Erdélyi körutazás

Erdélyország… mióta az eszemet tudom, szerettem volna eljutni ide, ősi, magyar földre, látni a tájakat, városokat, falvakat, beszélgetni az emberekkel… erdőkben sétálni, ahol Tamási Áron Ábelje sétált, és könnyes szemmel nézni a hegyeket, ahogyan Wass Albert nézte…

Erdély. Csodálatos volt ez a nyolc nap, amit ott tölthettem – negyvenöt diákkal és négy kollégával, valamint a sofőrünkkel – csodálatos, felemelő, ám egyben kicsit szomorú is. Néha nagyon is szomorú.

Élményeket szeretnék megosztani a kedves olvasóval – kihagyva azt, ami nem köthető az utazáshoz – pozitív és negatív élményeket, érzéseket egyaránt. Egyfajta szubjektív útinaplónak szánom írásomat: aki olvassa, talán kedvet kap arra, hogy megnézze elrabolt vidékeinket, tájainkat, aki pedig már járt arra, az vágyakozzék arra, hogy újra visszatérjen. Bár aki igaz, magyar ember, azt úgyis visszahúzza a szíve…

„vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül”

Jártam már elcsatolt területeken, kisgyerekként, Nagyszalontán még a Ceausescu rendszerben, és csak annyi maradt meg kis, tízéves fejemben, hogy nyomor. Bűz, piszok, nyomor, elkeseredett emberek, akik kérdezték, van-e kávénk, vagy rágógumink, és nem értettem, édesanyám miért volt oly komor… nem értettem, hogy egy „Jozef Varga” feliraton miért kezdett el káromkodni. Azóta tudom, persze.
Jártam később, igaz, csak vonaton, tizennégy évesen egy bulgáriai jutalomüdülésen. Románián át mentünk, és akkor már azért volt némi fogalmunk, hogy mi is a helyzet. Lett is hamarosan élményünk: féltéglákkal dobálták meg a vonatot – az egyik épp az ablakom alatt csattant, ahol kinéztem – más alkalommal, egy helyen, ahol megálltunk, egy cigány kisgyerek szólt be az ablakon, hogy „cigarett!” – én intettem neki és mondtam, hogy nem dohányzunk, erre röpült is a fejem mellett a hatalmas kődarab… a reflexeim jók voltak, hál’ Istennek. És akkor még nem értettem, miért bántanak minket? Nem értettem, hogy amikor vizsgálták a határon a vonatkerekeket, valamelyik társunk vicces megjegyzést tett, hogy „pumpálják a kereket!”, s erre egyik kísérőtanárunk alaposan leosztotta a srácot, hogy ne poénkodjon…
Most már értem tanárunk ijedségét, hiszen akkor 1985-öt írtunk. De akkor nem tudtam felfogni.

Átéltem itthon a forradalmat, ki akartam menni segíteni, édesanyám nem engedett el – így hát gyűjtöttem élelmiszert, könyveket, és elküldtük. Senki se nézte, ki kapja, senki se írta rá a csomagokra, hogy kinek szól… tudtuk, láttuk a TV-ben, hogy szükség van rá. Egy barátom, erdélyi magyar srác részt vett a forradalomban. Nem igazán akart róla beszélni, egyszer, nem csekély mennyiségű bor után kérdezte meg tőlem, hogy szerintem elfér-e két ember egymáson az úttesten úgy, hogy a járdaküszöb teljesen eltakarja őket? Mondtam, Osi, ne marháskodj már, ez lehetetlen… Mire ő csak annyit mondott: „Lehetetlen? Hát, ha géppuskából lőnek rád, hidd el, elfértek…” Osi elmesélte azt is, hogy egy szekus kocsi csapott rajtuk, és ők – székelyek, magyarok, átállt román katonák csak lőttek és lőttek… a kocsi megállt végül, s amikor kinyitották az ajtót, csak a vér folyt ki…18 éves voltam akkor, és mint naiv, ifjú lélek, bíztam abban, hogy lesz megbékélés. Aztán nem lett…

Illetve valahol igen. Volt, aki eltévedt Erdélyben, éjszaka volt, azt se tudták hol jártak – az 1990-es években járunk – és megállt nekik egy román Dacia kocsi. Jól-rosszul megbeszélték, merre szeretnének menni, és a román ember intett nekik, hogy kövessék. Órákon át mentek mindenféle ócska utakon, sötétben, a magyar család már rettegett, hogy mi lesz ebből, mire célhoz értek. A magyarok megköszönték a románoknak a segítséget, mire a román ember megragadta a magyar kezét, és tört magyarsággal elmondta: „Sose felejthetjük el, amit maguk, magyarok tettek értünk a forradalom idején… ez a legkevesebb, amit tehetünk önökért.”

Aztán jött a marosvásárhelyi mészárlás, a feltüzelt zsil-völgyi bányászok és a tanulatlan, analfabéta román parasztok vascsöves, láncos őrjöngése, ahol meghalt öt ember és fél szemére megvakult Sütő András író…

Szomorú bevezetés, tudom. De kellett ennyi, hogy megérthesse az olvasó, miért is mentem előítéletekkel Erdélybe, jelenleg román földre.

