2022. november 27. vasárnap,
Virgil napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Szonáta
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák




  A nagy és széles ablakon át a kert virágainak édes színei csilingelték, hogy április van. A zongora méltóságteljesen és feketén terpeszkedett el a zeneiskolai terem közepén. A sarokban egy kabátfogas kalaptartóval állt, az ablak alatt egy keskeny pad, a zongora előtt és mellett egy-egy fáradt szék ácsorgott. A szomszéd épületszárny felől fuvolaszó, lentről egy hegedű hangja, az utcáról gyermeklárma tolakodott be a szobába.
  A zongoratanár az ablaknál már negyedórája várt, de senki nem jött. Néha felvette a névsort, majd idegesen dobta vissza az asztalra. Nem szerette, ha késnek, de ez már több volt egy egyszerű késésnél. Egy egész óra maradt el, ráadásul olyasvalakié, akinek most kell először jönnie.
  Nem ismerte a diákjait, pedig sem vén, sem kiábrándult nem volt. A harmincas éveinek végén járt, s ekkor váltotta fel a megelégedettségét a kétségbeesése. Még nem volt a kettő közt éles határ, szinte egymást váltogatták az érzései oly hirtelenséggel, hogy maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan változnak a hangulatai. Nem szentimentalizmusba hajló kétségbeesés volt ez, hanem apró szorongások soka a rossz étvágya, a fejfájásai és a fáradékonysága miatt. Akár el is foglalhatta volna magát, de itt nem szeretett játszani, főleg közönség nélkül. Csak a billentyűket simogatta, e mesterséges élvezetek hűvös geometriáját.
  Hirtelen kinyílt az ajtó. A zongoratanár csak két női lábat látott, szürke cipőt, egy meglebbenő szoknyát, s hallotta a lépteket, ruhasuhogást, s szinte hallani vélte a színek könnyű zenéjét, az aranysárga váll, a zöld szem, a kék ruha és a haj barna lombjának könnyed melódiáját.
- Bocsássa meg a késésemet! Majd igyekszem! – mondta a fiatal lány, s a zongora mögé ült.
- Akkor hát… játsszék! – mondta rekedtesen a zongoratanár, s eszébe sem jutott megnézni, hogy mi a neve ennek a lánynak, hogy kitől és mit fog előadni.
  Valami különös bódultságot érzett, ahogy a lánytól megváltozott a szóba, eltűntek a szikár falak, s a vonalak is harmóniákká kerekedtek. Pedig meg sem nézte, hiszen annyi fiatal nő jön és megy keresztül az életén, ezen a kis szobán, a hangok duruzsoló álomszerűségén. Lehunyta a szemét, hogy könnyebb legyen elviselnie, ahogy elakad a kis terem lélegzetvétele. Eszébe sem jutott, hogy mi hozta a változást, s milyen következményekkel jár mindez.
- Chopin harmadik szonátája, első tétel - mondta a lány.
A zongoratanár biccentett, majd egykedvűen maga elé bámult. Az jutott az eszébe, hogy tavasszal mindenki Chopint akar játszani, ráadásul a legnehezebbek egyikét. Régebben háborgott volna emiatt, most elég volt, hogy kibámuljon az ablakon.
  Allegre maestoso… határozott leütések, inkább férfiasak… Az utcán egy öregember húzott maga után keskeny, tömzsi kocsit. A kocsihoz formátlan, piszkos kutya volt kötve, ami szolgai alázattal követte a kocsit. Kint langyos volt a levegő, az öregember piszkos ballonkabátban járt. A kis kocsin mások szemete volt. A lombok mozdulatlanul lebegtek a járda felett, ahogyan a hangok a zongora felett. 
  A zongoratanár visszafordult, s nézte a lány haját, mely kontyba volt tűzve, s aprókat rezdült, ahogy kint minden, ami könnyű és szép volt.
Nézni kezdte a lányt, akinek az ujjai végigsétáltak a hangok járdáján, úgy, ahogy a kinti emberek, idegesen és megilletődve. Ápolt kéz volt, nyugtalan, könnyű és fehér.  Akár egy fehér ruhás nő fehér esernyővel és kalapban az utcán. A kar apró pihéin megcsillant egy-egy fénysugár, majd a fények fellépkedtek egészen a vállig, mely szabad volt a kéklő ruha felett. A nyak vékony volt, s rendkívüli tiszta vonalakkal rajzolta tovább az állat, a fület, az orrot és a homlokot. 
 Puha, aranyfényű szextolák zsongnak… Ez jutott a zongoratanár eszébe.  Az elmélet, mely mit sem ér, csak szó, magyarázat, didaktikus önkény. Most pedig minden milyen gömbölyű, álomszerű. Még a homlokba hulló haj is könnyű hullámokat vet az arcba… Aztán csend lett…
- A scherzót is játszhatom?
- Igen, játsszon csak nyugodtan, majd szólok.
A lány zavartan nézett, közönyt látott a férfi arcában.
- Nyugodtan játssza csak…
A kézfej felreppent, mint egy megriadt madár.
  A férfi most az ujjakat kezdte bámulni, melyek a scherzo első soraiban apró gyors rángatózással szálltak vissza a billentyűkre. Majd ellágyult a dallam, s a tanár nézni kezdte a vállat, mely egészen porcelánszerű volt. Már eltűnt az aranyos ragyogása, mely előbb csak fénycseppek sokasága volt, melyet az ablakon túlról fröcskölt be a kora délután.
