. Hódolattal vendégeskedett Tolsztojnál, majd idővel néhány évig a szobrászok szobrászánál, Rodinnél volt titkár.

...

Sergey Rachmaninov (az emigrációban általa választott írásmód szerint; oroszul Сергей Васильевич Рахманинов, melynek magyaros átírása: Szergej Vasziljevics Rahmanyinov; Onyeg, Oroszország, 1873. április 1. (március 20.) – Los Angeles, USA, 1943. március 28.) orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester.

...

 

Két nagy későromantikus zongoraverseny Karajan nagy felfedezettje, Krystian Zimerman, a Berlini Filharmonikusok és a század karmesteróriása, Herbert von Karajan előadásában. Schumann nem lett zongoravirtuóz, de maga után hagyott egy rendkívül népszerű versenyművet.

...

 A tragikus hirtelenséggel elhunyt Karl Richter nemcsak az egyik legnagyobb orgonaművésze volt a korának, hanem az egyik legnagyobb dirigense is. Talán Bach vagy Handel esetében nem túlzás azt mondani, a legnagyobb.

Bach remekműve, mely a zenetörténet számára még mindig kérdéses mű a keletkezése szempontjából, vitathatatlanul a legnagyobb értékét tekintve. Otto Klemperer a nagy zsidó-német karmester mondta a H-moll miséről, hogy az emberiség történetének legnagyobb alkotása.

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Budai utcakép - avagy késői rekviem egy térért
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Még csak a – szerintem – legszebb hónap elején járunk, de az időjárástól máris meglehetősen sok kellemes, majd kellemetlen fricskát kapunk az orrunkra, annyira kiszámíthatatlan, hiszen szinte naponta más az idő: hol nyári forróság, hol kora-tavaszi, szeles, hűvös idő jár mostanában.
Ülök az autóban, hunyorgom, védekezésképpen lehajtom a napellenzőt, és a mai, különösen szokatlan melegtől bágyadtan várok a zöldre, hogy kifordulhassak a Moszkva térre, ami ma már Széll Kálmán tér – de nekem úgyis mindig csak a régi nevén jut eszembe, és ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ez a pár sor talán rekviem is lehetne a Moszkva térért. A színes mozaik-tábla még mindig hirdeti a tér egykori nevét - senki sem verte le a falról. Miért is tenné? Moszkva igazán szép város, ezt senki sem tagadhatja, semmi bajunk nem volt, nem lehet az elnevezéssel.
Tűnődöm - sok minden kavarog a fejemben, míg várok a zöldre. Meg nem tudnám mondani, miért és merre kóborolnak barokkosan csapongó gondolataim, míg itt, a piros lámpa előtt várakozva a járókelőket figyelem. Csak úgy cél nélkül, kókadtan, elmerengve bámészkodom, erre nincs jobb szó.

Még mindig piros a lámpa. Várok, türelmes vagyok.
Furcsa, vegyes a kép, ami ott gomolyog kint – állapítom meg magamban, míg a kormánykeréken dobolok az ujjaimmal, matatok a CD-vel, de azt is minden alaposabb megfontolás nélkül. Kibámulok az oldalsó ablakon. Van, aki egy szál pólóban vagy blúzban dacol a kicsikét csípős széllel, mások kiskabátban, a divatosan többször körbetekert sállal a nyakukban sodortatják magukat a tömeggel. Nézelődöm. Szemem a kedvenc cipőboltom hatalmas kirakatát pásztázza - félig azért a jelzőlámpára is oda-odarebben a tekintetem -, ahol a szivárvány minden létező színe képviselteti magát a nyári lábbelik és táskák között. Arrébb finom illatok kígyóznak ki az egyik legjobb ízeket ismerő séf konyhájából, és a csöppnyi kis utca egy panzió nagy, barna üvegajtajával véget is ér. A másik oldalon harsogó, óriási piros betűkkel ugrik a szemembe a világ negyedik legnagyobb gyorsétterem-lánca, ami szerintem nem veheti fel a versenyt a túlsó oldalon álló kis étterem ízeivel. Mellette jegypénztár – itt a legjobb koncertekre, színházi előadásokra lehet jegyet venni, jó előre bebiztosítva magunkat a gondtalan szórakozásra. Mellette kocsma… Erre sem tudok jobb szót, pedig a cégér-tábla nem ezt hirdeti. Érdekes figurák állnak mindig előtte, nem túl bizalomgerjesztő külsővel, óriási korsóval, cigarettával a kezükben. Hiányolom innen most azt a kislányt – nem igazán lehet a korát megtippelni, de nem lehet több 24-nél - aki egy kistestű, kócos, kedves, farkcsóválós kutyával szokott itt, a sarki húsbolt előtt kéregetni, kezében egy barna cipős dobozból készített táblácska, amire – ha jól emlékszem - ez van írva: Éhes vagyok, csak pár forintot kérek. Sajnos, nem biztos, hogy nem a kocsmába vándorol az a néhány fémpénz, amit az emberek a guggoló lány lába elé tesznek egy dobozba… Majd a kontraszt: ékszerek villannak kicsit arrébb, a legszebb arany, ezüst és platina holmik. Van itt minden, ami megállításra készteti a nőket: csecsebecse kézre, nyakra, és igazán tetszetős fülbevalók - egyik szebb, mint a másik, csak úgy csillog a kirakat a sok hivalkodó drágaságtól. Söpör a tekintetem tovább: furcsamód mellette olyan kis boltocska húzódik meg, ahol minden alig pár száz forintba kerül: a mosóporon át a színes zoknikon keresztül, egészen a ceruzaelemig, az üveg tálalótálig, a fügés müzliig és a hajfestékig. Távolabb sok lépcsős lejárat: ruhákat árusító üzletecske. A sarkon igen finom, apró falatok: egy neves szendvics-bár. Igazán szemet gyönyörködtető minden kis szelet kenyér a melegpulton: lazacostól a szalámisig - bőven van kínálat.
A földön, hátát a járda szélén álló zöld cölöpöknek vetve most is ott ül a félkarú koldus, aki csonka karját mutogatja a feltűrt ingujj és szakadt, koszos kardigán alól. Mindenki ismerőse lett idővel ez az idősödő férfi, gyakran már észre sem veszik, annyira az utcaképhez tartozik. Nagyon szomorú látvány.

