Még csak a – szerintem – legszebb hónap elején járunk, de az időjárástól máris meglehetősen sok kellemes, majd kellemetlen fricskát kapunk az orrunkra, annyira kiszámíthatatlan, hiszen szinte naponta más az idő: hol nyári forróság, hol kora-tavaszi, szeles, hűvös idő jár mostanában.
Ülök az autóban, hunyorgom, védekezésképpen lehajtom a napellenzőt, és a mai, különösen szokatlan melegtől bágyadtan várok a zöldre, hogy kifordulhassak a Moszkva térre, ami ma már Széll Kálmán tér – de nekem úgyis mindig csak a régi nevén jut eszembe, és ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Ez a pár sor talán rekviem is lehetne a Moszkva térért. A színes mozaik-tábla még mindig hirdeti a tér egykori nevét - senki sem verte le a falról. Miért is tenné? Moszkva igazán szép város, ezt senki sem tagadhatja, semmi bajunk nem volt, nem lehet az elnevezéssel.
Tűnődöm - sok minden kavarog a fejemben, míg várok a zöldre. Meg nem tudnám mondani, miért és merre kóborolnak barokkosan csapongó gondolataim, míg itt, a piros lámpa előtt várakozva a járókelőket figyelem. Csak úgy cél nélkül, kókadtan, elmerengve bámészkodom, erre nincs jobb szó.
Még mindig piros a lámpa. Várok, türelmes vagyok.
Furcsa, vegyes a kép, ami ott gomolyog kint – állapítom meg magamban, míg a kormánykeréken dobolok az ujjaimmal, matatok a CD-vel, de azt is minden alaposabb megfontolás nélkül. Kibámulok az oldalsó ablakon. Van, aki egy szál pólóban vagy blúzban dacol a kicsikét csípős széllel, mások kiskabátban, a divatosan többször körbetekert sállal a nyakukban sodortatják magukat a tömeggel. Nézelődöm. Szemem a kedvenc cipőboltom hatalmas kirakatát pásztázza - félig azért a jelzőlámpára is oda-odarebben a tekintetem -, ahol a szivárvány minden létező színe képviselteti magát a nyári lábbelik és táskák között. Arrébb finom illatok kígyóznak ki az egyik legjobb ízeket ismerő séf konyhájából, és a csöppnyi kis utca egy panzió nagy, barna üvegajtajával véget is ér. A másik oldalon harsogó, óriási piros betűkkel ugrik a szemembe a világ negyedik legnagyobb gyorsétterem-lánca, ami szerintem nem veheti fel a versenyt a túlsó oldalon álló kis étterem ízeivel. Mellette jegypénztár – itt a legjobb koncertekre, színházi előadásokra lehet jegyet venni, jó előre bebiztosítva magunkat a gondtalan szórakozásra. Mellette kocsma… Erre sem tudok jobb szót, pedig a cégér-tábla nem ezt hirdeti. Érdekes figurák állnak mindig előtte, nem túl bizalomgerjesztő külsővel, óriási korsóval, cigarettával a kezükben. Hiányolom innen most azt a kislányt – nem igazán lehet a korát megtippelni, de nem lehet több 24-nél - aki egy kistestű, kócos, kedves, farkcsóválós kutyával szokott itt, a sarki húsbolt előtt kéregetni, kezében egy barna cipős dobozból készített táblácska, amire – ha jól emlékszem - ez van írva: Éhes vagyok, csak pár forintot kérek. Sajnos, nem biztos, hogy nem a kocsmába vándorol az a néhány fémpénz, amit az emberek a guggoló lány lába elé tesznek egy dobozba… Majd a kontraszt: ékszerek villannak kicsit arrébb, a legszebb arany, ezüst és platina holmik. Van itt minden, ami megállításra készteti a nőket: csecsebecse kézre, nyakra, és igazán tetszetős fülbevalók - egyik szebb, mint a másik, csak úgy csillog a kirakat a sok hivalkodó drágaságtól. Söpör a tekintetem tovább: furcsamód mellette olyan kis boltocska húzódik meg, ahol minden alig pár száz forintba kerül: a mosóporon át a színes zoknikon keresztül, egészen a ceruzaelemig, az üveg tálalótálig, a fügés müzliig és a hajfestékig. Távolabb sok lépcsős lejárat: ruhákat árusító üzletecske. A sarkon igen finom, apró falatok: egy neves szendvics-bár. Igazán szemet gyönyörködtető minden kis szelet kenyér a melegpulton: lazacostól a szalámisig - bőven van kínálat.
