2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Tollrajzok 6. - A verekedés
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Nyomasztó nyár volt.
A forró esők után a háztetők úgy lángoltak a hirtelen jött napsütésben, mint kíméletlen máglyák. Még este is fojtogatott a meleg. Ilyenkor már kijártunk a közeli parkokba, a lombok alá, melyek a háború után ismét megsűrűsödtek. Csak a romos házak és a vaskos gaztól elborított falak emlékeztettek a bombapusztította környékre. Kölykök voltunk, hangosan csivitelő kamaszok, akiket az iskola nem kötött. És legtöbbünket sem apa, sem család... Szabadjára engedett, féktelen vadak voltunk, akik hétközben már dolgoztak a romeltakarításban, de hétvégén ismét azok lettünk, amik lehettünk ebben a világba: álmodozók.
Akikre emlékszem, nagyobbak voltak, egy vagy két évvel voltak idősebbek. Vagy féktelen és sokszor embertelenségig meghasonlott fiúk, vagy rémültek, kik éjszaka felsírtak, de nappal kiabáltak és veszekedtek, hogy ne derüljön ki, mifélék is valójában. Romok közt éltünk romokként, s nem úgy serdültünk zsenge ifjúvá, ahogy a szerencsésebb korokban élők.
Ha valaki talált egy biciklit, azt tisztelve álltuk körül, elkönyörögtük egy körre ezeket a csörömpölős hadikerékpárokat vagy lopott és talált alkatrészekből összeszerelt roncsokat. Máskor kártya került elő, egyszer pedig egyikünk pálinkát talált egy halott holmija közt.
Akkor is a megduzzadt nap perzselte végig az utcákat, s a mi fejünk is forró lett és kegyetlen.
- Neki már úgy sem kell! – mondta mohón az egyik új fiú.
- Csak egy halott katona! Meglopni... a legnagyobb bűn! – mormogták többen
- Ugyan! Mi veszteség érheti, ha megisszuk vagy eladjuk?
- Ha itt hagyjuk, más viszi el.
Elvettük a kegyelet legkisebb érzése nélkül, majd szinte mindegyikünk ivott belőle. Először félszegen, majd megmámorosodva a szerzés tébolyától. Végül a legkisebb köztünk olyan rosszul lett, hogy először azt hittük, hogy meghalt. Láttunk halottakat a háborúban, s ez a kicsi pont olyan mozdulatlanul, felakadt szemmel feküdt, mint azok a holtestek, akiket a bombatámadások után talicskában vittek ki a romok alól.
Ezerkilencszáznegyvenhat forró nyári napjai voltak ezek...
Új fiú került közénk, egy évvel idősebb. Kötekedő alak volt, de nem olyan vad, mint a külváros csavargók némelye. Neve neki sem volt, ahogy egyikünknek sem, csak Hatosnak csúfolták, mert a karjába ezt tetoválták az oroszok.
És ekkor ismertem meg Júliát is, aki szintén tizenhárom éves volt, s aki oda-odacsapódott közénk. Rövidre nyírt haja fekete és dús, alakja vékony és nyúlánk. Talán az orosz miatt vágták le a haját, talán a tetvek miatt. Mostanra kinőtt, egészen a tarkójáig, s elől sűrű lomb volt a homloka felett, mely alatt két hatalmas szeme merengett rám. Vagy a szűk, kopott és kormos utcák felé. Nem volt egy pattanása sem, a bőre mézszínű volt és hibátlan, míg a legtöbb fiú már tele volt szeplőszerű vörös pontokkal. És a foga is szép volt, s ha nevetett, mindannyian elámultunk. Mindenki Júliának szólította, még az édesanyja sem becézte.
Engem csak „Szépfiúnak" hívtak a többiek a lányos arcom, a hosszú hajam miatt. És irigykedtek rám, mert ügyesebb voltam legtöbbjüknél és gyorsabb mindnél. Tizenhárom éves voltam, a háború előtt jó iskolában jártam, szépen énekeltem és beszéltem franciául, s ez is tekintélyt adott.
