Mindenki így szólította. Rokon, barát, ismerős.
Illett volna hozzá a Ferenc is, de jellemének kedélyvilága csöndes derűvel volt áthatva. Arcán valami mosoly ült még akkor is, ha valami nem volt a kedvére. Sokan ismerték őt. Jól figyeljünk: 35 évig vagyis harmincöt évig személyi-sofőrje volt Cegléd város mindenkori első emberének. Rendelkezésére állt 5 tanácselnöknek és 3 polgármesternek. Nyugdíjas éveiből még 2 éven át végezte megszokott munkáját.
Ki emlékszik rá? Biztos nem tévedek: sokan, nagyon sokan. Most már a temetőben van. Szürke gránit-díszkő fehér betűkkel őrzi a nevét: KIRÁLY FERENC. A síremléken két egymásba kulcsolódó kéz. Baráti kézfogás.
Írásom sem más most: kezet fogok vele baráti kézfogással, emlékezem rá, felelevenítem magamban. Miért? Nem volt ő soha "király", csupán neve hangzik így. Nem volt koronája, de jellemét áthatotta mindaz, ami a koronát ékesíti Szent István királyunk szerint. Szerinte, amint Imre fiának írta, a korona díszítő ékkövei az erények: "Kedves légy ne csak rokonaidhoz, urakhoz, szomszédokhoz, hanem mindenkivel, akivel találkozol (...), türelmes, erős légy, hogy a szerencse gőgössé ne tegyen, a balsors le ne sújtson (...) mértékletes, szelíd, becsületes légy(...) Senkit meg ne szólj, senkit ne rágalmaz meg. Szerénység legyen díszed és hűség kötelességedhez."
A kínai filozófia szerint ha nincsenek bennünk erények, "akkor elveszítjük emberségünket, valójában nem vagyunk jobbak az állatoknál." Nem túlzás ez, amit állítok? "Kidőlt fának nincs árnyéka." - "Elhunytról vagy jót, vagy semmit." - Ehhez hozzáteszem, ha őt illetően tévedtem, tessék megcáfolni. Alig akad ilyen, aki ismerte őt. Feri valóban nem volt király, de személyiségét az erények gazdagították. Négy évig dolgoztunk együtt órákat ülve egymás mellett az autóban. Hallottuk egymás csendjét és szót váltottunk erről-arról. Mindenről. Már pedig az ember beszédéből ismerhető meg leginkább. Én így ismertem meg. Előttem egy volt azon a milliók és milliók közül, akiket Hamvas Béla filozófus így jellemez: nevezetes névtelenségben élnek. "Nevezetes névtelenségben él a rigó, a tücsök, a bölcs, a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. (Hozzáteszem, mint egy sofőr, aki 35 éven át becsületesen tette kötelességét.) A lényeg: a virágok, a fák, a csillagok, a madarak csak ezt az Isten előtti nevezetességet ismerik."

Itt állok a szürke gránit síremlék előtt, és képzeletben látom a munkában meggörnyedt vállait. Weöres Sándornak igaza van:

"A görnyedt tehervivő felnéz: íme a világ közepén áll,
a mennybolt az ő feje fölött a legmagasabb."

Vagy hadd idézzem Pilinszky János költőt, hogy Feri azon nélkülözhetetlenek közé tartozott, akik "a világ képtelenségét" évtizedeken át hordozták reménnyel s derűvel, amelynek nem lehetett más gyökere, mint a szeretet.

A gránitkő is elporlad egyszer, de baráti kézfogásunk halhatatlanságunkban tovább él, hiszen igaza van Pál apostolnak:

"A szeretet soha el nem múlik." (2 Kor 8.)