Aranylant

A katona leszállt a vonatról.

Körbenézett, noha tudta, senki nem várja. Az állomás a szétlőtt falaival, mint egy félig megrohadt, bűzös tetem hevert a város szélén.

Hosszan csicsergett be a reggel a lyukacsos kupolán át, s tűnt el a ködös városvég aranyfényű sikátoraiba.

A katona elindult. Bőröndjében a kispolgáriság egyenruhája volt: fehér ing, fekete nadrág, világos zakó, szürke cipő. Ember akar lenni, ha családot ölel.

Tudta, már megnyíltak az apró apartmanok, ahol tisztálkodhat, átöltözhet.

Néhány taxi feketedett a verőfényes utcákban. Nem volt szüksége rá. Látni akarta, a kis, teraszos cukrászdát, a régi mozi épületét a városi táj lélegző nagy önkívületével. De a sok sérült ház meglepte. Hát erre is… Látott a kávézókban nyomorék katonát, hallgatagot, fecsegőt, aki az érdemrendjével kopogtatott az asztalon, hátha ajtót nyit neki a hiszékenység.

Talált egy kis hotelt, melynek némelyik ablakát újságpapír fedte. Megmosdott, átöltözött. Kéregető gyerekek csivitelték körül. Háborús árvák, gondolta. Az enyémek nem azok.

Jól esett a hosszú séta. Az aknamezők jutottak az eszébe. És a rohamok, ahogy a harckocsik közt rohant, s megtanult nem gondolni a halálra, noha tudta, a halál együtt rohan vele. Mellette szuszog, a nyomában van. Másfél óra múlva érezte, közel az otthona. Az utca. A régi iskola, az állomás és a temető felé kísértő út.

- Ne siessél! – hallotta maga mögött.

Apró, fekete ember szólította. Megfordult. Ismerős arc, hang, mozdulatok. Az öreg Benedek András. A régi házuknál külön helye volt az öregnek. Széke, melyre nem ült más. Szava, hitele, vacsorája, kézfogása.

- Benedek bácsi! – mondta a meglepetés örömével.

- Igen, az. Megöregedve. Te pedig…

- Jó látnom!

- Jó látni a régi dolgokat – vágott a szavába az öreg. – De nem mindet.

- Hogy érti? – kérdezte zavartan.

- Gyere, üljünk be ide! – mutatott egy csendes terasz felé.

- Sietek - válaszolta a férfi. – Tudja! Az otthon meg a család…

- Annak is megvan az ideje – korholta az öreg szelíden, aggódással a hangjában. Adj nekem egy fertályórányit. Aztán mehetsz. Ami vár, már nem szalad el.

A katona bólintott. Beültek. Rendelt az öreg, majd hallgattak. Aztán semmiségről beszélgettek. Egyszerre az öreg rátette a kezére a kezét.

- Vannak dolgok, melyek nem a régiek. Nagyúr a megváltozott dolgok kíméletlensége.

- Nem értem, Benedek bácsi – mondta a katona, s az órájára pillantott.

Ezt észrevette az öregember. Rábökött a karóra számlapjára.

- Ne siess! - ismételte magát. – Hosszú időre mentél. A hosszú idő pedig átrendezi az életet.

Négy év front, öt év fogság. Erre gondolt a katona, s visszafújta a múlt szélviharos, fagyhalálos éjszakájába az emlékezés. Egy pillanatra megszédült, a fejében kongani kezdett az elveszett kilenc év. Hirtelen az öreg olyanná lett előtte, mint egy falánk nagymadár, mely az ő kertjét fosztogatja.

- Bökje ki már, mit akar? – fortyant fel a katona.

A fronton nem voltak felesleges szavak. Kevésből éltek, mint az étellel.

- Jó, hogy rád találtam. Ha hazamentél volna tudatlanul, baj történne.

- De mégis, miről beszél!

- Mindenki halottnak hitt. Eltűntél. Mindenki foltozta az életét. Asszonyod… A gyermekeid már nem ismernek. Mást szólítanak apjuknak. A házad már nem az otthonod.

A katona hallgatott. Értette a szavakat, és hallott is ilyesmit, rengeteget. Hűtlen asszonyok, elidegenedett család. Csak magáról nem tudta elképzelni.

- Nem hiszem. A levelek…

- A levelek hol megjöttek, hol nem. Elmaradtak. Ahogy te is. Ahogy ezrek.

- De azt ígérte…

A csend belekortyolt a két lélekbe. Aztán megszólalt a katona:

- Most mi lesz velem? Hova menjek? Miből éljek? Ki fog szeretni?

Az öreg Benedek maga elé bámult:

- Csak az öreg Isten tudja. De ha engem kérdezel, te hősi halált haltál a fronton. Ha most belépsz egykori életedbe, csak idegen leszel. Idegen, betolakodó. A háborúban nemcsak az emberek halnak meg.

- Én még élek! – kiáltott fel úgy, hogy mindenki ránézett.

Azzal felugrott az asztaltól. Átvágtatott a göthös, köhögős utcákon. A háza más volt. Átfestették. A kerítés pedig magas, jól munkált, idegen. Gyerekeket látott az udvaron. És ismerős férfit. Emlékezett rá. Jó ember volt. Apusnak hívták a gyermekek. Az pedig megcsókolta őket. Nem tudta, mitévő legyen. Jó lenne az asszonyt is látni. Aztán ellökte magát a kerítéstől. Elindult. Hosszan, kíméletlen menetelésben. A béke frontjára. Belefeketedett az éjszakába. Az pedig felkapta, s messzire vitte, a sötétségbe.