A földön, hátát a járda szélén álló zöld cölöpöknek vetve most is ott ül a félkarú koldus, aki csonka karját mutogatja a feltűrt ingujj és szakadt, koszos kardigán alól. Mindenki ismerőse lett idővel ez az idősödő férfi, gyakran már észre sem veszik, annyira az utcaképhez tartozik. Nagyon szomorú látvány.
Még mindig várok, a lámpa mintha elromlott volna – de nem, hiszen mindez pár pillanat alatt játszódik le. A pillanatok összecsapódnak, tömör gömbbé állnak össze, és annyira törékenyek, múlandók, hogy szinte szétpattannak, amikor elfordítom a fejemet egy másik helyszínre. Pont annyira valószínűtlen, mint maga a látvány, itt, ezen a picike, nyúlfarknyi, forgalmas budai utcán.
…és csak éppen átsuhant a gondolataimon a közelgő hétvége, amikor újra várni fogok, de akkor nem egyedül ülök majd a kocsiban, és egészen biztosan észre sem veszem ezt a körülöttem zsivajgó világot.
Most hirtelen egy hosszú, sima, tökéletesen egyszerű hófehér ruha villan ki a sokaságból, aki picit sietve, de nem törtetve, kissé leszegett fejjel halad a színes, napsütötte, eszelős forgatagban, hátán egyszerű táska, olyan, mint a kisiskolásoké, kezében egy nagy alakú, kávébarna dosszié. Mint egy álombéli jelenség - kitűnik az emberek közül.
Egy fiatal diakonissza! – felejtem rajta a szememet. Azt mondják, ők az Úr szolgálóleányai… Érdekes, én eddig mindig talpig feketében láttam hasonló, puritán ruhában siető nővéreket a Pasaréti templom környékén, akiknek éjfekete öltözetüktől hófehéren üt el a fehér fityula, de ez az ifjú lány valószínűleg más felekezethez tartozik. Református.
Valahol egyszer azt olvastam egy lelkipásztor tollából: „Mi hirdetjük az Igét, a diakonissza utána megy, öntözgeti, melengeti, ápolja, hogy gyümölcsöt teremjen. Mi fáklyát gyújtunk, a diakonissza a fáklya fénye felé fordít nekünk hátat fordító, sötétbe néző embereket. Mi utat mutatunk, a diakonissza kézen fogja a gyámoltalan tapogatózót, és vezeti az úton. Abból, ami nálunk prédikáció, az ő kezében cselekvés lesz, szeretet, gyógyszer, kenyér, ruha. A diakonissza a keze és lába a mi munkánknak.”
Cselekvő hit - morzsolgatom a szót, ami most egyszerre emlékeimbe szökkent az egykor olvasottakból. Követem a szememmel a fiatal teremtést. A lány arcán valami megfogalmazhatatlan béke ül. Mosolyog, inkább befelé, mint másokra, de a tekintete derűs és végtelenül szelíd. Szinte hangtalanul suhan a mindig rohanó, lökdösődő, széttöredezett tömeg fölött, és aki rápillant, egy másodpercre megáll, és a fehér, patyolat tiszta öltözetű lányra ereszti kissé csodálkozó, megélénkülő, és kutató tekintetét.
De a lány nem észlel ebből semmit. Halad az útján, és nekem úgy tűnik, kívül, belül áttetszően tiszta a lénye. Krémszínű saru van a lábán, és azt veszem észre, hogy a lépéseit figyelem. Finoman lép, óvatosan, mégis fürgén kerüli ki a hadonászó, fiatal srácokat, akik az iskolaév utolsó heteit már nem veszik olyan nagyon komolyan, és hangosan nevetgélnek, ugrálnak a cipőbolt előtt. A fehér ruha szinte lebeg, mondhatnám: úszik a lány után.
Csak egy perc volt, míg a látókörömbe toppant, majd kikerült onnan.
Nem vettem észre, mikor váltott zöldre a lámpa, csak azt hallottam, hogy rám dudál a mögöttem álló piros kis Honda.
Amikor kifordultam végre a Moszkva térre, a visszapillantó tükörben mintha még egyszer fellobbant volna az a talpig érő, hófehér ruha.