2024. március 29. péntek,
Auguszta napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Erdélyi körutazás V. - pillanatképek
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Erdélyi körutazás V. – Pillanatképek.

Erdély… Rengeteg pozitív élmény és maradandó károsodás a szívemben. A kettő együtt jár… Aki először jár ott és igaz magyar embernek vallja magát, az megtapasztalja mind a kettőt.

Pillanatképek. Mint amikor fotózol, ahogy én is tettem, s benned marad, a retinádba égnek a mozzanatok. A mindennapi élet, a munka, a tiszteletet érdemlő, hihetetlen kitartás, egyáltalán, a tartás, és mellette a rombolás, a pusztítás, a fennhéjázó gőg. Mindezt megtapasztalja az ember, ha Erdélybe utazik, a romániai Erdélybe.

Itt van az esztena. A Bucsin-tetőtől nem messze, ahol a fő szállásunk volt, állt egy esztena. Eredetileg juhhodályt jelentett a szó, ma inkább olyan helyet, ahol állatokat tenyésztenek, sajtot készítenek. Volt szerencsénk meglátogatni egy ilyet.
Néhány pásztor, a sajtkészítő, egy egyszerű kis lak, viszont csinos ól a disznóknak, és a végtelen legelő a teheneknek… Alig hittem Gergő barátom szavainak, amikor azt mondta, hogy ebben az esztenában bizony bio-sajtot készítenek, és akkora a tisztaság, a higiénia, hogy ki se néznénk a helyből. Hát, nem is néztük ki!
Olyan volt, mint egy kalyiba. Rönkfából, deszkából összetákolt kunyhó – de ezt nem a rossz értelemben mondom, bizony, megfordult a fejemben, de jó lenne itt élni és feledni minden rosszat, amit a városi élet ad – ám belül valóban patyolat tisztaság fogadott minket. A ház előtt kis féltető, durván gyalult asztalokkal, padokkal. Valóban megdöbbentem, amikor láttam, hogy a mokány, alacsony kis székely legény fél óráig mossa, sikálja a karját, a kezeit, mielőtt nekiáll a sajtkészítésnek. Hiszen bármiféle szennyező anyag, ami bekerül a tejbe, el is rontja a sajtot… Először láttam kézzel sajtot készíteni. Végtelen türelemmel gyűjtötte be az ember a már megcsomósodott tejet, órákon át, lassú, türelmes mozdulatokkal kavarta, és kiszedte a sajtnak valót. Azután tette a fateknőbe, s egy gézszerű anyagba befogva valami hihetetlen erővel préselte-csavarta ki a savót… az első gondolatom az volt, miután néztem a nálam legalább tíz centiméterrel alacsonyabb, vékony embert: Úristen, ez még a medvével is elbánna puszta kézzel! Csak úgy dagadtak az inak és az izmok a karján. És pár óra múlva készen volt a 9-16 kilós sajt… sokkal édesebb, mint amit itthon megszoktunk, finom, tápláló – mint az alpesi tehenek, az itteniek is lelegelnek mindenféle gyógynövényt a füvön kívül.


Érdemes venni belőle: itthon nem kap ilyet az ember. A sajtot a legtöbb helyen nem szegik meg: de ha pár ember összeáll, vehetnek egy kb. 8 kilós sajtot 8000 forintért.
Ha már említettem a medvét: a pásztorok elmondása szerint tanyázik néhány a közelben, a minap is akartak lakmározni az egyik borjúból, de a kutyákkal és a botokkal elkergették a busafejű barnamacit…
… én valószínűleg Kolozsvárig szaladtam volna ijedtemben, ha felbukkan egy medve…

Ha Erdély, akkor pálinka. Írtam már erről pár apróságot, de azt szeretném leszögezni, hogy szinte minden háznál főznek pálinkát, szívesen megkínálják az utazót. Visszautasítani sértés, de nem is éri meg… nagyon finom, tiszta, kóstoltatja magát. Persze az arányokra vigyázni kell… Itt ismeretlen – szerencsére – az EU ostoba 2 és 4 cl-es szabványa. De aki ahhoz szokott, az legyen óvatos! Ha valaki kér egy szilvapálinkát, az készüljön fel arra, hogy egy vizespohárban kap egy decit… ami azért „ütős” adag. Ezt előre tudtam, így óvatosan kérdeztem, kaphatnék-e kisebb „űrmértéket”, mint egy decit, mire értetlenkedő pillantás volt a válasz és a mondat: „Hát… féldecit…”. Mérce nem volt, de az ember nem is szólhat, biztosan nem kapott kevesebbet.
Az utolsó napon Bucsin-tetőre érkezett egy kisebb magyar csoport. Egy idősebb hölgyet hallottam suttogni a szomszédjával: „Te… ezek itt nem ismerik a 3 centet… kértem 3 cent pálinkát, néztek rám, mint a hülyére, és azt mondták, hogy vagy pohár, vagy fél pohár…”

Nagyvárad. Igen, ez egy igazi, alföldi nagyváros. Bevallom, előítéletekkel érkeztem ide. Valamiféle ócska, román porfészeknek gondoltam. Tévedtem. Gyönyörűen felújított utcák, kivilágított terek, a Hold Templom – amely a hold aktuális állását mutatja – nyüzsgő éjszakai élet, és igen, igazi európai nagyváros.


