2026. január 9. péntek,
Marcell napja.
Kalendárium

Január (régiesen Januárius, ősi magyar nevén Fergeteg hava) az év első, 31 napos hónapja a Gergely-naptárban. Nevét Janusról kapta, aki a kapuk és átjárók istene volt az ókori római mitológiában. A népi kalendárium szerint január neve Boldogasszony hava. A 18. században a magyar nyelvújítók a januárnak a zúzoros nevet adták.

...

Aki magyarul azt mondja: költő — mindenekelőtt Petőfire gondol. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van. Példakép és mérce. Lehetett és lehet szolgaian utánozni, lehetett és lehet kerülni mindent, ami az ő modorára emlékeztet, de nem lehet megkerülni: aki magyarul verset ír, az valahogy viszonylik Petőfihez. A róla írt kritikák, cikkek, tanulmányok, könyvek könyvtárat tesznek ki, és minden korban új szempontokból új mondanivalókat tesznek hozzá a hagyományhoz. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindiglen is ismerték. Nem lehet úgy magyarul élni, hogy az ember ne tudja kívülről a Petőfi-versek számos sorát. S mindehhez ő a legvilághíresebb magyar költő: ha valamelyest művelt külföldinek azt mondják: magyar irodalom — akkor mindenekelőtt Petőfi jut az eszébe.

...

 

Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza,
A vészes égen elborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De még azért elbirjuk fegyverünk,
...

Szentegyedi és czegei gróf Wass Albert (Válaszút, 1908. január 8. – Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő.

...

Hej emberek! Markomban sűrű
 fekete vérrel telt kupa!
 Ezzel köszönt rátok egy rongyos,
 világgá űzött árva kobzos
 utolsó Koppány-unoka!
 Borra nem telt. Így hát kupámat
...

Tél közepén, az év 22. napján van a Magyar Kultúra Napja, és egyben a magyar Himnusz születésnapja, méghozzá a száznyolcvanötödik.
A fellelhető
...

A magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor egyik nagy költője írta 1823-ban, és először 1828-ban jelentette meg. A Himnusz zenéjét Erkel Ferenc (1810–1893), zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázaton, az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű pályázatával első díjat nyert, a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által is megtisztelt zsűri döntésének köszönhetően. A Himnuszt a budapesti Nemzeti Színház mutatta be 1844-ben. 1903 előtt az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” című műve, az osztrák császári himnusz volt. A magyar himnusz az egyetlen állami himnusz a világon, amelyet 1990-ig semmilyen törvény, sem uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tett kötelező érvényűvé. Maga a magyar nemzet tette saját himnuszává. 1903-ban az országgyűlés csak elismerte hivatalosságát. 1903-ban a magyar országgyűlés elfogadott egy 2 paragrafusból álló törvényjavaslatot, „az egységes magyar nemzet himnuszáról” Ennek 1.§ szerint :„Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává nyilvánítattatik”, a 2.§ pedig meghatározta, hogy a törvény 1903. augusztus 20.-tól lép hatályba. Ezt a törvényt azonban I. Ferenc József magyar király soha nem szentesítette. Egy anekdota szerint a szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, változtatásra szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről Azóta a Himnusszal szembeni leggyakoribb kritika, hogy túl komor, kevéssé ösztönöz cselekvésre. „Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntő előtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az ő himnuszuk csak úgy nyomja az erőt, ők meg csak állnak és… Előre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit…”

