2024. május 29. szerda,
Magdolna napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Éhező földek
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



 Ilyenkor már vörössé érik a bogyó, s a folyók áttetsző vizében az ezüstszínű halak száznyi apró horgonyként bújnak meg a kövek között. Az elaggott, szálkás hegyek felett a halványkék ég ragyog, alatta az aranyszálú kalász sűrű záporesője dereng.

A magas domb fölé ért a gyermekcsapat, ahonnan lelátni az aprócska székely falura, erre a lélekbölcsőre, mely sok száz év óta ringatta világra a magyar szíveket.

És a távoli hegyekre, melyek sötétzöld borongással ültek bele a Föld csendjébe. Két út kapaszkodott a faluból fölfelé, egyik embert próbálón meredeken, a másik az öregek útjaként, árnyékos fasorok közt lassú békességben. Az egyiken szekerek totyogtak, vén csontú nagy fakordélyok; táplálták és fosztogatták a falut, mely évszázados harcát viselte az öreg fagerendás tetők és a komor méltósággal álló kapuk alatt. A másikat kitaposta az emberi történelem, mert ezen járt az Élet, hogy a földek szüljenek, éltessenek, szerelmet adjanak. Túlnan a temetődomb terült el száznyi kopjafával, hogy majdan visszaringassa a halálba mindazt, amit az égi kegyelem előhívott erre a kíméletlen és mégis nagyszerű létezésre.

A fiúk megálltak, hogy szétbámuljanak ezen a tájon, le a falura, majd fel az égre, végül a semmibe. Piszkos, zömök, székely legények voltak, szépre, törhetetlenre faragva. Némelyiknek frissen hasogatott bot volt a kezében. A legnagyobb már elmúlt tizenhét esztendős, a kisebbek közt nyolc és kilenc éves is akadt. Ezek csenevészek, mint az erdő széli fák, a nagyobbak a nyugtalan izmok büszkeségével álltak, mint az emberi kamaszerdő, a fogyatkozó nagy magyar erdő. A nyárban megfeketedtek, megerősödtek, megvastagodtak, és a vasárnapokban katonásdit játszottak képzeletük ártatlan és zavaros frontvonalán. Ösztöneik sötét és buja erdejében megérezték, ez más, mint az apjuké, kik gránátszaggatta testtel hevertek az orosz és olasz földeken. Mert azokat a háború elvitte, s a faluban csupa asszony és öreg maradt. Csak a papot hozták haza sebesülten, csonttá koptatva, meghalt igékkel a szájában, megcsendesült reménnyel a szemében. Az még fiatalember volt, kit megöregbített a háború. Szakálla kifehéredett, tekintete megfeketedett.

És voltak ők, kik apáik árnyékából kinőttek, hogy a munka férfivá tegye őket, de a szívüket ezek a vasárnapok még visszarángatták a gyermekkorba.

- Arra, Andris! Arra vannak a nyúltanyák – mondta rekedtes hangján a kis Jónás, az öreg Kovács fia, s kihúzta magát, mintha ezernyi hőstett forrósította volna szívét.

- Kit érdekelnek a nyulak! Ha elkötnék az öreg Mózsi kutyáját, medve után járhatnánk.

- Aztán mit akarsz a medvétől? Veled sózza meg a vacsoráját! – szólt vissza érces hangon Kósa Balázs, aki a tanultabb, olvasós fiú volt, s elég erős ahhoz, hogy tiszteljék, mikor beállt az öregek közé kaszálni.

- Ne marakodjatok már! - szólt hátra Cserjés András, a fiúk kapitánya.

Szétnézett, majd hátrafordult, beleállva a többi fiú tekintetébe. Tisztelték és szerették, s ha így nézett le rájuk, megszeppenve hátraléptek egyet-egyet, majd várakozva néztek bele ebbe a hősiesen nyugodt arcba. Olyannak látták, mint a régi konviktusban valami katonaszent arcát, aki reverendában, de karddal a kezében nézett le a folyosókon kavargó diákseregre.

- Lassan alkonyodik… Ne menjünk tovább!  Birkás nagyapó azt mondta, közel a front, éjszaka hallotta, hogy ugatnak az ágyúk. Anyáink ne aggódjanak értünk!

- Akkor most mi lesz? – kérdezte egy magas fiú, aki most félretolta a kisebbeket, föléjük magasodott, fejét előre szegezte, homlokát megemelte. – A múlt héten a folyóig lementünk.

- Az a múlt héten volt – válaszolt Cserjés András, s eldobta a hosszú heteken át faragott, két végénél kihegyesített fadorongját. – Vége a nyárnak. Nincs iskola, de van munka. Otthon is van víz, hogy megfürödj – válaszolta komolykodva, de a többi gyerek elröhentette magát egy pillanatra.

