2021. augusztus 1. vasárnap,
Boglárka napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egy régi április
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Ilyenkor a nap már átsüt a lombokon, a mandulafák ágain, apró kanócokon halvány lánggal felgyúlnak a mandulák, a sárga aranyfák pedig óriás mécsesekként ragyognak a kertek felett.
A bimbók és virágok árnyai a fűben a sápadt délután lelkes bábjátékai.
A házak, mint lusta karaván, úgy vonultak le a Montmartre meredek utcáiról, le, Párizs szívébe.
Ilyenkor kötelező szerelembe esni. Mit esni? Zuhanni, elrévedni, szédülten sétálni, várni a másnapot, ahogy a normális emberek szokták.
Ellentétben én ezekkel magányosan sétálgattam. Néha egy-egy kóbor kutya kísérgetett, de aztán azok is meguntak, s olyanok mellé szegődtek, akik szólongatták, simogatták őket. Én pedig hol a temetőben, hol a templomban csatangoltam, magam is kóbor ebként egyik helyről a másikhoz szaladozva. Még ott is a szentek közt meg-megállva a hatalmas feszület alatt, ahonnan a bronzkrisztus a föld felé hajolva zuhant örökké tartó zuhanással az olyan magányosok felé, mint amilyen én vagyok.
Egyszerre fiatal lányra leszek figyelmes. Vékony keze gyertyákat gyújtogat, könnyű kis ujjai lángokat idomítanak, hogy azok ki ne hunyjanak.
Az apám jut az eszembe, négy éve halt meg. Még soha nem gyújtottam érte gyertyát, pedig ennek itt, a Montmartre-i templomokban nagy keletje van.
Mellé lépek. Néhány centimes-ért gyertyát veszek, ügyetlenül meggyújtom. Ahogy eleresztem, eldől, és sorra felborítja a többit. Még azok közül is, melyek vaskos gyantakéreggel kapaszkodnak a keskeny gyertyaládába.
- Hogy lehet ilyen ügyetlen? – kérdezi a fiatal lány.
Kapkodva állítom fel a feketén füstölgő gyertyákat, melynek az lesz a következménye, hogy a még állva maradottak is eldőlnek, feldőlnek.
Most rám néz, elutasító, megszégyenítő a tekintete. És nagyon ügyes, ahogy katonás sorrendbe visszarendezgeti a gyertyaoltárt. Alázattal nézem, mire megenyhül. De már nem is kíváncsi rám, eltűnik a szemem elől.
Néha egy-egy lépés koppan visszhangosan, máskor ruha susogása hallatszik a templom komor színházában, ahol emberek hitet és szentek könyörületet játszanak.
A délután még gyorsan ellobban, s a kis gótikus templom nagy méla szemei, a keskeny ablakok elsötétednek.
- Ideje távoznia! – hallom magam mögött.
Értetlenül fordulok meg.
- Éjszakára zárjuk a templomot – mondja a sekrestyés nyugodt méltósággal.
Még este van. Míg a benti sípok némák, addig a kései szelek alig hallhatón orgonálnak a keskeny allék lombjain át.

Másnap ég, lobog Párizs felett az áprilisi nap, s maga a város is zsong, lobog, nyújtózkodik, reszket és megkísért fényes útjaival, milliónyi kirakatával, csúcsos, franciskán templomaival, szentségével és züllöttségével.
Estére a templom üres. Korábban zárnak, a templomszolga tudomást sem vesz rólam. Neki az emberek rég nem Isten képmásai, hanem csak hangoskodó, tolongó, egyforma húsdarabok színes rongyokban. Bámészkodó kísértetek.
A jövő héten álláshoz jutok. Félévig dolgozom egy szerkesztőségben, majd hazamegyek Magyarországra.
A háború kezdetén ismét Franciaországban vagyok. Gyanús, de jelentéktelen alak. Csodálatos módon nem internálnak.
Másképpen látom a Várost. Egykor olyan volt, mint egy fiatal lány, aki színes szalagokat fon a hajába, meztelen válla, nevetése, mozdulata csupa ígéret, vonalak és formák izgató elegye.
Mára kopott vénasszony lett ideges mozdulatokkal, köhögősen beteg és szürke.
Április volt.