...
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Budai utcakép - avagy késői rekviem egy térért
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Még csak a – szerintem – legszebb hónap elején járunk, de az időjárástól máris meglehetősen sok kellemes, majd kellemetlen fricskát kapunk az orrunkra, annyira kiszámíthatatlan, hiszen szinte naponta más az idő: hol nyári forróság, hol kora-tavaszi, szeles, hűvös idő jár mostanában.
Ülök az autóban, hunyorgom, védekezésképpen lehajtom a napellenzőt, és a mai, különösen szokatlan melegtől bágyadtan várok a zöldre, hogy kifordulhassak a Moszkva térre, ami ma már Széll Kálmán tér – de nekem úgyis mindig csak a régi nevén jut eszembe, és ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ez a pár sor talán rekviem is lehetne a Moszkva térért. A színes mozaik-tábla még mindig hirdeti a tér egykori nevét - senki sem verte le a falról. Miért is tenné? Moszkva igazán szép város, ezt senki sem tagadhatja, semmi bajunk nem volt, nem lehet az elnevezéssel.
Tűnődöm - sok minden kavarog a fejemben, míg várok a zöldre. Meg nem tudnám mondani, miért és merre kóborolnak barokkosan csapongó gondolataim, míg itt, a piros lámpa előtt várakozva a járókelőket figyelem. Csak úgy cél nélkül, kókadtan, elmerengve bámészkodom, erre nincs jobb szó.

Még mindig piros a lámpa. Várok, türelmes vagyok.
Furcsa, vegyes a kép, ami ott gomolyog kint – állapítom meg magamban, míg a kormánykeréken dobolok az ujjaimmal, matatok a CD-vel, de azt is minden alaposabb megfontolás nélkül. Kibámulok az oldalsó ablakon. Van, aki egy szál pólóban vagy blúzban dacol a kicsikét csípős széllel, mások kiskabátban, a divatosan többször körbetekert sállal a nyakukban sodortatják magukat a tömeggel. Nézelődöm. Szemem a kedvenc cipőboltom hatalmas kirakatát pásztázza - félig azért a jelzőlámpára is oda-odarebben a tekintetem -, ahol a szivárvány minden létező színe képviselteti magát a nyári lábbelik és táskák között. Arrébb finom illatok kígyóznak ki az egyik legjobb ízeket ismerő séf konyhájából, és a csöppnyi kis utca egy panzió nagy, barna üvegajtajával véget is ér. A másik oldalon harsogó, óriási piros betűkkel ugrik a szemembe a világ negyedik legnagyobb gyorsétterem-lánca, ami szerintem nem veheti fel a versenyt a túlsó oldalon álló kis étterem ízeivel. Mellette jegypénztár – itt a legjobb koncertekre, színházi előadásokra lehet jegyet venni, jó előre bebiztosítva magunkat a gondtalan szórakozásra. Mellette kocsma… Erre sem tudok jobb szót, pedig a cégér-tábla nem ezt hirdeti. Érdekes figurák állnak mindig előtte, nem túl bizalomgerjesztő külsővel, óriási korsóval, cigarettával a kezükben. Hiányolom innen most azt a kislányt – nem igazán lehet a korát megtippelni, de nem lehet több 24-nél - aki egy kistestű, kócos, kedves, farkcsóválós kutyával szokott itt, a sarki húsbolt előtt kéregetni, kezében egy barna cipős dobozból készített táblácska, amire – ha jól emlékszem - ez van írva: Éhes vagyok, csak pár forintot kérek. Sajnos, nem biztos, hogy nem a kocsmába vándorol az a néhány fémpénz, amit az emberek a guggoló lány lába elé tesznek egy dobozba… Majd a kontraszt: ékszerek villannak kicsit arrébb, a legszebb arany, ezüst és platina holmik. Van itt minden, ami megállításra készteti a nőket: csecsebecse kézre, nyakra, és igazán tetszetős fülbevalók - egyik szebb, mint a másik, csak úgy csillog a kirakat a sok hivalkodó drágaságtól. Söpör a tekintetem tovább: furcsamód mellette olyan kis boltocska húzódik meg, ahol minden alig pár száz forintba kerül: a mosóporon át a színes zoknikon keresztül, egészen a ceruzaelemig, az üveg tálalótálig, a fügés müzliig és a hajfestékig. Távolabb sok lépcsős lejárat: ruhákat árusító üzletecske. A sarkon igen finom, apró falatok: egy neves szendvics-bár. Igazán szemet gyönyörködtető minden kis szelet kenyér a melegpulton: lazacostól a szalámisig - bőven van kínálat.
A földön, hátát a járda szélén álló zöld cölöpöknek vetve most is ott ül a félkarú koldus, aki csonka karját mutogatja a feltűrt ingujj és szakadt, koszos kardigán alól. Mindenki ismerőse lett idővel ez az idősödő férfi, gyakran már észre sem veszik, annyira az utcaképhez tartozik. Nagyon szomorú látvány.