A magas fiú, akit Birtalan Dezsőnek hívtak, egy pillanatra megszeppent. Árva volt, nagyravágyó, dacra, sírásra egyaránt hajlamos. Vezérálmokat dédelgetett, de volt benne kellő alázat, hogy ne lázongjon Cserjés ellen, akit csodált és elfogadott.

- Akkor mi lesz? Hazamegyünk… És?

- Otthon leszünk – válaszolta András. - Beszélgetünk az öregeinkkel. Hozunk be vizet, adunk az állatnak. Megvacsorálunk, holnap virradat előtt megyünk kaszálni.

Szótlanul indult vissza a vézna, napbarnított sereg, s egészen a házukig lökdöste, öklözte őket az esti szél. Egyre közelebbről pislogták a csillagokat vissza a házak az égre, mikorra leértek a völgybe.

 

Így múltak ki a napok, s már a határnál járt a front. Hónapokkal ezelőtt mindenki a háborúról beszélt, de ahogy beleguggolt a völgyekbe a front, az emberi szájak bezáródtak. Néha jött a hír, hogy ez meg ez meghalt, aztán az is, hogy újabbak, öregek, fiatalok, hónapokkal később a sokadik is. De legtöbb gyásztávirat a szomszéd faluba szólt, mégis itt szállt meg a baj-postás, hogy erőt gyűjtsön az itteni anyaszemekből az ottaniakba, mert el kell mondani, hogy az apák, fiak, testvérek nincsenek már.

Csütörtök este már lehetett hallani az ágyút, bár még messziről sikongatott bele az éjbe. Mint valami toporzékoló gyerek, dörömbölve, majd elfáradva. Pénteken a földekre menet megérkeztek a menekülők: hosszú és zavaros tömeg, messziről hangyakaravánok sovány lovakkal, zokogó asszonyokkal, sivalkodó gyermekekkel. Az öregek legtöbbje hátramaradt, csupa sovány asszony, göthös marha, száznyi fekete kendő, aszott kéz, reszketeg mozdulat. A fiúk elbújtak a karám mögé, onnan leselkedtek.

- Nyugatra megy a nép! Meg éjszakra! – suttogta Kovács Jóni Cserjés Andrishoz egészen közel hajolva.  – Mink mikor indulunk?

- Minket elkerül. Itt nincs semmi – válaszolt Birtalan Dezső. - Tőlünk már mindent elrekviráltak. Meg az emberek is a fronton vannak. Azok meg bolondok lennének erre gyünni.

Nem ejtette ki ezt a szót, hogy apák, mert tudta, megbántja a többit, kik most az apjuk után remegnek. Aztán az egyik oszlop betért a faluba. Talán negyven-negyvenöten lehettek, többnyire öregek néhány fiatalabb asszonnyal, és néhány karon ülő gyerekkel.

- Már csak egy-két nap – mondták azok, de a falusiak nem tántorodtak el.

- Hát jöjjenek! – válaszolták büszkén és szorongva. - A lányok már két hete elmentek. Fölbatyuztak, mindenünket rájuk kötöttük. Mink már öregek vagyunk. Még a katonának sem kellünk.

- Meg a kutyának sem – mondta egy másik asszony, erre többen összenevettek.

- Papjuk van még?

- Az van. De nyomorultabb az, mint mink vagyunk.

- Hát a kölykökkel mi lesz? Azokat elvihetik.

- Majd gondoskodunk róluk – válaszolt az öreg Kósa Istók, Kósa Balázs öregapja. – A mi gondunk mind.

Még néhány percig látták és hallották a távolodók szekérzörgését, egy-egy kutya ugatását, óvatoskodó hangot, a lovak prüszkölését, dübögését.

Estére vagy hatvanan összegyűltek a Boldizsárék háza mögötti karámban. Mind ráncos, csendes szemű öreg volt szürke gatyában, surcosan, fázós, posztóinges, kendős, lajbis nép volt. A papjuk fiatalember, rozsdaszín rövid szakállal, égre meredő tüskehajjal. Rozsdás Mártonnak hívták, nyugatról jött ember, ki nehezen alkudta ki az ittenieknél a bizalmat. Most is kétkedve hallgatták.

- Már rég el kellett volna indulniuk!- mondta a pap, s a kezével a távolba mutatott.

- Aztán mire?

- Hogy megmaradjanak.

- Ha elmegyünk, semmi nem maradt. A házakat felgyújtják vagy beléjük költöznek.

- De legalább élni fognak.

- Nincs élet föld nélkül, ház nélkül.

- Máshol is van föld.

- Az más föld. És a másé.

- Sokan nem térnek vissza a háborúból. Kell, aki azok földjét mívelje.

- És mi van, ha az sem lesz magyar. Mert itt már alig maradt valaki.