Esős lelketlen nap. Hogy miért mentem be a templomba, nem értettem. Megkísértő nosztalgia lehetett csupán. De ismerős volt ez a régi kis templom a tömzsi kis házak közt a meredek hegyoldalon, az aranyfák közt. És újra virágzott a mandula. Fanyar illatának tömjénfüstje ihletettebb volt, mint a templomi tömjén.
Mégis ott álltam a bronzkrisztus alatt, felfelé bámulva Rá, kit gyermekkoromban féltem és tiszteltem, ma pedig szánalommal és csodálattal nézek.
Az apám januárban halt meg, de ő jut most az eszembe. Ő is magára hagyta a fiát, s magamat keresem ebben a lecsukott szemű, szép arcban.
Gyertyát gyújtok. Az apámra gondolok. Most közelebb érzem magamhoz, mint amikor élt. A félhomályban lebegő fénygömbről eszembe jut az egy évvel ezelőtti eset. Látni vélem a szép lányt, ahogy igazgatja a gyertyákat. Különös, anyáskodó mozdulatokkal tette.
Aztán rájövök, hogy nem képzelődöm, hanem valóban itt van ő is. Ismét a gyertyák között, apró lángok gyúlnak az arca körül, sápadt aranyszínekkel festik meg azt.
Észrevesz, de nem ismer fel. Egyik gyertyát gyújtja a másik után. Másnak tűnik. Nyugodt, egyszerű, békés. A keze nagyon szép. Hosszú ujjait kenyérbélszínűre festi az alkony, a hajlongó lángok sora.
- Ismerős valahonnan – mondja, s rám néz. – Gyakran jár ide?
- Csak egyszer voltam – válaszolom. – Tavaly ilyenkor.
- Akkor tévedtem – feleli lemondón.
Megbámulom az arcát. Közelről még szebb. Hirtelen egy nagy szempár, szép vonalak tiszta harmóniája lesz.
- Egyszer láttuk egymás – mondom megrészegülten a közelségétől.
- És ilyen jól emlékszik rá? Én napok vagy egy-két hét alatt elfelejtek mindent – válaszolja szerényen, s könnyű mosoly suhan át az ajkán.
- Az apámért gyújtottam egy gyertyát. Maga sokat. És aztán feldöntöttem azokat, s akkor ön bosszús lett.
- Bosszús? Én? Nem hiszem. Nem szoktam haragudni, nem szeretem a békétlenséget.
Hallgatunk. Aztán beszélni kezd.
- Tavaly halt meg az anyám. Mindennap eljöttem ide emlékezni rá. Ez volt a legkedvesebb helye. Aztán elmaradtam. Majd karácsonykor úgy döntöttem, hogy minden évben itt leszek, s negyvenhét gyertyát gyújtok érte. Negyvenhetedik éves volt. És a maga édesapja?
- Már öt éve. De januárban...
Kíváncsi szemmel néz rám, s azt kérdezi ez a tekintet, hogy „Miért most".
- Csak eltévedtem. És betévedtem.
- Ah, az Isten hívta – mondja könnyed mosollyal.
- Nem, nincs olyan erős hitem.
- Pont azért.
- És rögvest megkísért?
Értetlenül néz rám.
- Önnel – mondom elfojtott vággyal.
- Velem?
- Talán.
- Hogyan? Ezt hogy képzeli? – kérdezi meglepetten.
Semmi vád nem volt a hangjában. Nem értette.
- Akkoriban hónapokig nem volt nyugvópont az életemben. És akkor megláttam... Ahogy itt van a templomban. Kellemes jelenség volt.
- Kellemes?
- Igen. Mint egy ünnep.
- De ostoba hasonlat!
- Nem, nem az. Egy ünnep öröm. A legtöbb ilyen.
- Július tizennegyedike is?
Hirtelen felrémlett előttünk a hatalmas katonai parádé színekkel, zajokkal, fanfárokkal, szónoklatokkal. Nevetni kezdtünk. Nem volt rajtunk kívül más itt. Néztem a nevetését, semmilyen nőiesség vagy komolyság nem volt benne. Egy nő állt előttem, s néhány másodpercre kacagni kezdett a gyöngyöző gyermekhangján.
- Nem! Az borzasztó! Semmi kellemes nincs benne – mondtam még mindig mosolyogva.
- Azért a cukorka finom...
És újra kacagni kezdtünk, önfeledtem, mintha nem is templomban lettünk volna. És a percnyi örömünk becsalta az áprilist, megfényesedtek a falak, a fali szentek apró kortyokban nyelték a zuhogó fényt, s a mennyezetről láthatatlanul szállt alá a tavasz megszentelő párája.