Még mindig várok, a lámpa mintha elromlott volna – de nem, hiszen mindez pár pillanat alatt játszódik le. A pillanatok összecsapódnak, tömör gömbbé állnak össze, és annyira törékenyek, múlandók, hogy szinte szétpattannak, amikor elfordítom a fejemet egy másik helyszínre. Pont annyira valószínűtlen, mint maga a látvány, itt, ezen a picike, nyúlfarknyi, forgalmas budai utcán.
…és csak éppen átsuhant a gondolataimon a közelgő hétvége, amikor újra várni fogok, de akkor nem egyedül ülök majd a kocsiban, és egészen biztosan észre sem veszem ezt a körülöttem zsivajgó világot.
Most hirtelen egy hosszú, sima, tökéletesen egyszerű hófehér ruha villan ki a sokaságból, aki picit sietve, de nem törtetve, kissé leszegett fejjel halad a színes, napsütötte, eszelős forgatagban, hátán egyszerű táska, olyan, mint a kisiskolásoké, kezében egy nagy alakú, kávébarna dosszié. Mint egy álombéli jelenség - kitűnik az emberek közül.
Egy fiatal diakonissza! – felejtem rajta a szememet. Azt mondják, ők az Úr szolgálóleányai… Érdekes, én eddig mindig talpig feketében láttam hasonló, puritán ruhában siető nővéreket a Pasaréti templom környékén, akiknek éjfekete öltözetüktől hófehéren üt el a fehér fityula, de ez az ifjú lány valószínűleg más felekezethez tartozik. Református.
Valahol egyszer azt olvastam egy lelkipásztor tollából: „Mi hirdetjük az Igét, a diakonissza utána megy, öntözgeti, melengeti, ápolja, hogy gyümölcsöt teremjen. Mi fáklyát gyújtunk, a diakonissza a fáklya fénye felé fordít nekünk hátat fordító, sötétbe néző embereket. Mi utat mutatunk, a diakonissza kézen fogja a gyámoltalan tapogatózót, és vezeti az úton. Abból, ami nálunk prédikáció, az ő kezében cselekvés lesz, szeretet, gyógyszer, kenyér, ruha. A diakonissza a keze és lába a mi munkánknak.”
Cselekvő hit - morzsolgatom a szót, ami most egyszerre emlékeimbe szökkent az egykor olvasottakból. Követem a szememmel a fiatal teremtést. A lány arcán valami megfogalmazhatatlan béke ül. Mosolyog, inkább befelé, mint másokra, de a tekintete derűs és végtelenül szelíd. Szinte hangtalanul suhan a mindig rohanó, lökdösődő, széttöredezett tömeg fölött, és aki rápillant, egy másodpercre megáll, és a fehér, patyolat tiszta öltözetű lányra ereszti kissé csodálkozó, megélénkülő, és kutató tekintetét.
De a lány nem észlel ebből semmit. Halad az útján, és nekem úgy tűnik, kívül, belül áttetszően tiszta a lénye. Krémszínű saru van a lábán, és azt veszem észre, hogy a lépéseit figyelem. Finoman lép, óvatosan, mégis fürgén kerüli ki a hadonászó, fiatal srácokat, akik az iskolaév utolsó heteit már nem veszik olyan nagyon komolyan, és hangosan nevetgélnek, ugrálnak a cipőbolt előtt. A fehér ruha szinte lebeg, mondhatnám: úszik a lány után.
Csak egy perc volt, míg a látókörömbe toppant, majd kikerült onnan.
Nem vettem észre, mikor váltott zöldre a lámpa, csak azt hallottam, hogy rám dudál a mögöttem álló piros kis Honda.
Amikor kifordultam végre a Moszkva térre, a visszapillantó tükörben mintha még egyszer fellobbant volna az a talpig érő, hófehér ruha. 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007