- Bízzanak az Istenbe’!

- És az Isten kiben bízzon, ha mi elhagyjuk? Mert eztet itt ő adta nekünk. Mink mán itt vagyunk nagyon régóta.

A pap elhallgatott. A csönd kitátotta a száját, s bekapta ezt a kevéske embert és minden egyszerűségüket. Hallgattak, s csak a vén petróleumlámpa duruzsolt egy lócán. Az öregek a fejüket lehajtották, s a petróleumláng belenézett az égbe, s a csillagok visszanéztek rá, s minden csak egy nagy nézéssé vált, a kilátástalan jövőbe bámulásé.

- Aztán meg maga, tisztelendő úr, maga sem sokáig húzza, ha elindul.

- Velem jönnek a gyerekek. Némelyik már majdnem felnőtt. Engem meg ne féltsenek. Volt már rosszabb is…

- Gyerekek azok.  Szétszélednek. Jobb, ha elbújnak. Ha rend lesz, visszajönnek. A völgyben vagy a hegyek alatt otthon vannak.

- Hova bújnának? Éppen kendtek mondták, hogy itt már semmi nem a magyaré.

Valaki legyintett:

- Majd csak lesz valahogy.

A pap a fejét rázta.

 - Maguk is emlékeznek, hogy mi volt itt negyvenkilencben. Akkor is odaígérték ezt a földet másnak…

Néhányan bólogattak. Tudták, miről beszél a pap. Viszont ők sohasem beszéltek erről sem. Tudták, a halottak visszajárnak számonkérni, hogy miért nincs tíz-tizenkét pulya, miért jut minden Ábelre két-három Káin, miért hagyták nyitva az Édenkert kapuját.

- Tudják mit? Itt maradok, a gyerekek menjenek! A Cserjés nagy fia kivezetheti őket. Hamar beérik a sok asszonyt, gyereket. Ha nem, akkor őket érik be a magyar katonák, s vigyáznak rájuk. Bízzanak az Istenben, a nép magával viszi a földet a fejében és a szívében.  S ha jól őrzik, egyszer úgyis visszakapják.

 

Másnap két tucatnyi gyermeket indítottak útjukra, s csak egy felnőtt ment velük, az öreg Bihari Mózsi, akinek két gyermeke és az asszonya volt a sírkertben, kettő nagyfia a fronton. Megkésett ember volt, s most, hogy egyedül maradt, a legnépesebb családot vette a nyakába, a falu csenevész kölykeit.

Éjszaka már látni lehetett a háború sikoltozó fényeit, s néha akkorát rándult a föld, hogy a marhák és a lovak köteleiket szaggatva föl-alá jártak.

A hegyszurdoknál megpihentek, az állatot megkötözték, tüzet raktak, hogy a vad ne háborgasson.

- Ez így nem lesz jó – suttogta Birtalan, ahogy nekidűlt a kocsikeréknek.

- Neked mi bajod van folyton? – horkant rá András. – Ha maradtunk volna, az se’ lenne jó.

- Magukra hagytuk mindet – suttogott vissza a kis Jónás, s hagyta, hogy a könny lecsöppenjen a fűbe, a kézfeje mellé. – A bácsikákat és a nénikéket.

- Ne bőgj már! – mondta Kósa Balázs, s maga is mintha megrémült volna saját közönyétől. – Ők akarták így. Ők tudják… Jót akartak nekünk, ők pedig megvédik magukat. Ha máshogy nem, mindenkit nem lehet bántani.

- Azok megölik őket – harsant fel Birtalan, s vádlón nézett Cserjés szemébe. – Persze mi ülhetünk itt… Itt mi vagyunk a gyerekek. A jövő, ahogy Márton atya mondta… Ők meg nem számítanak…

- Ilyet senki nem mondott – válaszolta András, és megvetően nézett el a semmibe, majd haragosan Birtalanra.

- Valamit tennünk kell! – hüppögte a kis Jónás.

- Azt tesszük, amiben megállapodtunk – mondta András mély meggyőződéssel. – Ne legyünk már okosabbak azoknál, akik az apáinkat is felnevelték!

- Hát nem érted? – válaszolta Birtalan.

- Mit nem értek?

- Márton atya, Bihari bácsi, Birkás bácsi, Bozóki Julcsa néni…

- Mi van velük – vágta el ezt a halálos leltárt az élőkről Cserjés András. – Mit akarsz tőlük?

- Áldozatok… Miattunk…

- Nem miattunk. Értünk – mondta elfehéredett arccal András. – Ezt tudom. Ezt mind tudjuk. De erről nem beszélünk. Mennünk kell, mert a sok rossz dolog között ez a leghelyesebb. Ezért tett a homlokunkra keresztet Márton atya. Megáldott bennünket. Értitek?

