Még sok mindenre emlékszem az apámból. De van egy rövidke idő, amely makacsul kísért a tudatomban, és még annyi év után is könnyeket koldul tőlem. S ma is úgy élem meg azt a régi pillanatot, mint az alázatos szívű pap, aki Krisztus testét az ajkához emeli. Hiszem, hogy az emlékezés szentség, mellyel az Isten néhány pillanatra visszaadja az élőknek a holtakat.
Pedig nekem csak a lemezjátszómat kell bekapcsolnom hozzá.
Mindig elnézem, ahogy a tű egy csendes huppanással ráhull a lemezre. Varázslat ez porond és színpad nélkül az ég sátora alatt, melyben én vagyok az egyszemélyes közönség. És a zene…

A nézőtér zsúfolásig megtelt. A hatalmas hangversenyteremben a parfümök nehéz illata izgalmasan kavargó eleggyé vált a felvillanó női vállak, a beszéddé fövő szavak sűrűjében.
Aztán a reflektorfények elhalványultak, és a zenészek két oldalt hosszú sorokban felvonultak a színpadra. Aranyszínű rézfúvósok és mályvaszínű hegedűk villantak és hunytak ki a színpadi világítás párolgó fényei között.
Taps harsant fel, mint messzi tájak zuhatagainak harsogó hullámai.

Majd karmester lépett az emelvényre. Meghajolt, aztán a közönség felé fordult. Beszélni kezdett. Az apámra néztem, aki hanyag nyugalommal hallgatta a magas és kopasz férfi szavait. Néztem az apámat, s ilyenkor a csodálat különös erővel lobbant fel a bennem. Aztán észrevette, hogy figyelem. Felém hajolt, és csak ennyit súgott nekem:
- Hallgasd, mert nem fogod érteni.
Zavartan hullottam vissza a székembe, s igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék. Nem is értettem ezeket az olaszosan elcsattanó és németesen felhorkanó szavakat. Csak az apámat figyeltem, a szép és férfias kezét, a hátrafésült haja mögül feltáruló magas homlokát, halványan botorkáló tekintetét. Aztán hogy rám ne szóljon, hirtelen magam elé bámultam a szégyenkezés hosszú csendjével. Közben újra taps ropogott köröttem a méla csontok csattogó zenéjével. Mint megriadt madár a szárnyával, én is verdesni kezdtem a tenyeremmel. Most az apám tette a kezemre a kezét. Félve néztem rá, de mosolya megnyugtatott. Aztán csend és a kéken és vörösen imbolygó fények terpeszkedtek szét a színpadon.
Az apám elengedte a kezemet, s a zene lassan felmerengett a hangszerek sokaságából.
Halk és nyugodt zene, amiből akkor csak a komor és feszült nyugtalanságot hallottam ki.

Otthon, mikor félig levetkőzve ültem az ágyam szélén, visszatért hozzám a koncertterem zenéje, ez a csendesen induló, majd felágaskodó muzsika, amelyet apám oly áhítattal hallgatott, mint mikor a pap az oltár előtt Isten csendjét hallgatja ki. Az ablakon keresztül beáradt az est, s magával sodorta a nagyvárosi zajok és füstös szagok elegyét. Hátradőltem, s figyeltem önmagamra, ahogy a lelkem egyensúlyoz a megújuló távoli lármák zuhogása és az ajtó résein és a falakon átszivárgó zene között.

Hajnalban talán néhány másodpercre magamhoz tértem, ahogy felráznak a közelben dohogó hangok, de éreztem, hogy elengednek, s visszalöknek az ágyhoz. Fáztam, s magamra húztam a takaróm. Másnap tudtam meg, hogy az apám rosszul lett, s a szomszéd vitte el a kocsiján az ügyeletre. Csak három hét múlva jöhetett haza a kórházból.