Szép és tiszta, rendezett. Szállásunk a Posticumban volt – hátsó, oldalsó bejáratot jelent – remek szobákkal, étellel vártak bennünket. Érdemes felkeresni! Keresztény szállás, tehát itt nem lehet dáridózni, de az értelmes ember nem is akar…
Maga a belváros lenyűgöző. Ady emléktáblája az EMKÉN, a csodálatos Püspöki székesegyház a Szent László hermával, gyönyörű szép ikonokkal, festményekkel, szobrokkal, kiállításával – és magyar nyelvű idegenvezetésével – az egyik legszebb templom. Kihagyhatatlan!


sok magyar ajkúval találkoztunk, hiszen Székelyföldön jártunk. Románokkal elvétve találkoztunk, összesen öt alkalommal, ebből kettő volt pozitív… Bucsin-tetőn jött egy román család, enni akartak, mint később kiderült, engem kérdezgettek, aki kint ült a laptop előtt, de egy szót sem értettem. Ők meg magyarul és angolul sem értettek. Kicsit feszélyezettnek tűntek annyi magyar között, de az öreg közülük próbált velünk beszélgetni: nem sok sikerrel… végül az egyik kollegám segített, aki tud olaszul, ő elég sokat megértett abból, amit mondani akartak. Csak győz a kisördög és kimondom: a román bizony szedett-vedett-lopkodott nyelv, latin ráerőltetéssel, hogy igazolhassák a Dákó-román kontinuitás-elméletet, de így ez elég gyenge lábakon áll… De az emberek barátságosak voltak, kedvesek. Sajnos, ezt nem mindenhol tapasztaltuk. Inkább passzív elutasítás, mint agresszivitás volt a jellemző, de sem ez, sem az nem kellemes, ősi magyar földön…

 

Bármerre is jártunk, nyomát láttuk a román nacionalizmus megalomániájának, amit talán még a Ceauscescu érából örököltek. Rengeteg városban láttunk bántóan sok magyar gyűlölő – a szemünkben sokszor tömeggyilkos – szobrát, emlékművét. Nálunk ez elképzelhetetlen… Noha, teszem azt Horthy, aki nem volt román gyűlölő, lehetetlen, hogy egy román kisebbségi faluban felállítsák a szobrát (sajnos, máshol sem). Kiverné a biztosítékot itthon. Kisebbségi és kormányzati körökben is. Ott ezzel nem foglalkoznak. A román gőg, sovinizmus, indokolatlan nacionalizmus példájaként utca hosszat találkozhatunk gyilkosok emlékműveivel… persze, ez felfogás kérdése. Ki, hogyan értékeli.
Nem tudom, felvetődött bennem a gondolat: talán így próbálják megnyugtatni a saját lelkiismeretüket, ezzel a bohózatba illő hőbörgéssel – tekintve, hogy valahol a szívük mélyén ők is tudják, hogy LOPTÁK országuk nagy részét?
Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy nem.

Szomorú dolog hogy a magyar zászlót alig-alig láttam… és itthon is keveset – már elnézést a kifejezésért – de percenként hatszázas nyelvcsapással nyalják a szerbek, szlovákok, románok, stb. ülepét, átvitt értelemben persze, addig mindig ott van részünkről – avagy inkább az aktuális hatalom részéről – a gusztustalan meghunyászkodás…
Igaz, nem láttam magyar zászlót… székelyt is keveset (mellesleg jegyzem meg: emiatt mostanában hisztériáznak az erdélyi románok), de ez érthető, hiszen mindenféle atrocitásnak teszi ki magát az, aki vállalja magyarságát. Megtanulták az eltelt 92 év alatt, hogy hallgatni kell… Inkább nem teszik ki a szent lobogót, s így nem teszik ki magukat mindenféle zaklatásnak.
Kicsi párhuzam. Azt megértem, mert ők idegen, ellenséges környezetben vannak. És mi, magyarországi magyarok? Szégyellnem kell magam, hogy én, a magyarországi magyar ember bizony, „kevésbé” vagyok magyar, mint ők odakint…
Itthon meg egyes nagyhatalmú szekták meg összetévesztik az iráni zászlót a székely lobogóval… és magyarnak vallják magukat.
Szégyellem magam…

A székely, azt hiszem, külön fajta, talán különb a magyarnál, abból a szempontból, hogy magyarabb, hazafiasabb, hithűbb… állhatatosabb, keményebb, és az iszonyatos elnyomás dacára keményebb, mint én, a dunántúli, tősgyökeres magyar környezetben felnőtt magyar ember…

Minden csodálatom az övék. Erdély… Székelyország… visszamegyek hozzátok.

Nem tudom mikor, de megyek. Akár ott élni is – még akkor is ezt mondom, ha ez kissé teátrálisan is hangzott. Erdély.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007