Amikor átléptük a határt, Partiumba érkeztünk – ugye jóval több területet csatoltak el tőlünk, nem csak Erdélyt – és bizony vagy másfél órás csendes depresszióba süllyedtem. Idegesített a Satu Mare, OradeaCluj, és a többi tábla, hogy ősi, régi magyar helységnevek románul szerepelnek… Egyébként ez az élmény végigkísért. Sokan ismerik a dákó-román kontinuitáselméletet, amely egyébként egy tudománytalan ostobaság, de a románok sose mentek a szomszédságba egy kis történelemhamisításért, ha az érdekük úgy hozta… mindenesetre a helységnévtáblákkal kapcsolatban csak annyit tudok megjegyezni: vagy lefordították a magyar nevet románra – persze, ha a helység nevében szerepelt a székely, vagy a magyar szó, azt gondosan kihagyták – vagy egyszerűen románosították a magyar nevet. Ennyiben ki is merült a kreativitásuk… ennyit az ősi román földről…

Elérkeztünk Királyhágóra, ahol első, erdélyi pihenőnket tartottuk. Igazából ez Erdély kapuja, egy csodálatosan szép, zöld, erdőkkel borított szoros, mi pedig ebben gyönyörködhettünk a megállóból. Alant a völgyben tipikus erdélyi házak, szénaboglyák álltak. Friss levegő, szellő, és valami szívet megremegtető látvány. Az ember torkában meg csomó… annyira szép.

A következő, amin elnyílt a szám és kidülledt a szemem, Bánffyhunyad volt – de nem jó értelemben… Utca hosszat kétoldalt befejezetlen, undorítóan giccses paloták álltak, nagy részük befejezetlenül. Némelyik palota 110 szobás! Rikítóan ronda, gusztustalan a csillogó, csicsás bádogtetőkkel, csiricsáré színű falakkal. Ami különösen elképesztő, hogy a tulajdonosok – a helyi gáborcigányok és az oláhcigányok – a környéken lévő, vagy a félkész paloták mögötti putrikban laknak… náluk ez a státusz szimbólum, minél nagyobb és giccsesebb palota, amiben lakni ugyan nem lehet, befejezni nem tudja meg fenntartani se, de jó eldicsekedni a szomszédnak, hogy az övé nagyobb és rondább… Csak elrettentésképpen teszek be egy képet.

Kalotaszentkirály. (Zentelek) Mesefaluba érkeztünk. Magyar házak, feliratok, székely kapuk, magyar szó fogadott bennünket. Kedves kis falu, megkapó az egyszerűség, a tisztaság, a rend. A hölgy, aki fogadott bennünket, elvitt minket a helyi fatornyos református templomba. A templom nevezetessége többek között a kazettás mennyezet. Kétszáz, kézzel festett kazetta, és mindegyik más mintájú! Elképesztő látvány, és elképesztő munka! Az Úr asztala felett egy több mint harminc éves harang csüng, búzából fonva – a helyiek ajándéka a templom számára. És itt ért az első, erdélyi nyelvi élményem: az előadó hölgy bemutatta a kalotai „varrottasokat”, azaz a gyönyörű, fehér vászonra, pirossal hímzett terítőket a templomban. Megkérdeztem, hogy a „varrottas” szó mellett használják-e a „hímzés” szót, illetve van-e valamilyen különbség a két szó jelentése között. Azt a választ kaptam, hogy ismerik a hímzés, hímzett szavakat, de nem használják. A két szó jelentése között egyébként semmi jelentésbeli különbség nincsen.

Persze bejártuk a falut is, az emberek közvetlenek, kedvesek, előre köszönnek – már ha nem előztük meg ebben őket, elvégre mi voltunk a vendégek, és tudni illik, mi illik. Átgázoltunk a Kalota patakán – igen, a patak szó itt pataka (újabb nyelvi gyöngyszem, ezért is imádtam Erdélyt), majd almapálinkás fogadtatás a házigazdáknál. Errefelé hiába is keresne az ember barackpálinkát, csak szilva, alma és áfonya van. Az éghajlat más kicsit, ugye…

A kocsmában is zajlott az élet, nagyon sok magyar vendég volt, örültünk is egymásnak. Közben igazi idill volt, ahogy a tehenek, bivalyok és egyéb kérődzők kényelmesen ballagtak a falu főutcáján, az egyik boci jó étvággyal ropogtatta a füvet a kocsma kapuja előtt.

Kalotaszentkirály egyébként mostanában felkapott turisztikai központ – joggal. Erdélyi körutazáshoz kiindulópontként is tökéletes. Van panzió, lehetőség családoknál szállásra, ahol nagyon finom reggeli mellé tiszta, rendes szobát kapunk és hihetetlenül kedves vendégszeretetet. A magyaros vendégszeretet sem gyenge, de a székely, pláne, ha tudják, hogy honnan jöttünk…

És a reggeli. Nem „tápos” disznóból lett a szalonna, Pista, a vendéglátónk szerint, hát, én nem szoktam reggelizni, de most belaktam alaposan… és olyan vinetát ettem, amilyet csak a székelyudvarhelyi sógornőm tud készíteni! Sokan nem ismerik ezt az ételt, pedig nagyon finom, egészséges és különleges: a tűzön megsütött padlizsánt nagyon apró darabokra vágják, amíg pépes nem lesz, ízesítik sóval, borssal, hagymával, fűszerekkel. Kenyérre kenve fogyasztják, télire is le lehet fagyasztani. Gasztronómiai különlegesség, ami viszont roppant egyszerű.