December volt, különös és kopár.
Ádvent tájékán volt valami riasztó a fekete háztetők, a szürke utcák és a hullámzó ködök látványában. Úgy feketedett belém az apátlanság kínzó érzése, mint az utolsó évek ünneptelen üressége.

Csengettek. Az anyám egy magas fiút kísért be, egyetlen barátomat.
Köszönt, de láttam az arcán, hogy nem követeli meg a visszaköszönésemet. Leült velem szemben, de néhány percig nem szólt. Viaszos vékony ujjaival kaparászott az asztalomon. Ujjai néha beleakadtak egy-egy könyv vagy füzet lapjai közé.
Figyeltem az arcát, vastag szemüvegkeretét, apró pihéket az arcán, lefelé görbülő száját.

Mikor észrevette, hogy kutakodom az arcában, rám emelte a tekintetét. Majd leejtette a terítőn magasodó könyvek közé, s hosszan hallgatott. Aztán csak annyit mondott, de azt is mintha az asztalon nyugvó egyik könyvnek mondaná:
- Látom, olvasol? – aztán megfogta a könyvem szélét, s megkérdezte: - Mi ez?
- Semmi. Csak egy könyv. Még apától. Már sokszor…
- Igen, láttam már a kezedben.

Hosszú csend keveredett közénk. Mindketten a lámpa fényébe meredtünk, amely ott gomolygott az aszat fölött.
Aztán bentről zene szólalt meg. Tucatnyi hegedű, majd rézfúvósok.
- Apád?
- Igen, ő az.
- Hogy bírod?
A kérdése hirtelen úgy ragadt belém, mint tövis a puha bőrben.
- Mit hogy bírok?
- Hát ezt?
- Hogy beteg?
- Igen azt, hogy beteg.
Megint a lámpafények, majd a magas könyves szekrény emelkedett és zuhant az imbolygó fények előtt.
- Ő az apám. Mit nem értesz?
- Hogy minden este ez a műsor megy.
- Nincs semmilyen műsor. Zenét hallgat.
- Ilyen hangerővel?
- Engem nem zavar…
- A jajgatását akarja eltitkolni?
- Sohasem jajgat – mondtam dacosan.
Hirtelen magamba merültem, hogy emlékezzem a régi fájdalmaira. De csak az arca maradt meg bennem, ahogy elnehezült vonásai mögött a szeme belesüppedt a pillanatnyi öntudatvesztéseibe. És a keze, a szép és ápolt keze, ahogy szinte összeroppantotta a szék karfáját.
- A szomszédok még nem szóltak?
- Még nem – mondtam, majd hirtelen gyorsan párolgó gyűlölet lobbant bennem. - Ezért jöttél? Láttam, hogy meglepődik. Ajka elvékonyult, arca elkeskenyedett. Most én akartam megkínozni őt.
- El is mehetsz. Én sem bántalak az anyáddal, pedig elég rossz híre van errefelé. Az én apám csak beteg, a te anyád romlott is.
Elkomorodott. Szólni akart, de ekkor üvegcsörömpölés csattant a fal mögül. A fiú fölém magasodott, ahogy felállt, s annyit mondott:
- Te belebolondultál ebbe a helyzetbe.
Magamban azt gondoltam, hogy nincs itt semmiféle helyzet, csak valami már nem olyan, mint rég.
Többet nem jött hozzám ez a fiú, s csak évtizedekkel később találkoztam vele. Meglett emberek voltunk mindketten.
Ő utazott valahova, én a fiamat vártam. A pályaudvar csupa zaj volt, hó és sár, szürkén gőzölgő lehelet, emberek elmosódott alakjai, távolban veszteglő vagonok hosszú sora, messzi háztetők, s közelben vonagló sínek,.

