Már most járom temetőinket. Cegléden kilenc temető van. Mennyi kereszt, kopjafa, sírkő? És ki tudja hány ezren pihennek ott? Hirosimában nem jártam, de ott egy különös árnyék van az atombomba elhunytjai között.
           A városra dobott atombomba hétezer házat döntött romba, 56 ezer házat tűz semmisített meg, hatvanezer ember meghalt. Az elhunytak nevét később kőbe vésték, mind a hatvanezerét. A robbanás ötezer fokos hősége fehérré égette a Sumito Bank gránit lépcsőjét. Abban a pillanatban ült ott egy ember. Elégett. Árnyéka ott maradt a fehérre változott grániton. - Temetőinkben ilyen árnyéka nincs a halálnak, de minden sírkő és sírkereszt jelzi: itt nyugszanak szeretteink!
         Szeretem ezeket a sírkereszteket, sírköveket, amelyekre halottjaink neve írva van. Ezek a síremlékek nekem azt a sírkövet jelképezik, amely Jézus  sírját takarta, amelyet angyal hengerített el a feltámadás ember elképzelni nem képes pillanatában. Krisztus feltámadt. Ha pedig Ő feltámadt, feltámadnak mindazok, akik igaz emberként hunytak el. " Egy ember által jött a halál, egy ember -Jézus- által jön a holtak feltámadása is." (1 Kor 15,21 ) Sétálok temetőinkben s a síremlékek nemcsak halálról beszélnek, hanem feltámadásról is.
         A sírköveken neveket olvasok. Évszámokat. Olykor vigasztaló mondatot. Mit lehetne még?
         Ibsen drámájában egy falusi legény élete végén azon tűnődik, mit is írhatna, írnak majd sírjára? Akkor döbben rá: élete üres volt, eredménytelen, sem szent, sem gonosz nem lett belőle. Kinek hiányozna, ha meghalna? Sírján a keresztre csupán ennyi kerülhet: " Itt nyugszik Senki. "
       Vajon szeretteink sírjára a név, a számok helyett vagy mellé mit írnánk? Mi volt életük lényege?  -  Ősz-fehér nagymamám sírjára ezt írnám: Jóság. Hittanárom síremlékére vésném: Öröm és áldozat. Albert Schweitzer fölé: Tisztelet az Életnek. - Kérem, folytassa e "játékot" az olvasó, amikor rövidesen szerette sírjánál áll. Rá kell jönnünk, csak annak van mit írni nyughelye fölé, aki szeretetben élt. A halálon túl is csak akkor valaki, ha szeretetben élt.
       Nézem a virággal borított sírokat. Egyszer köztük lesz a miénk is. Név, évszám.... és mellette? "Senki!" Vagy: "szeretett!"?
       Lukács evangélista örökíti meg azt a jelenetet, amikor a tanítványok sikeres munkát végezve Jézusnak dicsérettel, büszkén számolnak be. Várják az isteni Mester elismerését. Ám Ő arra inti őket, ne sikeres tetteiknek örüljenek, " hanem annak, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyben. "(Lk 10,20)

Már most járom a temetőket. Neveket olvasok, évszámokon tűnődök  és azon, mennyivel többen nyugszanak itt, akiknek nevüket, -emléküket!- elmosta, eltüntette az idő. Nagy úr a feledés! Hirosima gránitján elégett ember árnyéka talán még ott van. Majd eltűnik. De akinek Isten nevét beírta az Élet Könyvébe azt ő őrzi az örökkévalóságban. - Mit szeretnék? Az már nekem kevés, hogy nevem sírkeresztre véssék. Nem remélek, nem remélhetek kevesebbet, mint hogy Isten írja nevem az Élet Könyvébe...