2024. április 22. hétfő,
Csilla, Noémi napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
A bábjátékos
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


 

A vonat nekilódult a kicsiny és törékeny egzisztenciák különös útjának.
Akkoriban történt mindez, mikor a háború nyomai a szétlőtt állomással és a kormos, kidőlt falú házak dülöngélő holdkórosaival vonult el az ablakok előtt.
Már tíz perce zakatolt a vonat, mikor kinyílt a fülke ajtaja, s apró ember lépett be egykor jobb napokat látott felöltőben, csíkos nadrágban, enyhén félretaposott cipőben. Megemelte a kalapját, arca mosolyra váltott, apró szeme kifényesedett, s úgy köszönt:
- Jó napot! Sok jó ember kis helyen is…
Aztán tátogni kezdett, hiszen  senki nem törődött vele. De azért folytatta:
- Egy ilyen kis ember, mint én pedig a sok jó ember között…
Nem fejezte be a mondatait. Olyannak tűnt, mint akiből éppen a befejezettség hiányzik.  Ruházatán a félbehagyott öltözködés, hetykeségén és közvetlenségén a félbehagyott karrier lógott begombolatlanul.
Valaki unottan legyintett, a fülke női utasai reszelős hangon invitálták.
Ekkor tűnt fel a bőröndje, mely szép, rendezett, drága útitárs volt. Ahogy leült, az ölébe tette, s két kezével dédelgette, ringatta a ringatózó kocsi bágyadt ütemére.
A fülkében sovány, fiatal nő ült, mellette öt év körüli kisfia. Velük szemben egy kopaszságában ideges úr kevélyen és jól öltözötten. Nem messze egy nagymama korú asszony az egyszerűség nyugtalanságával, s kezét fogva egy kilenc-tíz éves lánykának. Velük szemben én és a kisember. Szomszédom kedveskedő mosollyal és ügyetlen pislogással nézett körül. Megértő, emberbaráti mosollyal az arcán ült, s egyikünkről a másikunkra szállt a tekintete.
Váratlanul a kisfiú feleselni kezdett az anyával. Unta az utat, éhes is volt.
- Tudod, mit, fiacskám! – szólalt meg a kisember.
A kisfiú, mint akit kizökkentetettek egy pillanatra a mindennapos követelőzéseiből, fennakadt tekintettel bámult a nagy, csodálkozó tekintetű férfira.
- Biztos unatkozol.
- Igen – hüppögte a kölyök.
- Én is unatkoznék, ha nem lennének velem a barátaim.
- Barátaid? – kérdezte a fiúcska elfúló hangon.
- Igen, a barátaim. Itt, ebben a bőröndben.
A fiúcska olyannyira meglepődött, hogy csak tátogni tudott.
- A barátaim ritkán bújnak elő, de most egyszer, a kedvedért előjönnek.
És már kattant a bőrönd, melyből hirtelen egy apró kis színpad lett. A kisfiúnak az ámulattól tátva maradt a szája, hiszen a bőrönd alsó része és a fedél egy kicsinyke szobává alakult asztallal, székkel, ablakkal, az asztalkán kockás terítővel. A többi utas is hirtelen érdeklődni kezdett, még a komor úr is kíváncsian fészkelődött a helyén, majd a nyakát nyújtogatta. A kislány tapsolni kezdett, s a fülke egy nagy csillogó tekintetté változott.
- Ez itt Vivien – hajolt meg egy kislánybáb vaskos szőke copfjával. – Ez Ábel, a szomszéd kisfiú – s a bőrönd mögül kikandikált a vidám gyermekfej. – És végül Aladár, a minden csibészségre alkalmas kis csavargó.
És elkezdődött a játék. A három kis báb kedvesen, szellemesen locsogott össze-vissza. A két hús-vér gyermek hangosan kacagott, az édesanya egyszer-egyszer óvatosan elnevette magát. Még a komor úr is néha elelmélkedett azon, hogy az ő hatalmas és szigorú világába, mint egy színes üveggolyó, belepottyant ez a másik világ. Én a kisembert néztem, aki úgy beszélt, hadart, csacsogott, kacarászott, hogy közben az ajkát összezárva tartotta. Igazi hasbeszélő volt. Fél óra múltán, mely egy egész kis előadás lett, belekacagta minden derűjét ebbe a fülkébe, a gyerekekbe, s belénk, megsápadt, a valósággal megátkozott felnőttekbe.
El is felejtettük, hogy vonaton ülünk, hogy a lucskos valóságba beleloccsant gépszörnyeteg száguld velünk.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Két ávós állt meg, mögöttük a kalauz. A kisember gyorsan lecsapta a bőröndöt, s egy pillanatra eltűnt a varázslat. Szürke és hétköznapi lett minden.
- Mi folyik itt! – kiabálta az alacsonyabb.
Hallgattunk.
- Siketek maguk? – ordította a másik, a kisfiú felsírt, a kislány reszketni kezdett.
- Csak játszottunk – mondta a kisember, s ismét mosolyra húzódott az ajka.
- Aztán megtudhatnám, hogy mivel játszadoztak?
- Az én kis bábszínházammal. Viviennel, Ábellel és Aladárral…
- Aha, játszottak – mondta a magasabb az alacsonynak. – Míg kint százezrek dolgoznak, verítékeznek a gyárakban, a földeken, ez itt játszik.
- Hány éves maga? – kérdezte emelt hangon az alacsonyabb.
- Kérem, én…
- Mi van a bőröndben? Adja ide! – kiabálta hirtelen a másik.
És lerántotta a bőröndöt, melyből kipotyogtak a bábok. Aladár az életen kívüliség szelíd derűjével nézett vissza a két vademberre. A kisebbik ávós felemelte a lábát és rátaposott a fejre. Az hangos reccsenéssel összetört. Most láttam meg, hogy porcelánból készült, s azért volt ilyen ragyogó, pontos és fényes.
- Jaj, ne! – kiáltott a kisember, s zokogva borult a fejetlenné vált testre, s szinte az arcába söpörte a porcelánfej darabjait.
Mi megilletődve néztük.
- Takarítsa fel ezt a kuplerájt! – kiáltotta most a nagy, s azzal felkapta a bőröndöt, s a maradék két kis bábbal kidobta a folyosói ablakon. Aztán becsapódott az ajtó, s mi ott maradtunk ebben a különös gyászban.
Hirtelen a komor úr megszólalt.
- Na, végre, vége van ennek a marhaságnak!
Hosszú percekig csak a vonat dohogása és a kisember szánandó hüppögése hallatszott.
A kislány odalépett, majd lehajolt a kisemberhez.
- Ne tessék sírni! Mi itt vagyunk, igazi gyerekek.
A kisember könnyekkel a szemébe nézett a kislányra. Aztán elmosolyodott azzal az örök és ártatlan mosolyával.
- Igen, ti itt vagytok.
Aztán sóhajtott egyet és befelé fordul.
A vonat közeledett a város felé. Az utasok el-eltünedeztek, s a végén csak a kisfiú maradt az anyjával. Aztán ők is leszálltak. A kisfiú még óvatosan megérintette a kisember vállát. Aztán magára hagyták. A végállomáson úgy találtak rá, hogy többet nem beszélt.
Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007