Aztán elcsendesedtünk... és újra félhomály lett.
- Miért tenne ilyet? – kérdezte. - Az Isten. A kísértést? És pont velem.
- Mert kedves. És gyönyörű. Az Isten is, ön is.
- Ebben nem hiszek. Valaki ilyennek lát, más másmilyennek.
- Számít ez valamit?
- Nekem most mindent.
- Ne túlozzon!
- Jó... Akkor sokat!
Megint elnevettük magunkat. Játszottunk a szavakkal. És az érzésekkel. A semmivel, ahogy két fiatal szokott. Akiknek semmijük nincs, s mégis olyanok, mint az Isten. A sötétségben az ürességből pillanatok alatt világokat teremtenek.
Aztán beszélni kezdtem. Önző módon, ahogy az alig érettek, kik olyanok, mint az április. Bimbózón, zsibongón, az értelem első virágzásának örömével. Ő figyelmesen hallgatott. Nem hitt abban, hogy a szerelem „kísértés a jóra". S mikor az életével válaszolt az életemre, a két élet apró patakja összefolyt. Egy sebes sodrású, villódzó, türelmetlen, s egy halk, álmodozó, s mégis lázongó:
- Hiszen bennem a betegsége és a halála óta semmiféle hit nincs. Szép hely ez, de nem az enyém – mutatott fel a szentekre, az oltár felé. - Elvesztettem azt, amiben az anyám hitt. Mikor még elhozott ide, miatta volt jó. Néztem, ahogy imádkozik, ahogy boldog, ahogy megpihen. Sokat dolgozott, gyakran itt is. Húsvét előtt takarította a templomot. Emlékszem, mikor ezt a nagy feszületet egy létrán állva fél napig súrolta.
A Corpus a félhomályból minket nézett volna, ha nem lett volna lehunyva a szeme. Szépséges férfialakja sötéten ácsorgott a magasban, talán ijesztő is volt.

Az április fehér virágzását felváltotta a május. Két kézzel szórta tele színekkel a kerteket és a parkokat, az ajkakra nevetés ragasztott, a szemekből kifújta a könnyeket.
Majd nyár lett. Már sokat tudtam róla. Azt, hogy Aurore-nak hívják, hogy egy omladozó ház udvarában, egy külön szobában lakik, s papagájokat tart egy kalitkában. Ez nem illett hozzá. Engedékeny volt a világgal, mely körülvette.
Minden kedden találkoztunk.
Egyszer hetekre elmaradtam a háború miatt. Idegen voltam Párizsban, egy ellenséges ország állampolgára.
Forrt a város azon a délután, mikor újra láttam. Messziről integetett, olyan volt a lelkesedése, mint egy gyermeké, akinek az atyja hosszú külföldi útja után hazatér.
És ahogy a szép kezét néztem, foltokat láttam az égen. S akkor megszólaltak a szirénák. És már hallatszódott is a német harci gépek távoli duruzsolása. Mi a Montmartre szűk utcáin csavarogtunk, innen a Sacre-Coeur fehér kupolája is alig látszott. Messze volt a metró, óvóhely még messzebb. Futni kezdtünk. Először tanácstalanul, hiszen sok volt a vakriasztás. És volt olyan, hogy a szirénák vijjogása ellenében a hétköznapi nyüzsgés folyt tovább. A borbély tovább beretvált, a pék sütött, az emberek csendes izgalommal sétáltak. De most szürke pontok kavarogtak az égen. És Párizs a támadásokra egykedvűen felelt, ahogy egy nagy állat a réten egy-egy szúnyogcsípésre. Néha elég egy keskeny utcában egy mélyebb kapualj az ilyesféle támadások ellenében.
De most a város elnémult, az ég megtelt hangos morgással. Aurore lehunyta a szemét, az arcára a tetők kékes árnyékot vontak.
Aztán messziről pukkanásszerű hangok hallatszottak. Majd egy hangosabb dörrenés, később még egy.
Egyszerre megremegett a föld, az utcák vonalai összezavarodtak. A robaj fülsíketítő volt. Émelyegni kezdtünk. Majd a szirénák harsogva jelezték a tűzoltókat. Aztán újabb és újabb robbanások. A gyomromban éreztem az összes becsapódást Az egyik térről lelátni a városra. Magasba nyargaló füstcsíkok kanyarogtak innen is, onnan is.