Még mindig várok, a lámpa mintha elromlott volna – de nem, hiszen mindez pár pillanat alatt játszódik le. A pillanatok összecsapódnak, tömör gömbbé állnak össze, és annyira törékenyek, múlandók, hogy szinte szétpattannak, amikor elfordítom a fejemet egy másik helyszínre. Pont annyira valószínűtlen, mint maga a látvány, itt, ezen a picike, nyúlfarknyi, forgalmas budai utcán.
…és csak éppen átsuhant a gondolataimon a közelgő hétvége, amikor újra várni fogok, de akkor nem egyedül ülök majd a kocsiban, és egészen biztosan észre sem veszem ezt a körülöttem zsivajgó világot.
Most hirtelen egy hosszú, sima, tökéletesen egyszerű hófehér ruha villan ki a sokaságból, aki picit sietve, de nem törtetve, kissé leszegett fejjel halad a színes, napsütötte, eszelős forgatagban, hátán egyszerű táska, olyan, mint a kisiskolásoké, kezében egy nagy alakú, kávébarna dosszié. Mint egy álombéli jelenség - kitűnik az emberek közül.
Egy fiatal diakonissza! – felejtem rajta a szememet. Azt mondják, ők az Úr szolgálóleányai… Érdekes, én eddig mindig talpig feketében láttam hasonló, puritán ruhában siető nővéreket a Pasaréti templom környékén, akiknek éjfekete öltözetüktől hófehéren üt el a fehér fityula, de ez az ifjú lány valószínűleg más felekezethez tartozik. Református.
Valahol egyszer azt olvastam egy lelkipásztor tollából: „Mi hirdetjük az Igét, a diakonissza utána megy, öntözgeti, melengeti, ápolja, hogy gyümölcsöt teremjen. Mi fáklyát gyújtunk, a diakonissza a fáklya fénye felé fordít nekünk hátat fordító, sötétbe néző embereket. Mi utat mutatunk, a diakonissza kézen fogja a gyámoltalan tapogatózót, és vezeti az úton. Abból, ami nálunk prédikáció, az ő kezében cselekvés lesz, szeretet, gyógyszer, kenyér, ruha. A diakonissza a keze és lába a mi munkánknak.”
Cselekvő hit - morzsolgatom a szót, ami most egyszerre emlékeimbe szökkent az egykor olvasottakból. Követem a szememmel a fiatal teremtést. A lány arcán valami megfogalmazhatatlan béke ül. Mosolyog, inkább befelé, mint másokra, de a tekintete derűs és végtelenül szelíd. Szinte hangtalanul suhan a mindig rohanó, lökdösődő, széttöredezett tömeg fölött, és aki rápillant, egy másodpercre megáll, és a fehér, patyolat tiszta öltözetű lányra ereszti kissé csodálkozó, megélénkülő, és kutató tekintetét.
De a lány nem észlel ebből semmit. Halad az útján, és nekem úgy tűnik, kívül, belül áttetszően tiszta a lénye. Krémszínű saru van a lábán, és azt veszem észre, hogy a lépéseit figyelem. Finoman lép, óvatosan, mégis fürgén kerüli ki a hadonászó, fiatal srácokat, akik az iskolaév utolsó heteit már nem veszik olyan nagyon komolyan, és hangosan nevetgélnek, ugrálnak a cipőbolt előtt. A fehér ruha szinte lebeg, mondhatnám: úszik a lány után.
Csak egy perc volt, míg a látókörömbe toppant, majd kikerült onnan.
Nem vettem észre, mikor váltott zöldre a lámpa, csak azt hallottam, hogy rám dudál a mögöttem álló piros kis Honda.
Amikor kifordultam végre a Moszkva térre, a visszapillantó tükörben mintha még egyszer fellobbant volna az a talpig érő, hófehér ruha. 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007