Vörösterror már nincs, de van helyette véleményterror. Takaró Mihály irodalomtörténész szokta az utóbbi jelzővel illetni azon körök legfőbb tevékenységét, melyek mindent elkövetnek, hogy a klasszikus irodalmi műveltséget hordozó művek ne váljanak a tananyag részeivé.

A Magyar Nemzet tegnapi számának egyik írásában (Csókás Adrienn: Elavulttá váltak a kötelező olvasmányok) olvassuk:

„Kevesebb tanítandó művet és több szabadon választott olvasmányt szeretnének a magyartanárok, mivel a jelenlegi tantervi szabályozás és az abban előírt kötelező irodalom egyáltalán nem szeretteti meg a gyerekekkel az olvasást. A szakemberek szerint az a baj, hogy az irodalomtanításban görcsösen ragaszkodunk a hagyományok tiszteletéhez és a nemzeti kincsnek számító művekhez, miközben az olvasás megszerettetéséhez inkább lenne szükség az általános iskolában ponyvára vagy akár könnyed lányregényekre is.”

Raffay Ernő történész nemrég arról nyilatkozott az N1 stábjának, hogy nagy állami egyetemeinken egyszerűen nincsen nemzetnevelés. Persze lejjebb sem sokkal jobb a helyzet. Mert miféle magyartanárok, hovatovább „szakemberek” azok, akik inkább ajánlják nebulóiknak a „könnyed lányregények”-et, mint irodalmunk igazi alkotásait?

No de térjünk vissza az idézett íráshoz! „Jelenleg nem tervezi újragondolni a kötelező iskolai olvasmányok listáját a szaktárca, de a Nemzeti Alaptanterv (NAT) legközelebbi felülvizsgálata során lesz lehetőség a szükséges és indokolt módosításokra – ez derül ki Rétvári Bence tájékoztatásából.” – olvassuk. Pedig égetően szükséges lenne az újragondolás, csak nem éppen a liberális véleményterror formálói részéről. Akik között ott találjuk a Magyartanárok Egyesülete elnökét, Arató Lászlót, aki kijelentette: 

„A tapasztalat azt mutatja, hogy tekintélytiszteletből túlzottan is ragaszkodunk a nemzeti irodalom kincseihez. Egy szóval sem mondom, hogy a remekműveket ponyvaregényekre kéne cserélni, de mindenképp nagyobb arányban kellene foglalkozni a populáris és a kortárs irodalommal, hiszen az elsődleges cél, hogy megszerettessük a gyerekekkel a könyveket.”

Az ember nem hisz a szemének! Túlzottan ragaszkodunk a nemzeti irodalom kincseihez? Bár úgy lenne! (Egyáltalán mit jelent az, hogy „túlzottan”?)De ugye tudjuk, mi a valóság. Ám Arató tovább folytatta: „Bármennyire is fontos Jókai, korainak tartom hetedik osztályban, hisz a diákok nem tudják megemészteni a regényeinek világát, nyelvezetét. Helyette inkább olyan olvasmányt kellene kínálni, amiről a diákok úgy érzik, az ő világukról, saját élethelyzetükről, általuk ismert problémákról szól.”

Vagyis eszerint a diákok „igényé”-hez kell alkalmazkodni. Ne ők alkalmazkodjanak a tanárhoz, hanem fordítva. Gyönyörű pedagógia, mondhatnók. Nem soroljuk most, minő alkotásokat mellőzne irodalmunkból még Arató, viszont megemlítjük, miket ajánl helyettük: Louis Sachar Stanley (A szerencse fia), Lois Lowry (Számláld meg a csillagokat, Az emlékek őre), Leiner Laura (Szent Johanna gimije), Berg Judit (Rumini).

„A könyv kiválasztásában, melyet az ifjúságnak kezébe adunk, nem az a fontos, hogy ideig-óráig elszórakoztassa őket, jó narkotikuma legyen fáradt fizikumának vagy érdeklődő szellemiségének, hanem ha nincsenek is nyakig bemártva a morális tendenciákba, mégis feltétlenül az erkölcs nemesedését szolgálják. Természetesen itt eltér ez a felfogás a materialista világnézettel rendelkező emberek földszemüvegének látásától, akik lealacsonyítottnak hiszik az irodalmat, ha az író mondanivalóját az isteni világ hangulatával hozza kapcsolatba. «Realitások kellenek, az életet kell alapul venni». Feltétlenül, de ne úgy, hogy az olvasó, ki lélekzetét visszafojtva élvezte a művet, mikor leteszi a könyvet s az író magával ragadó stílusának lenyűgöző hatásától felszabadul, arra eszméljen, hogy az író a legocsmányabb dolgokat öltöztette tetszetős ruhába és ezzel visszaélt az Istentől kapott tehetségével, mert tehetségét nem Isten szolgálatába állította, hanem besározta a föld porával és ezzel nemzetrontó munkát végzett.” – olvasható viszont egy mindmáig időszerű nevelési műben (Horánszky Nándorné nagyrévi Czike Kornélia: Mindent a gyermekért! Gondolatok a nemzetnevelésről, 1943).

Igen, véleményterror van. Csak egyben reménykedhetünk. Nem minden magyartanár osztja Arató és „szakemberei”-nek véleményét. Becsukják maguk mögött az ajtót, és – minő borzalom, ugye? – például Nyirő Józsefet is olvasnak és olvastatnak óráikon...