Néhány személyes, (zár) szó Fodor Miklós: Garabonciás-katalizátor c. versgyűjteményéhez

 
 „ha sorsodhoz mágnesezed

veled párbajoz, őrlődik

neked szurkol, téged nyaggat

hogy célod kitűzd, elérd”

(garabonciás-katalizátor, részlet)

Az utak összefutnak, s néha mi is találkozunk egymással, ha arra járunk… Főleg, ha több mint két évtizedes különleges kapcsolat, egyfajta baráti kötelék fűz össze bennünket, amelyben tanúi vagyunk egymás életének, kapcsolatainak, útkereséseinek, hiszen földiek vagyunk, s remélhetőleg maradunk is. Rendhagyó világban élünk, garabonciás idők szele zúg a fejünk felett, s olykor évek telhetnek el két találkozás között, s szerencsés esetben, akad egy odaszentelt, figyelemmel teli, őszinte óra, amikor megállunk egy szélvédett helyen, hogy rendezhessük kissé közös dolgainkat. Számba venni az út állomásait, versek szőtte reményeink, érzelem többleteink sorsát, s benne mindenkori állapotát a múlandó lét örökbecsű pillanatainak… Az ilyen találkozások múlhatatlan varázsát, a csoda pillanatát, hogy mi még itt vagyunk, s akad szavunk e gond-árnyék szőtte világra; a barna avarban birkózó vakond kölykök önfeledt játékára; az ártatlan, bizalommal teli életre, amelyet még nem rontott le a sötét emberi szándék. Ez a gyönyörű ajándék pillanat, amelyre figyelni, s amit védeni, őrizni kell az eljövendő szebb napokra.

Ez a mostani találkozás egy kortárs garabonciással igazi örömünnep a számomra, s mindenki számára az lehet, aki ezt a rendhagyó estét rászánta erre a léleképítő együttlétre. A címben szereplő kérdés, amelyet maga az alkotó fogalmazott meg kötetével kapcsolatban, érzésem szerint az egyik leglényegesebb, legfontosabb, amelyet mostanság érdemes feltenni magunknak. S ki más is kereshetne, s lelhetne válaszokat szívós elszántsággal, következetes, lelkes, konok akarattal, ha nem a finomra hangolt lelkű, érzékeny, de egy filozofikus racionalitással is rendelkező talentumos ember, aki a közösség épülésére, építésére kamatoztatja képességeit, miközben maga is épül.

A költő nem pusztán csak magának ír, amikor megfogalmazza az örökké való élet egy titokzatos pillanatát a múlandóság katedrálisában, amely körbeöleli jelenlétünk töredék idejét. Először magának, s azután a többieknek, nekünk olvasóknak, hiszen jelenlétünk kollektív létezés (is), melyben sors-keresztjét hordozza mindenki, hol jajongva, vagy néma, dacos büszkeséggel, de egyazon térben és időben, hiszen valamennyien itt élünk.   A garabonciás-poéta kinéz az ablakon is, miközben a tükörbe pillant, hisz folyamatosan önmagán szűri át azt a folyamatos változást, amelyet világműködésnek hívnak a filozofikus, tudós elmék. Ez a könyv bizonyos szempontból egy garabonciás elme fejlődéstörténete, amint szekérre kazlazott holmijával, könyvvel a hóna alatt, zörög az úton, s mellette néha az Isten ül a bakon. Gyűjteményes kötet lévén, közel három évtized munkásságát foglalja egybe, ahol az egyes művek végén nincsen dátum, de a figyelmes olvasó nyomon követheti egy jóra fogékony ember, hegyi ösvényként kanyargó útját, a kezdetektől, a jelen pillanatig, miközben magára ismerhet, ha akar…

Körök érintői mentén, évek múlnak, hullnak át rajtunk, s az érintők különös módon a párhuzamosok metszéspontján találkoznak egymással, ahogyan mi is most. Amikor arra gondolok,  hogy mi minden történt velünk attól kezdve, hogy először találkoztunk ezen a szent helyen, amikor e sorok írója a maga ösztönös módján elkötelezte magát egy közös ügy mellett. Ahogyan mondani szokták, mintha ma lett volna, tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor a száz éves Attilát ünnepeltük… Jelképes erejű ez, s mint tudjuk véletlenek pedig nincsenek.  Akkor indultunk el mi is, némi tudatossággal felvérteződve, amikor garabonciás barátom elkezdte lenyesegetni vadhajtásainkat, „hogy teremhessünk gyümölcsöket bőségesen az Ő dicsőségére”, s ne csupán elvadult indulat tövisek meredjenek belőlünk a világra, hanem lendületbe kerülvén megmaradhassunk azon az úton, amelyen most is haladunk. Neki is oroszlánrésze van ebben.  Sok mindent lehetne említeni, mondani még… A Túlpart énekelt verseit, a VII. Regejáró Misztrál fesztivált, vagy a 2015-ös, AKIK antológiát… De legyen ennyi most elég, hisz mindketten, azóta is úton járó, nyitott szemű, tárt szívű-lelkű emberek, „a szépség koldusai” maradtunk, s leszünk, míg adatik rá mód, idő és alkalom.  Hogy ma itt lehetünk együtt ezen az ünnepnapon, s megtisztelő felkérésének eleget téve köszönthetjük őt, talán bizonyság arra, hogy belénk fektetett munkája, bizalma nem volt hiába való, mint ahogyan a többi, itt jelenlévő barátomé sem. Az elkötelezettség, a szeretetteljes figyelem, s a mindenekfelett álló, alázatos megújulás kísérje lépteit továbbra is. Köszönöm a szót és a figyelmet.