  Aztán vége lett a scherzónak olyan hirtelen, ahogy elkezdődött. A zongoratanár bólintott, hogy folytathatja. A Largo súlyos léptei visszadöbbentették a valóságba. Nézte a kart, ahogy az izmok megfeszülnek benne, mint valami fenséges huzalok, hogy visszasimuljanak a bőrbe, de még jobban felemeljék az apró, kerek mellet, mely együtt lüktetett a zenével, És ahogy a zene elhalkult, úgy lett a mell is a test egy apró hajlata, ahogy a váll, a kar és a nyak íve. Ahogy az ujjak újra rajzolták a zene portréját, úgy lett minden mozdulat a rajzok érzéki költészete. 
  A kinti apró zajok felerősödtek, de a lány mindezt nem vette észre. A férfi hallotta, s próbálta a benső és a külső világot egymáshoz rendelni. Kint két férfi vette körül az öregembert. Az egyik eloldozni kezdte a kutyát a kocsitól, míg a másik az öregembert fogta le. Az öreg gyenge és fájdalmas volt, ahogy a Largo dallama és a puha leütések elfojtott feszültsége.
  A kutyát egy zsákba dobták, az öreg pedig a járdára esett, mint egy könnyű és felesleges rongydarab. A kutya ugyanazzal a rekedtes sírással sírt, ahogy a vénember. A két férfi eltűnt, az öreg pedig ott feküdt a járdán, a kocsi pedig keresztbefordulva a lábától néhány méterre. 
  Mégis minden olyan részvétlen volt. Néhányan megfordultak, akik elhaladtak a mozdulatlan test mellett. Aztán két gyermek jelent meg, s vizsgálgatni kezdték a kocsit. Látszott rajtuk, hogy azt kutatják, miként lehetne felborítani. Nem is kellett sokáig rángatni, olyan ócska volt az, hogy felborult. A két gyermek hangos kacagással elfutott. Az egyik még visszanézett, de a másik belekapaszkodott a vállába…
- Tovább nem tudom – szólalt meg a lány. 
  Zavart mosolya felvillant, majd eltűnt az arcából. A kéz az ölbe esett, erre a kerek fényű tisztásra. A test egésze a legszebb tájkép volt, amit a férfi valaha láthatott. Az arc úgy ragyogott felette, mint a nap, a váll, mint a havas hegycsúcs a kéklő ködök felett, s az elővillanó comb, mint a befagyott tavak. 
  A zongoratanár az ablak felé fordult. Megrémült a szépségtől, a csúfságot hívta segítségül. A következő pillanatban feleszmélt. A zene szép volt, a lány még szebb.  Ott volt előtte a tökéletes harmónia. Ott volt – nem érezte patetikusnak – maga az istenség.. Mikor visszafordult, a lány már nem volt ott. És újra rátört a kétségbeesés. A lány magával vitt valamit, amit behozott ide, a Chopin-szonátán túlról.
  A férfi megérintette a billentyűket. Azt remélte, hogy a lány kezének langyossága még ott van rajtuk. De a billentyűk hidegek voltak. Mégis a bensejében tudta a folytatást, a Finálét, amit a lány már nem játszhatott. A dallam felzendült a fejében, s ahogy a zene féktelen gyorsasággal végigszáguldott a tudatán, úgy rohant a férfi végig a folyosón, majd a lépcsőházon át. 
  A lány eltűnt, s a férfi egyszerre az utcán találta magát. Az ég sápadt volt, a lombok megfeketedtek, a levegő íztelen volt, még a messzi gyárak kátrányszaga sem sodródott most erre. 
  A zene azonban tüzelte a férfi vérét. Maga előtt látta újra a kéz, a váll, az ujjak, a nyak és az áll finom vonalait, a mozdulatok kíméletlen tökéletességét. Futni kezdett. Aztán megtorpant, majd újra. Fentről őrültnek tűnhetett minden mozdulata.
  Elképzelte, ha most egy fegyver lenne a zsebében… A zene már nem lüktetett az ereiben, hanem a fejében dobolt. A Finálé. A vég, a végzet, a színjáték zajos zárlata. Megállt, de a világa nem torpant meg körülötte, hanem hevesen forogni kezdett. Szédelegve megindult az utcán, majd visszaszaladt a portához.
- Nem látta azt a fiatal lányt?
- Sokat látok, professzor úr. Ma is legalább egy tucat volt.
- Ez szép volt.
- Hja, mindegyik az.
- Tudja mit? Kék ruhája volt, vékony, barna hajú.
- Abból is volt itt három.
- Nem látta, hogy merre mentek?
- Nekem az a dolgom, hogy a befelé menőket figyeljem.
  A zene váratlanul megtorpant a fejében. Átsétált az út másik oldalára. Csak az öreget látta, ahogy úgy feküdt ott, mint egy halott. A csendhez illett ez a magzati póz. Ez hát a Finálé… És a zene újra megszólalt a fejében. Ha az a pisztoly itt lenne nála. Elképzelte, ahogy tétovázna néhány másodpercig, aztán lőne. A kép lelassult, s látta, ahogy a feje félrecsapódik a hatalmas ütéstől, A leszakadó koponyalemez mögül a vér milliónyi apró buborékként száll szét, ahogy az alkonyi fények a lombok közt.
Felsegítette az öregembert. Büdös volt, piszkos, az arcán lévő por sárrá szentelődött a könnyeitől. A zongoratanár először érzett alázatot és szánalmat. A zene eddig a tökéletességet adta, s ettől olyan magabiztos lett. Bonyolult és árnyalt kép volt a mindennapjaiban a fájdalom, nyomor, halál. De most a bűz, a piszok és egy másik ember kiszolgáltatottsága alázatossá és megértővé tette.
 Egy padra ültette az öreget. A zsebében lévő pénzt a szürke, sebes kézbe nyomta, s elindult, hogy a lányt megtalálja.
  Azon gondolkodott, hogy talán nem is létezik a lány, nincs, aki ilyen fölényes szépséggel zongorázzon ilyen fiatalon.
És mi is valójában a szépség?

 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007