Bár ne lenne, mégis örökzöld témája rovatunknak az oktatás szó szerinti felszámolásának ismertetése, bízva, hátha halló fülekbe cseng vészkiáltásunk, hiszen ordítanunk kell a fájdalomtól, ha arra gondolunk, hogy punkba öltözött, műkörmeivel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgató is kaphat diplomát, akinek ha tanára azt mondja, írja fel a zárthelyire, hogy NÉV, SZAK, megszólal: „Elnézést! Évszak?”.
Nem kell ma már sem Madáchot, sem Huxleyt vagy Orwellt olvasni ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a cél a torzban való gyönyörködtetés, amint erről egy főiskolai tanár névtelenül a szegedma.hu honlapon saját tapasztalatai alapján „Miért nem tud már röhögni sztoriján a főiskolai tanár? című glosszájában így számolt be:
„Egy vidéki főiskolán tanítok. Sajnos egyre gyakrabban meggyőződöm arról, a diploma és az intelligencia (ész) köszönő viszonyban sincsenek. Zh-t [zárthelyit - Ifj. T. L.] írattam az elsősökkel. A terembe belépve kiszúrtam egy „kislányt”, aki tök punkba öltözve, műkörmeivel a tollba kapaszkodva púderezte az orrát! Hát, nem mindegy, hogyan ír 0 pontos zh-t az ember lánya!
Na, miután „kigyönyörködtem” magam, mondom, írják fel a papírra, hogy NÉV, SZAK, és éppen folytatnám a sort, mire a kislány megszólal: Elnézést! Évszak?.
Gondoltam, nagy az Isten állatkertje, persze, a többiek sírva röhögtek, ő meg abszolút nem értette, hogy min. Mondtam neki, hogy igen, az évszakot kell felírni, a hónapot, a napot, a Duna vízállását Paksnál, a Barátok közt tegnap esti epizódjának öt soros összefoglalóját és a műkörmöse mobilszámát. Gondoltam, ennyi baromságra csak veszi a lapot. Tévedtem. Az tűnt fel, hogy mag a többiek a kérdésekre várnak, ő már buzgón ír, és láss csodát, minden adatot megkaptam, kivéve a vízállásjelentést, mert arra azt írta: "Tudom ám, hogy ez beugratós kérdés, mert Paks a Tisza mellett van.” Feladtam. Én már nem röhögök, amikor ezt a történetet mesélem. Diplomája lesz!”
Igen, diplomája, amivel ész nélkül is kereshet pénzt, így lehet belőle majdan akár oktatási államtitkár is, pláne politikus, s ha ez utóbbi, csak igazolni fogja Jókait, aki „Mire megvénülünk” című regényében száznegyvenhét éve így nyilatkozott róluk:
„Hiszen nincs is ennél a mi mesterségünknél [a pékségnél - Ifj. T. L.] szebb, gyönyörűségesebb, háládatosabb. Az Isten áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A Miatyánkba a pékek is bele vannak foglalva: „Add meg minekünk a mi mindennapi kenyerünket!” Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd halljam! De a mindennapi kenyérért, ugye, imádkoznak? Hát a Ratsherrekről [városi tanácsosok, ma önkormányzati képviselők - Ifj. T. L.] szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?
Valamely fiatal legény odavágott:
- Igenis: „De szabadíts meg minket a gonosztól!”.”
Mégis miért? Válaszul olvassuk Mikszáthot, az „Egy választás Magyarországon, vagy a körtvélyesi csíny” című, száztizennégy évvel ezelőtti regénye alábbi dialógusát, amelyben Kovinyi úr a gyakori körtvélyesi időzések alatt megismerkedett a legidősebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított annak apjához, hogy megkérje kezét, miközben így mutatta be „üzleti filozófiájá”-t:
„A királyi tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:
- És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?
- Hogy értsem ezt?
- Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre - és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). - Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a "speiz" is.
- Na, természetesen - felelte Kovinyi nyugodtan.
- Miből akarnak élni?
- Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből - felelte Kovinyi.
- Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?
- Jó esztendőben kétezer forint.
Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.
- És rossz esztendőben? - kérdé mélabúsan.
- Rossz esztendőben háromezer.
- Hogy lehet ez? - ütötte föl a fejét élénken.
Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.
- Miképp érti? - ismétlé Röszkey. - Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.
- Beszélhetek bizalmasan?
- Magától értetődik.
- Ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.
Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos", de hangosan csak ennyit mondott:
- No, no.”
Lehet, hogy nem polgárpukkasztó rémségeket, hanem az eljövendő valóságot látta maga előtt Jókai és Mikszáth, azokat a punkba öltöző, műkörmeikkel tollszárat rágcsáló, agyonpúderezett, szó szerint funkcionális analfabéta főiskolai hallgatókat, akik most még csak zárthelyiket írnak, aztán diplomáznak, hogy végül üzleti filozófiájukkal mindent és mindenkit tönkretegyenek?
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