Keveset beszéltünk, de azt hiszem, megbocsátottunk egymásnak. Kezet fogtunk, majd elváltunk. Még láttam, ahogy felszáll a vonatra. Nem ült le, csak egy fülke előtt állt. Mintha engem figyelt volna. Nem voltam benne biztos, hiszen előtte és mögötte utasok jöttek-mentek. De akkor rég, mikor gyerekek voltunk, itt hagyott, és én hittem, megbánta a szavait. Hallottam az ajtócsapódást, majd amolyan felsistergő köszönésfélét, majd újra az ajtót. Aztán az apám kiáltását. Majd anyám hangját, s megint apám elfúló kiáltását, s legvégül a hangok egymásba szakadtak…Aki szirénák, jajgatás, sikoltás és sírás között élt néhány hónapot, az megért engem.
Mikor az apámat harmadszorra is elvitték, megtelt az udvar, de még a bejárati kapu is emberekkel. Többnyire ismerősök, alkalmi együttérzők voltak, de mindig volt a bámészkodókból is. Ilyenkor szégyelltem magam, mert az apám betegségét olyasvalaminek éreztem, ami kevesebbé tett.
Voltak, akik engem néztek, vonásaimban keresték saját vigaszukat, kerestek indokot saját életükre. Pedig tudtam, hogy nem szabad szégyellnem, de gyerek voltam, aki kifosztottnak érezte magát az apja nélkül.

Sohasem fogom elfelejteni azokat a perceket, amikor utoljára behívott.
Lefüggönyözött, nehéz levegőjű szoba volt kevés bútorral, könyvekkel, falnak támasztott festményekkel.
- Gyere ide! Ne félj, nem bántanálak.
Sohasem bántott. S ha őt bántotta valaki vagy valami, kiment a szobából. Egyszer láttam, hogy cigarettára akar gyújtani. Szájába vette, de aztán ideges ujjaival megragadta, s eldobta. Azt a cigarettát eltettem. Még egészen kicsi voltam, és a látvány annyira az apám volt, hogy az eldobott cigaretta mindig visszakövetelte néhány másodpercre a túlvilágról.

- Le kell feküdnöm ide az ágyba. Nem tudok már ülni sem – mondta, és remegő testtel ült le az ágy szélére.
Pedig két karját hátratette, hogy megtámassza a testét. Annyira szánalmas volt az erőlködése, hogy inkább elfordultam.  Néztem a falakat, a könyvespolcokat, a rólam készült festményt, aztán anyámat, ahogy ott áll egy régi ház tornácán a déli napfények ékes glóriája alatt. Lágy ecsetvonások formázták az arcát, mozdulatait, ahogyan az Isten is megformálta azt az idealizmust, amely az apám kezét vezette.
- Feküdj ide mellém, fiam. Szeretném, ha itt maradnál, mert valamit mutatni akarok. Csak azért, hogy emlékezzél rám.
Odafeküdtem mellé, közel hozzá, szinte az orrunk összeért. Mosolyogni akart, de csak a tátogott. Mintha fuldoklana. Aztán köhögés fogta el. Félrevonta a fejét, úgy rándult meg a teste újra és újra.
Aztán elcsendesedtek a mozdulatai és az arca újra ott remegett előttem. És én megkérdeztem tőle azt, amit már régebben is akartam, de amit annyira értelmetlennek éreztem, hogy nem is mertem kimondani.
- Azt mondták az osztálytársaim, hogy meg fogsz halni.
Kicsit hallgattam, majd sírás nehezült a testemre.
- Úgy utálom őket – mondtam, de az utolsó hangok már szétmállottak a könnyeimmel.
Odabújtam a vállához, mint valami kisállat a hörögve haldokló szülőjéhez, amit leterítettek.
Éreztem könnyű kezét, ahogy a vállamra teszi. Ott volt az érintésében az ölelés vágya, de az csak érintés maradt.
- Nem hazudtak az osztálytársaid. De ezért ne haragudj rájuk. Gyerekek, akik csak kifecsegik azt, amit az apjuktól vagy az anyjuktól hallottak.
Éreztem, hogy elfáradt ettől a néhány mondattól. Vagy talán a szavak súlya gyengítette el. De aztán újra beszélni kezdett, mert megérezte, hogy kell a vigasztaló szó.
- Tudom, hogy mindig ezt szokták mondani, de hidd el, így lesz...
- Micsoda? – kérdeztem az apámat, ahogy felemeltem a fejemet.
- Nem hiszem, hogy teljesen magadra hagylak. Valami itt marad belőlem. Az emberek nem szoktak teljesen eltűnni.
Látta rajtam, hogy értetlenül bámulom, ezért még beszélni akart. S én viszont azt láttam, hogy erőt gyűjt, vadul nyeldesi a levegőt. Néhány másodpercre lecsukta a szemét, majd kinyitotta, és ismét felém fordult.
- Én is emlékszem az apámra. Annyi idős voltam, mint most te. Elment a háborúba. Soha nem jött haza. Kétszer megcsókolt, majd megölelt. Aztán elment. Rengeteg katona ült a vagonokban, még egy percig sem nézhettem, hogy megjegyezzem az arcát...