- András! – telepedett Birtalan a kis kapitánnyal szembe.

Rátette annak vállára a két piszkos kézfejét.

- Mi semmivel nem érünk többet, mint ők – mondta halvány gúnnyal az arcában.

Édes volt ez a gúny, nem a többieknek szánta, hanem beletörődött ebbe a gyermeki igazságba, s ettől összefacsarodott a szíve.

- De igen, Dezső. Egy fél évszázaddal – válaszolta Cserjés. - Az öreg szuka már nem fial. Öreg fa nem hajt rügyet. Öreg kutya nem véd meg semmitől.

- Ez igaz. De itt nem erről van szó. Itt a gyávaságról. Mert ha oda bemegy az ellenség, tudja, hogy itt elmenekültek sokan. Az öregeket hátra hagyták. Akiknek lábuk van, futásra használták, akiknek hátuk, azok a korbácsra tartják. Ezt úgy hívják, gyávaság. Minden nyelven. Minden háborúban. Nem azt fogják mondani, hogy azok az emberek itt meg ott gyávák voltak. Hanem azt, hogy a székelyek gyávák. Hogy a magyar gyáva. Csak az fut el, akinek nincsen istene. S az marad, kit vigyáz az istene.

- Akkor menj! – mondta hirtelen András. – Indulj, s vidd mindet!

- Tudod, hogy nélküled nem jönnek. És én sem. Te vagy a pásztor, nélküled ez a nyáj odaveszne.

 

András felállt, elsétált néhány méterrel arrébb, keresett néhány lépésnyi magányt. Hevesen vert a szíve, minden szó égette, s leginkább az fájt neki, hogy maga is így gondolta, mégis vitte a lába, el, messzire, az idegenbe. Négy-öt órányit jöhettek, egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy vissza-visszafordul, elnehezülnek a léptei, a megszáradt nyelve úgy kalimpált a szájában, mint a lélekharang acélnyelve. Megragadta egy csenevészfa törzsét, s erővel megszorította. Megállt, lemaradozott, majd újra a csapat élére állt. Ott visszhangzott a gondolat a fejében: megesküdött, hogy eljön a faluból. Külön esküt kötött, hogy vigyáz a többi gyerekre. Hitt a pap szavaiban, ebben a fényes látomásban, mely arról szólt, hogy ők a magyar jövő, s úgy viszik egyszer majd vissza a székelység szent földjére ezt a megáldott és megszentelt jövőt, ahogy a zsidóknak ígérte a földet a prófécia. De azt is tudta, hogy kint reá vár egy tucat fiú, akikben a bátorság és a becsület kivirágzott, s oly szemtelenül és oly’ szépen, gazdagon, hogy maga is elámult. Mind ágról szakadt kis kölyök volt, dolgos, együgyű kéz és fej, ijedt és mégis megkísértő szempár, és mégis a szívük összeért. Nézte őket, s elszégyellte magát.

A második pihenőnél újra tanácskoztak.

Megfordult, megmerítkezett a tizenkét szempárban, ahogy a Megváltó tehette azon az utolsó éjjelen.  Mind tiszta volt, s még Júdás sem volt köztük. Aztán eszébe jutott, hogy a gyermekség ostoba is tud lenni.

- Ha Mózsi bácsi oldalra fordul – mutatott az öreg Biharira -, akkor indulunk. Csöndben, és semmit nem viszünk magunkkal. De csak egy esetben. Ha mindenki azt teszi, amit mondok. Visszamegyünk, s nem leszünk gyávák. Visszamegyünk, hogy éljünk.

A többiek bólintottak.

 

Kíméletlen tempóban meneteltek a szököttek kételyével, a tapasztalatlanok vakmerőségével. Mint a fűben a kígyó, surrantak, futottak, máskor óvatosan lépdeltek az ismerős földre viszkető talpakkal. Köröttük arannyá nemesült a lomb, az ég, s még a sár is. A föld kincsében jártak térdig, ezt taposták, a látható világ minden szépségét egy láthatatlan eszméért.

 

A faluban aprót kondult a harang.

Az ellenség egy oszlopban jött, lassan, felforrósodott vérrel. Hitte, nem üres házak várják. Talán lesz asszony, lány, teli éléskamra. A vén kutyák hallgattak, a fiatalabbak vicsorogtak. A vének tudták, a katona gyilkos, jobb hallgatni. És a katonák mentek tovább. Keresték a nagyobb házakat, hol nőt, ételt, aranyat reméltek. Az öreg Kuncz bácsit a karjánál fogva rángatták ki a házából. Tört magyarsággal vallatták.

- Hol vannak a fehérnép! Beszélj, vén kutya!

