Nyilván nem vagyok egyedül azzal, ha megvallom: szerelmem a könyv, legalábbis a jó könyv. A legjobb barát. A szerzője is. Csakhogy igazán jó könyveket inkább antikváriumokban, mint könyvesboltokban találni. Miért?

Régi mondás, hogy a pedagógus a nemzet napszámosa. Hát akkor mi a költő, az író? Ha van is tehetsége, jó ideje nem annak mértéke szerint ír (tisztelet persze a kevés kivételnek!), hanem a piac, a börze elvárásainak megfelelően. És persze a már régente is kegyes hazugsággal „műveltnek” nevezett közönség úgynevezett érdekei szerint. Ezeket pedig inkább ne részletezzük, ugye?

Volt egyszer – mit egyszer, még nem is olyan régen – egy (nem magyar, csak magyarországi) könyvkiadó, amely gomba módra adott ki olyan „műveket”, melyeknek kár volt egyáltalán megszületniük. Csak két címet idézek ide: „Hogyan tegyük tönkre férjeinket?, „Hogyan öljük meg férjeinket?” A kiadó tartozásai miatt aztán lebukott és megszűnt. Ám vajon még hány ugyanilyen él és virul?

Igaz, amint hírlik, antikváriumokban is – leszámítva az egyes gyűjtőkörökben kutakodó vásárlók nem túl népes rétegét – többnyire a „kommersz” kerestetik, így e boltok bibliofil embereket megcélzó árverések tartása nélkül meglehet, hogy könnyen csődbe mennének. A plebsz, az állítólagosan „istenadta”, igénytelensége nem ismer határt, vallják mérvadó antikváriusok.

Nagy kérdés persze, hogy a politikai rendszereknek általában miért nem érdekük a könyvkultúra hathatós állami támogatása? És e kérdés sem mai. Félelmetes, mennyit panaszkodtak például már hajdanában-danában is a magyar irodalom, sőt általában a hazai könyvkiadás áldatlan állapota miatt. 

„A magyar irodalom a magyar nemzet legmostohább gyermeke: a közművelődésre hatástalan, elvesztette irányadó szerepét, eszméin nem lelkesülnek, irányát nem követik... Ezt a meddőséget az időszaki sajtó túltengése okozza. Okozza azzal, hogy elszakította a közönséget a könyvirodalomtól, azáltal, hogy teljesen lefoglalja annak érdeklődését, hozzászoktatja ahhoz, hogy csak újságot olvasson; eltompítja a közönség ízlését, amely azután csak az újságban látja egyedüli szellemi táplálékát. Szépirodalmi szempontból is kap olvasnivalót, a tárcák selejtes, külföldi regényfordításaiban, amivel a teret is elveszik a magyar írók érvényesülése elől.”

Ilyenekről panaszkodtak például már az 1880-as évek sajtójában is – legalábbis a konzervatívban (Magyar Szemle: 1889/1, 15, 32-36. szám, 1890/39, 41. szám, Koszorú: 1879, 185-187. old., 1883/1, 15. szám).

„Az írók szívéből mintha csak kihalt volna minden idealizmus és nemesebb ambíció. Arra, hogy maradandó művet alkosson, manapság senki sem gondol. A napi sajtó Molochja nyel el és emészt föl mindent. Ennek termelnek az elmék lázas sietséggel, villamos erővel. Kielégíteni a pillanatnyi szükségleteket, ez a fő dolog.” – írja lakonikusan a „Magyar Szemle” 1890-ben ( 461. old.).

„Hírhajhászat és reklámvadászat, ez a két legfőbb faktora a mai sajtó irányának. Az érzés nemesítésére, a hazafi erények ápolására és ébren tartására mit sem ád a mai irodalom; előtte mindez az ábrándvilágba tartozó, hangzatos frázis, de lelke veleje minden működésének, melyért mindent áldoz, nemcsak saját, de nemzetének tisztességes hírnevét is, az a haszonlesés, melyért nem átallja azt az irodalmat, mely azelőtt büszkeségünk, féltett kincsünk volt, a zsibárus piacon szereplő ponyva-irodalmi termékekkel azonosítani.” – olvassuk a „Függetlenség” 1886. november 6-i számában.

„Az írók azt vetik szemére a kiadóknak, hogy üzleti érdekek miatt elhanyagolják a komolyabb irodalmi termékeket, nem fogadják el őket kiadásra; a könyvkiadók pedig azzal védekeznek, hogy míg emezekből évenkint alig adnak el 10 példányt, a selejtes regényfordításokból legalábbis százszor annyit. (Koszorú, 1885; 32. szám: „Könyvkereskedői panaszok.”).”

(Kokas Endre OSB: Az 1880-as évek irodalmi élete. Pannonhalma, 1939. Dunántúl Egyetemi Nyomdája Pécsett. 64. old.)

Halódik a magyar irodalom, a magyar könyv? Ha a mai könyvkiadás felől nézzük, könnyen rábólinthatjuk persze, hogy igen. Ámde azért mégse tegyük. Mert ha a nagyérdemű „átlagközönség” ízlése olyan is, amilyen, azért bizonyos, hogy mindig is lesznek, akik tudják, hol, kinél keressék az igazi barátot, szellemi társat, vagyis a ténylegesen jó könyvet.

S ha máshol nem, hát antikváriumokban. Nem, nem írok ide persze most címeket – diszkréció is van a világon. Aki kitartóan keres, úgyis megtalálja azokat. S ne feledjük, amit Gárdonyi Géza mondott: „A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.”