Megsimogatta az arcom. Nem puhán, hanem inkább érdesen, mert a keze mintha megrázkódott volna, ahogy az arcomhoz ért. Talán az ujjaival is bele akarta írni az arcom vonalát, hogy azt magával vihesse. Most később így érzem. Talán csak azért, mert én így tennék…
- Te majd emlékezel rám. Hiszen mi mindig jóban voltunk.
Hallgatott, majd folytatta:
- Bekészítettem egy lemezt, amit nagyon szeretek. Nem tudom, hogy te szeretni fogod-e, de ha meghallgatod majd néhány év múlva, vagy nagyon sok év múlva, akkor olyan lesz, mintha én is veled lennék. Kapcsold be a lemezjátszót, aztán gyere ide vissza! – mondta erőtlenül. Úgy tettem, ahogy kérte. Éreztem még akkor is a tekintetét, amikor háttal álltam neki, s felemeltem a lemezjátszó karját. Aztán visszafeküdtem mellé. Néhány apró roppanás után megszólalt az a zene, amit annyiszor hallottam már a bezárt ajtó mögül.

Soha nem felejthetem el azt, ahogy elaludtam mellette. Testének melege és halk szuszogása, s talán még a zene lágysága is eszméletlenné ringatott.
Arra ébredtem, ahogy anyám ott ül az ágy szélén az apám mellett.
- Zoltán! Mi van veled! Lélegezz már az Istenért! – kiáltotta anyám, ahogy fogta az egyik kezét, s a másik kezét a homlokára tette.
A lemezjátszó karja érzéketlenül kopogott bele az anyám jajszavába, s a lemez még sisteregve forgott tovább.
Hirtelen felugrottam, és kiszaladtam a szobából. Majd a résnyire tárt ajtóról leskelődtem vissza, de csak anyám hangját hallottam, ahogy az apámat szólongatja.  Szerettem volna az apám arcát látni, de befelé fordult arccal feküdt, s kintről csak a fekete este bámult be részvétlenül.

Három hét múlva halt meg. Egyszer láttam még a kórházban, de ott is csak a monitor apró képernyőjén, és talán csak egy percig nézhettem. 
A temetésén sokan voltak. Ezt onnan tudom, hogy rengeteg szorongatták a kezemet, szinte egy óráig még ott álltam a sírja mellett, és hatalmas koszorúdomb nőtt az én drága apám teste fölé.

Így hallgatom ma is azt a zenét, amit akkor megmutatott, és keresem benne őt, a szép és férfias kezét, a hátrafésült haja mögül feltáruló magas homlokát, a betegségtől elerőtlenedett érintését, lázait és szenvedéseit, melyek megrémisztettek, de legalább addig is velem volt. És élvezem a bölcsességét, mert tudta, hogy a zene megnyújtja az emlékezést, még akkor is, ha az elvesztegetett órák és napok számtalanná sokasodnak.