Ahol embert találtak, puskatussal lökdösték ki az utcára. Egy elszabadult kutya dühödten rohant a katonákra. Az egyik baka szaladni kezdett, a többiek hangosan röhögték. Majd egy altiszt elővette a pisztolyát, s agyonlőtte a kutyát. A dörrenésre megremegtek, összerázkódtak az asszonyok. Egy öregasszonyt, az erősen sántító Bágyinét a puska csövével döfködték, majd mikor elesett, a ruhájánál fogva húzták végig a földön, egészen a többiekig:

- Aceasta este mama ta! Itt az anyád!  – vihogta az egyik egy másiknak, majd felemelte a földről a töpörödött vénasszonyt, s egy alacsonyabb, összeszorított szemű katonához lökte.

 A férfiakat, kik még tízen sem voltak, egy karámba terelték, s ott bezárták őket. Egyszerre lovas katona érkezett. Egészen a templomajtóig lovagolt. Megállt egy percre, köpött, káromkodott, majd le sem szállva belökte a százados ajtót. Utána beügetett az oltár irányába. Mikor a templomot feldúlták, megtalálták a papot. Nem bujkált, csendesen imádkozott.

- Beszélsz románul? – kérdezte a tiszt.

- Valamennyire.

- Akkor jó, mert ez lesz itt az egyetlen nyelv.

A pap lehajtotta a fejét. A katona hozzálépett, s a pisztolycsővel az állánál felemelte a pap fejét.

- Beszélj! Hol vannak a lakók!

- Elmentek.

- Csak te maradtál, meg ez a néhány vénség?

- Akikre szüksége van a falunak.

- Aztán ételt nem hagytatok? Valamit nektek is zabálnotok kell! – csattant fel hirtelen a tiszt.

Közben az oltárról a keresztet és a kelyhet, a sekrestyéből a ruhákat kihordták. Néhányan felöltötték a ministránsruhákat, adventi viseletet, miközben egy sötét képű katona megtalált egy passiójátéknál használt töviskoronát, s azt nyomta a homlokába.

- Kérem… azoknak nem veszitek hasznát!

A tiszt most nem törődött a pappal. Egy szemközti ház ajtaját berúgta. Kétszer belőtt a házba. Mikor kiért, ráordított két tétován ácsorgó bakára.

- Vetkőztessétek le őket!

- Kérem, ne tegye ezt! Egyszerű, szegény népek ezek.

A tiszt vérben forgó szemekkel sétált fel-alá, majd újból felordított:

- Ruhát le!

Az asszonyok szótlanul álltak, s nem értették, mit akarnak ezek a fiatalemberek, miért ordítoznak. Hiszen ezeket is ugyanolyan asszony szülte, mint amilyenek ők is.  A tiszt hirtelen sietős léptekkel megindult, s tépni kezdte az asszonyról annak pruszlikját. Miután elvette, odadobta egy mögötte álló katonának. Aztán az inget kezdte szaggatni. Hirtelen előlépett egy harmadik katona, s egy másik asszony ruháját úgy rángatta, hogy az ingujj vállból leszakadt. Ijedt, öreg kéz lendült a melléhez, hogy védje a testet. Szomorú ujjaival befogta a száját, ne ingerelje a sírásával a katonákat. Szegények most döbbentek rá, hogy mi történik velük. Fázósan összehúzták magukon az ingfoszlányokat, behúzták a nyakukat. Egy sötét képű katona megunta a rimánkodást, s a legközelebb álló nőt arcon ütötte. Az megtántorodott, majd elesett.

- Kérem, ne! Hagyják őket! Idős asszonyok ezek már! Nem bántottak senkit! Nincs semmijük…

A pap védelmezőleg a katonák és az asszonyok közé állt.

- Ételt vagy megdöglenek! – acsarkodta a tiszt rossz magyarsággal. – Halljam! – üvöltötte, mire ziháló jajveszékelés volt a válasz.

- Talán küldenek, kik elmenekültek. Vagy a visszavonuló hadsereg hoz magával…

- Hazudsz! – ordította a tiszt, s megragadta a papot a vállánál fogva. - Hazudsz, disznó! Mind hazudtok! A hazugság népe vagytok! De majd megtanítalak az igazmondásra!

Lelökte a földre a lábán alig álló tiszteletest, majd felé köpött.

Valami szitokszót sziszegett, olyasmit, hogy: porc rău…

Aztán néhány szót váltott a katonákkal. Egyik felröhögött, aztán megindultak a kis kertkaput berúgva. Kopácsolni kezdtek egy hosszú, borpincés ház mögött. Közben az egyik műhelyből kilépő katona kötelet hozott magával. A lovon ülő felé intett.