Egy perccel később egy bomba a közelbe csapódott, s leszakította egy kicsiny hotel homlokzatát. Füst, por, üveg mindenfelé a dohos fal émelyítő lármájával. Elborzasztott bennünket, ahogy beláttunk a feldúlt szobákba, mert egy másik ház mellkasa felszakadt.
- Erre! – mondtam Aurore-nak.
Futottunk a régi temető felé. A harmadik utcánál egy autó majdnem elütött. Később más menekülőket is láttunk.
A következő fél órában több tucat bomba csapódott be. Egy kávéház terasza egészen a falig gyűrődött tőle, egy fodrászüzlet falát bedöntötte. Groteszk volt, ahogy egy leszakított biciklikerék elrohant előttünk, le a belváros irányában. Egy másik saroknál a becsapódó bomba felfordított egy teherautót, egy másik autó pedig sötét lángokkal égett.
- A templomba! – kiáltotta Aurore, s egymás kezét szorongatva szaladtunk a kis templom felé. A tereken itt-ott embereket lehetett látn. A fák, mint az állatok, felborzolt tollakkal és pikkelyekkel álltak a füstös, kormos szélben. Egy padon egy öregember ült egykedvűen. Mellette újság, térdén hintáztatta sétabotját. A szemüveg lecsúszott az orrára.
- Monsieur! Jöjjön velünk! – lassítottam le a lépteim, s úgy kérleltem.

Most láttam, hogy a lába mellett apró kutya gömbölyödik össze. Messze elnyújtott robbanássorozat, majd ismét kettő a közelben. A levegő füstszagú volt, a szánkba keserű pernye szállt. Nem messze egy ház égett mohó lángok és vaskos füst alatt.
- Menjenek csak! Én már öreg vagyok.
Aurore megállt mellettem, engem is megállított.
- Nem hagyhatjuk itt – mondta.
Ekkor két repülő zúgott el ijesztő dongással, s a közelbe becsapódó bomba letépte egy keskeny ház tetejét.
- Menjetek, gyerekek! – kiáltott ránk az öreg, s ahogy futni kezdtünk, a füst el is takarta görnyedt, szikár alakját.
Az utca, ahol a templom volt, tele volt gerendadarabokkal, üveggel, széttört cseréppel. Apró tüzek emésztettek bútordarabokat, háztörmeléket. Egy fa kettétört, a múlandóság komor látványosságaként kapaszkodott a lomb a csonkolt törzsbe.
Aztán tucatnyi robbanás lármája száguldott végig a kerületben. Hallatszott a házak, fák, kő és fém jaja, a kicsavart fák sikolya. Nem messze egy ló hevert kiontott belekkel, halott, áttetsző szemmel.
A templom hideg volt, árnyas és megnyugvást adó. A hangok bent tompultak, a lépteink hangosabbak voltak, mint a távoli becsapódások. Az oltárhoz álltunk, s olyan megnyugtató volt az Üdvözítő előtt megpihennünk. Néhány percig ebben a békében éltünk.
Aztán mintha újra elölről kezdődnék az egész. A zajok végigdühöngték az utcákat, majd hirtelen világosság lett, a mennyezet megnyílt felettünk, forró szél szabadult a falak közé, felszárította a szentek könnyeit, majd szétfeszítette a kőgerendákat. Az elaggott falak köhögve, dohogva roskadtak szét, majd egy bomba felpattanhatott az utcáról, s beszakítva az ajtót, nekirohant az oltárnak. Vakság és siketség szakadt ránk, hogy aztán az öntudatlanság két órára félhalottá tegyen bennünket.
Mikor magunkhoz tértünk, az ég még világos volt, az alkony keskeny sávjai rojtozták a láthatárt. Aurore néhány perc múlva magához tért. Arca tele volt apró karcolásokkal, szürke volt a portól egészen a nyakáig. Vizet kért, hogy igyék, s hogy megmossa az arcát. Mikor felsegítettem, a puszta ég alatt álltunk, néhány oszlopszerűn megmaradt faldarab közt, leomlott tetőgerendák és cserepek felett. És a város felett, mely szürkén hullámzott tele sebekkel, s akkor eszméltünk igazán, hogy élünk, mert felettünk a hatalmas bronzkrisztus állt szétfeszített karral, mégis atyáskodón, mert a fiatalság az élet és a kegyelem az Isten.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007