Ma ezen a kissé szomorkás, hűvös - de a várost járva már az ünnepi készülődés zsivaját és izgatottságát magában rejtő - pénteken valami kedves és vidám történetet szerettem volna olvasni.Tépelődtem, mihez is lenne kedvem…?Ki az, akiben soha sem csalódom, ha nevetni akarok…?W.S.Maugham nekem Jolly Joker. Ha megindító, elemi erővel elsöprő félresiklott élet-leírásra vagyok kíváncsi, ha karakteres, jellemző ember-típust keresek, ha hatalmas érzelmek sodrásával akarom magam elröpíteni a mesék világába úgy, hogy mégis életszagú és hihető legyen minden betű: az Ő könyvét veszem le a polcról; biztosan egyik elbeszélése címéből rájövök, mi is az, amire szükségem van.Maugham nekem az olvasás gyönyörűségének és élményének kifogyhatatlan tárháza…Mint ahogy ma is.Téli utazás című, 1972-ben kiadott elbeszélés-kötete már sallangokban dísztelenkedik a sok forgatástól - mégis nagy becsben van. Már Antikváriumokban is csak ritkán lelhető föl.Belelapoztam, és a „Jane” című írását egyvégtében olvastam el, de úgy, hogy még vacsorázni is elfelejtettem…Álljon itt egy kis ízelítő belőle:

„Másnap korán reggel felhívott Mrs.Tower, és a hangjából azonnal éreztem, hogy madarat lehetne vele fogatni.- Csodás hírem van a maga számára – mondta. – Jane férjhez megy.- Képtelenség.- Vőlegénye ma este eljön vacsorára, hogy bemutatkozzék. Szeretném, ha maga is itt lenne.- De hiszen csak útban lennék.- Korántsem. Jane maga javasolta, hogy hívjam meg magát. Feltétlenül jöjjön el.Mrs.Towerből bugyogva tört ki a nevetés.- Kicsoda az illető?- Nem tudom. Mrs.Fowler azt mondja, építész. El tudja képzelni, miféle ember lehet az, akihez Jane hajlandó feleségül menni?Nem volt aznap különösebb dolgom, abban pedig bízhattam, hogy Mrs.Tower jó vacsorával fogad.Amikor megérkeztem, Mrs.Tower egyedül volt. Pompásan festett kissé fiatalos fogadóruhájában.- Jane most végzi az utolsó simításokat a külsején. Alig várom, hogy megláthassa. Lázas izgalomban ég. Azt mondja, vőlegénye imádja. Gilbertnek hívják, és amikor Jane róla beszél, furcsán remeg a hangja. Alig állom meg nevetés nélkül.- Kíváncsi vagyok, miféle ember.- Ó, én látatlanban is tudom. Nagydarab, kopasz ember, hatalmas pocakján ormótlan aranylánc. Széles, kövér, simára borotvált vörös arc, harsogó hang. Mrs.Fowler belépett. Nehéz, fekete selyemruhát viselt, uszályos, bő szoknyával. Ruhája a nyaknál épphogy ki volt vágva, az ujja könyékig ért. Ezüst foglalatú gyémánt nyakéket hordott hozzá. Kezében hosszú fekete kesztyű és fekete strucctoll-legyező. Elérte, amit kevés ember: pontosan annak látszott, aki. Semmi másnak nem nézhette az ember, mint egy jómódú észak-angliai gyáros tiszteletre méltó özvegyének. - Milyen szép a nyakad, Jane – mondta Mrs.Tower kedves mosollyal. Mrs.Fowler dekoltázsa valóban meglepően fiatalos volt cserzett bőrű arcához képest. Sima volt, ránctalan és fehér. Ekkor figyeltem fel arra is, milyen szép a tartása.- Elmondta Marion az újságot? – kérdezte felém fordulva, igazán bájos mosollyal, mintha máris régi barátok lennénk.- Engedje meg, hogy gratuláljak – mondtam.- Várjon csak vele, míg meglátja az én ifjú emberemet.- Olyan édes vagy, amikor a te ifjú kis emberedet emlegeted – mosolygott Mrs.Tower.Mrs.Fowler hamiskásan hunyorított az ormótlan szemüveg mögött.- Ne várj valami nagyon idős férfit. Azt hiszem, te sem örülnél, ha holmi rozoga öregemberhez mennék feleségül, aki fél lábbal már a sírban van.Ez volt az egyetlen figyelmeztetés. Habár nem is volt időn a további beszélgetésre, mert az inas kitárta az ajtót, és hangosan bejelentette:- Mr.Gilbert Napier.Egy fiatalember lépett be, jól szabott szmokingban. Karcsú volt, nem túlságosan magas, szőke haján természetes hullám nyoma, borotvált arcú, kék szemű. Nem volt különösen csinos, de arca kellemes, megnyerő. Tíz év múlva valószínűleg megsápad és megráncosodik: de most ifjúsága teljében üde volt, tiszta és viruló. Mert semmiképpen nem lehetett több huszonnégy évesnél. Először arra gondoltam, hogy Jane Fowler vőlegényének fia, (nem is tudtam, hogy özvegyember), s azért jött, hogy közölje, apja nem tud eljönni a vacsorára, mert köszvényroham támadta meg. De a fiatalember tekintete nyomban Mrs.Fowlert kereste, arca felderült, és két kezét előrenyújtva sietett feléje. Mrs.Fowler is odanyújtotta a kezét, és így fordult a sógornőjéhez:- Ez az én ifjú emberem, Marion – mondta.Gilbert kezet nyújtott.- Remélem, barátságába fogad, Mrs. Tower – szólt. Jane elmondta, hogy ön az egyetlen rokona.Mrs.Tower arca csodálatra méltó látványt nyújtott. Elragadtatva szemléltem, milyen pompásan száll szembe a jólneveltség és a társadalmi rutin a természetes női ösztönnel. Mert a döbbenet és az elképedés, mely egy pillanatra kiütközött, nyomban el is tűnt, és Mrs.Tower arcára nyájas üdvözlő mosoly terült. De szemmel láthatóan nem tudott szóhoz jutni.”
…a történet csak ezután veszi igazán kacskaringósra a „figurát”. Azt hiszem, mindannyiunk számára kellemes perceket tölthetünk ezzel a bravúrosan megírt elbeszéléssel a kezünkben, kényelmesen elnyújtózva a meleg szobában, kedvenc karosszékünkben. Kint ma valóban szomorkás az idő – de ez az írás mosolyt és derűt csempész a április végi estbe. Nagyon ajánlom olvasásra. Remek elbeszélés, csak úgy, mint a többi. Csak éppen a megfelelőt kell a hangulatunkhoz megtalálni…