A következő pillanatban hurkot dobtak a pap nyaka köré, s a kötelet a lovas felé dobták. Az megragadta, s a csuklójára feltekerte a végét. A hurok hirtelen összeszorult a nyak körül, aztán a meginduló ló hatalmasat rántott a beteg, vézna testen. A pap előre zuhant, majd minden erejét összeszedve feltápászkodott. Lábai az első lépésnél összeakadtak, de az utolsó erejével még felemelkedett. A ló lépésben indult el a szűk utcán. Eközben Márton atya megragadta a kötelet, mely hirtelen szorítani, majd fojtogatni kezdte. A test megfeszült, de megérezte, hogy ösztönösen állva kell maradnia, s futni a ló és a lovas után.

- Gyorsabban! – üvöltötte a tiszt, mire a lovas megsarkantyúzta a lovát, s hatalmasat rándított a papon. Az nem bírva ezt a tempót újra elesett, de a ló nem tántorodott meg, hanem húzta a megszikkadt, ráncos talajra zuhanó testet. A pap mindkét karjával megmarkolta a kötelet, hogy az meg ne fojtsa, miközben hol az oldalára, hol a hátára fordulva himbálózott, csúszott a földön. Próbált a hasára fordulni, hogy majd föltérdel, de az újabb rántások végleg elgyengítették, s már csak arra törekedett, hogy a kötél végzetesen ne szoruljon össze a nyakán. Ekkor már a kiálló kövek lenyúzták lábáról, hátáról, oldaláról a bőrt, egy bokor majd kicsapta a szemét, a föld, melyet halottakkal táplált, most újból és újból beleöklözött az arcába, megtépte a haját, megsiketítette, félvakká tette. Lassan olyan volt, mint egy agyonszaggatott rongybaba, mely élettelenül himbálózott a lovas után.

- Încet! El moare la final! – kiáltotta a tiszt felemelve a karját.

A lovas engedelmeskedett. Előbb lassított, majd megállt. A pap magához tért, bár szédelgett, s mikor harmadjára felállt, látta az asszonyokat meztelenre vetkőztetve vacogni a halálfélelmük szelében. A házak is görnyedten álltak ott, s még a hegyeket is ilyennek látta, ahogy meg-megszédülve támolygott. Ennyi fájdalom láttán feltört, kényszerű zenével zuhogott fel belőle az imádság. Az ugatva röhögő katonák először meg sem hallották, ahogy egyre hangosodó imádság hangzik fel a hátuk mögül. Aztán a tiszt mégis felfigyelt a kántálásszerű énekre, s némelyik szót fel is ismerte. Az atyánk, a szenteltessék, a kenyér és a kísértés szavakat. Majd a latin textus szürkén gomolygó igéit.

- Fogd be a szád, pap! – üvöltötte, s a combjára csapott a szőlőfa pálcájával.

Márton atya egy pillanatra elbizonytalanodott. A latin igék most kihullottak a szájából, ajkát összeszorította, s mereven bámult az övéire. Szánalommal nézte ezeket az elfonnyadt, hajlott hátú egykor nőket, kik nemcsak a gyermekeiket hordták ki, hanem az anyaföldet, hogy az is terméketlen gyermekből termő ifjúvá sarjadjon. Neki is énekeltek, szemükkel ringatták mindet, s ha maradt álmuk, a földnek álmodták azt a kevéske maradékot. Bármelyik katona inkább unokájuk lehetett volna, s azoknak csókolniuk kellett volna ezeknek az áldást osztó kezüket. Erre gondolt a pap, majd látta az agyonlőtt kutya tetemét, mely ott hevert tétova, időtlen mozdulattal, melyben megfáradt a futás, a menekülés kényszere, s a szétroncsolt fejéből a halál vicsorgott vissza rá. És újra imádkozott. Nem begyakorolt, liturgikus imákat kezdett mondani, hanem a saját szavait, melyeket – úgy érezte -, hogy a szájába teszi egy szép, vasszöggel meggyalázott, kilyuggatott kéz.

- Nem hallod, pap! – üvöltött újra a tiszt, s megindult felé.

De a pap mondta, hadarta, sírta, felhörögte, motyogta, énekelte.

- Ha nem hagyod abba, agyonlövöm a vén boszorkányokat! – sikoltotta most már a tiszt, s mikor elé ért, olyan hevesen arcul csapta, hogy Márton atya a földre zuhant. Az ütéstől az egyik szemére megvakult, az eszmélet alig-alig lobogott benne. Rúgást érzett a hasüregtáján, teste összerándult, térdét egészen az arcáig húzta. Beléfagyott az ima, a szája megtelt homokkal, s ahogy felnyitotta a szemét, csak egy ügyetlenül araszolgató rovart látott. Hát ilyen lehetek én is, Istenem, gondolta. Ilyen szánandó féreg, jelentéktelen pondró. De így magasztal fel az én Uram ebben a rovarnyi semmiségemben. Aztán eszméletét vesztette néhány percre. Majd felköhögte a vért és a homokot, mely a tüdejét marta, s ez magához térítette. Újra látta az állati tetemet, az asszonyok rózsaszín vacogását, s egy házat, melynek láng hasogatta szét a tetejét. Megpróbált feltápászkodni, de erőtlenül visszazuhant úgy, hogy a karját maga alá gyűrte.

- A helyeden vagy! Maradj ott, magyar kutya! – morogta felé a tiszt.

Az egyik asszony énekelni kezdett. Halkan, reszketeg hanggal. Régi templomi zsoltárt, hamisan, ügyetlenül. Márton atya arra gondolt, milyen szép ebben a kies csendben, a halálfélelmük sötét csendjében. Aztán a többi asszony is vele énekelte, s a hangok összefonódtak, megerősödtek. És akkor lövés dörrent. Az elsőnek éneklő asszony úgy dőlt el, mint a zsák. Vére a másik arcára fröccsent. Egyszerre sikoltoztak, s borultak le kopár meztelenségükben az azonnal meghalt társukra.

- Kapja meg ez is a magáét! – ordította eltorzult arccal a tiszt, s pilátusi gőggel a papra mutatott.

Két katona két vaskos kerítésdeszkát feszített ki a legszélső háztól, majd keresztté szögelték össze. S bár az ügyetlenül összetákolt fakereszt inkább egy X alakjához lett hasonlatos, már nem törődtek vele. Rákötözték a papot, de a kezét nem szöggel, hanem ékké taposott, tördelt kerítésléccel verték a deszkához. Márton atya a második ütésnél elájult, csak egyszer szakadt ki belőle a fájdalom iszonyú fortissimója.

A testét a lóhoz kötötték, s úgy húzták végig a falun tízszer, majd hússzor. Addig, míg volt benne lélek. Aztán csak test maradt félig kiszakadt karral, összetört bordával. Az asszonyokat pedig korbáccsal verték, s míg azok futni kezdtek a közeli kaszálók felé, vihogó gyűlölettel lövöldöztek rájuk.

 

Mikor a gyerekek leértek a faluhoz, tűzmarta, kormos falakat találtak, ki-bedőlt kerítéseket, porig égett istállókkal. Néma gyászmenetté lettek a kóválygó füst alatt, az üszökszagtól megszédültek, a szájuk kiszáradt a halál fagyos szelétől.

- Ez itt a Torkos! – álltak meg a Bodnárné kutyája előtt.

Az állat fennakadt szemmel bámult fel az égre, megmerevedett végtagjai még az élet felé nyújtóztak, szétroncsolt pofájából egy fekete rovar mászott elő.

Aztán követték a nyomokat, mindenféle katonai csizmatalpat, melyek eltaposták a meztelen lábak nyomát. Aztán vért láttak, s néhány sebtében elhantolt sírdombot. Mindegyikük fejében ugyanaz a borzalmas kép jelent meg. Katonaruhába bújt gonosztevők öltek és űztek itt ártatlanokat. A fiúk megérezték, ez már nem falu, hanem temető. A szájuk elé kötötték a sáljukat, mert fojtogatta őket a füst és a kiégett házak nehéz szaga.

A falu végére kiérve megtalálták a testet, azt, ami Márton atyából maradt. Arca felismerhetetlenségig eltorzult volt, ujjai közül több is hiányzott, karja kifacsarodva, nyílt töréssel megnyomorított lába groteszk torzóként összegabalyodva hevert a teste alatt.

Hosszú percekig álltak a fiúk a részvét iszonyával a vonásaikban, a felnőtté válás tétova méltóságában. Nem tudtak sírni, beléjük fagyott a könny.

Amit az idegen katonák meghagytak szerszámokat, felkutatták. Majd visszamentek, s eltemették a holttestet.

Ha mégis valamelyikükre rátört a sírás, kifakadt belőle a szó, csak rászóltak:

- Áss!

És ástak. Úgy hitték ezekben a borzalmas pillanatokban, nem egy embernek, nem a papjuknak ássák a sírt, hanem a nemzetüknek és a hitüknek. Cserjés András, ahogy belevájt a földbe a rövid, keskeny ásójával, úgy érezte, mintha az Istent hantolná el, ki az igazság palástjába lenne belecsavarva.

Mikor befejezték, apró keresztté kötöztek össze két ágat, hogy az Isten, ha egyszer visszatér, megtalálja a legalázatosabb szolgáját. Nem tudták, honnan kapták azt a hitet, mellyel érezték, hogy eljön a feltámadása ennek az egyszerű léleknek is egy másfajta elégtétel emberen túli irgalmával.

Szétdobálták az ásókat, majd visszafordultak a sírhoz. Cserjés előlépett, s most minden szem rászegeződött. Tőle vártak valami olyasféle szavakat, mely szerint Márton atya áldozatával beszentelt földjük újabb küzdelemre hívja őket. Ideje fegyvert fogni, s bosszút állni. Mert a halottak számon fogják kérni, az elvégzett és az el nem végzett igazságtevés ígéretét. Cserjés azonban csak állt, s nem voltak szavai. Ostobának érezte magát, hogy előrelépett, hiszen ebben az új világban senki nem választotta meg vezérnek. Most pedig az estben megégették, felhorzsolták a lelkét a halványan csillogó szempárok.

- Indulnunk kell!

- És mégis merre? – kérdezte Birtalan sírós hangon.

- Nyugatra. Ha van még ott haza, akkor csak keveset kell mennünk. Ha nincs, akkor még nyugatabbra.

- Nincsen mit ennünk! – jajveszékelt bele az estbe egy sírós gyermekhang.

- Lesz majd étel. És lesz, ki megszánjon bennünket. Lesz majd valami… - mondta Cserjés András, s a többi vele indult el az éjszakába.

Egy új világ születésének éjszakája volt, melyből felnőttek jöttek elő, üldözött és hontalan magyarok, apró, ügyefogyott, megkeseredett apostolok, kiket nem az Isten, hanem a félelem és a lélek csendes őrülete vezetett.

 

Három hét alatt elhagyták a hegyeket, széles gabonaföldeken át haladtak, s csak a napot figyelték, s egymás szemébe nem mertek nézni. Aztán hasonló üldözött kölykökkel találkoztak, majd szerte szakadozott menekültkaravánokkal.

Egy héttel később a felkelő nap fénye szétömlött a Tiszán. A folyó felgyulladt a hajnali fényözönben, s a folyóparti fák úgy lángoltak, mintha az eget is fel akarták volna gyújtani. A fiúk érezték, hogy itt az út vége. Átkeltek a folyón, segítettek a lovak úsztatásában. Napokig tartott, mire elkészültek a tutajok, míg jött a segítség a túlpartról. Mindenféle idegen katonákkal találkoztak, s elkeseredtek, hogy itt is új Bábel épül.

Egy útszéli Krisztuskereszt előtt megálltak, hogy fogadalmat tegyenek. Sírhatnékjuk volt az elválás kíméletlen nagyszerűségétől. Mert eljött a szétszórattatásuk ideje. Vannak, kik megállnak, talán némelyek visszafordulnak, s a nagyobbak, a felnőttkorba belegyengülő ifjak úgy érezték, hogy a múltjukat itt kell hagyniuk. Megszorították egymás kezét, néhányan megölelték egymást. Fogadkoztak, s hosszan tartották egymás kezét. Aztán elindultak. Marhavagonok vitték az embert nyugat felé. Majd Nyugatra.

Késő őszre vált, a bogyók elfonnyadtak, a virágok elhulltak.

Birtalan és Cserjés egy nagy kikötőben váltak el egymástól. Birtalan csak annyit mondott:

- Én visszafordulok. Neked is ezt kellene tenned.

- Nincs hova visszafordulnom.

- És mi lesz? – kérdezte a kisebbik fiú.

- Ott vannak a nagy hajók. Amerikába visznek.

- Ne menj, Andris! Az erőseknek maradniuk kell!

- Dezsi, hát nem tanultál semmit? Az erősek pusztításra termettek. Vagy józanságra. Élni és túlélni. Rám ez vár. A gyengék építik a világot. Ez mindig így volt. Ők még nem adták zálogházba a szívüket.

- De hát mi van Amerikában?

- Ott még nem laktak jól a földek. Erdélyben is addig éheztek, míg nem adtak neki enni. Nem lakatták jól halottakkal.

Birtalan lehajtotta a fejét. András szavai elborzasztották. Hirtelen hajókürt hangja kergette el az éji sötétséget. A fények vörösen zengtek a tenger felől, a háztetőkre ráfröccsent a hajnal első fénye. Még jobban azt érezte, hogy vissza kell mennie. Erdélybe, mert nincs más. Nincs föld máshol, mely megtartja, nincs ház, mely befogadja, s nincsenek erdők, nincsenek színek, nincsenek hangok, melyek ugyanolyanok, mint az övéi. Mert olyan nincs még Amerikában sem. Most felemelte a fejét, s a reggeli fények színeváltozásában még egyszer megbámulta hosszan a barátját.  Remélte, hogy nem felejti el.

- És mi lesz Amerikával, ha ott is jól laknak a földek? Mint most Erdélyben – kérdezte.

- Akkor maradnak a csillagok.

( A mű 2022-ben a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség Tamási Áron születésének 125. évfordulója alkalmából meghirdetett esszé- és novellapályázatának első díját nyerte el)

Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007