Júlia is inkább velem beszélgetett, s ilyenkor nem nézett rám, hanem előrehajolt, a haja az arcába hullt, vékony ujja mindenféle ábrákat rajzolgatott a porba. Mégsem tűntem szégyellősnek, szakadt férfinadrágban ült le közénk, melyből fehér térde és combja is kivillant, ahogy felhúzta a lábát, s mi, fiúk ilyenkor összemosolyogtunk.
Júliában az arcát és a hangját szerettem legjobban. Szebb volt az arca, mint a háború előtt látott filmek nőideáljaié, s a hangja kiskamasz kora ellenére is alt hangon, lágyan és szomorúan búgott.

Egy nap az egyik fiú futball-labdát hozott közénk. Igazi volt, szépen varrt, és alig használt. Valamelyik sportraktárból gurulhatott el, melyet bombatalálat ért, s addig várakozott magányosan a törmelék és rom között, míg egyikünk meg nem találta.
Hosszan bámultuk, olyan volt előttünk, mint valami kegytárgy, melyet érinteni sem szabad, csak nézni, álmodozni róla, s mely azt képviselte, amit semmi nem tud vissza adni: a múltat. Aztán az egyik fiú ennyit mondott:
- Bámuljuk vagy rúgjuk?
És játszani kezdtünk. Előbb óvatosan passzolgatva, az izgalom könnyű pírjával az arcunkba. Később bensőnkből felszakadt indulatokkal, mely ajkunkat remegőssé tette. Már egymást is rugdostuk, ócska felöltőnk porzott az utca kesernyés piszkától, a park szürke homokjától. Volt, hogy egymás hajába kapaszkodtunk, s a legocsmányabb szavak fröcsköltek elő a szánkból. Háború volt ez is, ugyanolyan igaztalan és önző. Hatossal többször is ütköztem, nagyobb, erősebb volt, szinte mindig elnyomott.
Egyszerre hosszan felém ívelt labdát vettem át. Kivételes ügyességgel és látványosan, melytől visongani kezdtek a legtöbben. És akkor oldalról fellökött ez a világosbarana hajú, szomorú gyermekségből kiesett arcú fiú. Estemben a világ kétszer megfordult felettem, az ég átszánkázott a homlokomon, a szám tele lett a szénporízű homokkal. Halottam, hogy többek felhördültek az égbekiáltó durvaság láttán.
- Te bolond! – kiáltottam.
Anyám jutott eszembe, mikor apámra megharagudott. Mindig ezt kiáltotta felé, s most én is ezt mondtam.
- Mondtál valamit, te kis csíra?
- Igen, mondtam – válaszoltam daccal, két lábra kapaszkodva.
- Ismételd meg! Elég bátor vagy-e hozzá?
Nem volt bennem semmi félsz. Csak a sértett indulata.
- Bolond vagy. Egy hülye bolond!
Hatos megindult felém, s olyan gyorsan előttem termett, hogy nem tudtam kivédeni, ahogy a nyakamt egyik tenyerével szinte átfogva fojtogatni kezdett. Nem is sietett a segítségemre senki. Csak álltak és bámultak felém. Játéknak látták ezt is, annak a háborús játék részének, mely belőlünk nőtt ki, s ma már tudom, bennünk vastagodik évtizedeken át, hogy felnőttként már gyilkos is legyen.
És fuldokolni kezdtem. Valamiféle esdeklő hangok törtek elő belőlem, mert a fojtás engedett, kitágult orrlukamon át éreztem a levegőt, ahogy beszipogom, s a tüdőm is élni kezdett. De a szívem a halántékomban kopogott. És akkor hirtelen előrevetettem magam, s ezáltal kicsúsztam a fiú szorításából. Mögé kerültem, s két kézzel kapaszkodtam sűrű, aranybarna hajába, melyet tépni, ráncigálni kezdtem. Olyan erővel, hogy magam elé rántottam, mire Hatos térdre esett, s fájdalmasan felordított. Hangja újabb elégtételt lobbantott fel bennem, s teljes erővel rángatni kezdtem a fejet, egészen le a földig, hogy a test rongybabaként rángatózzon a fej mögött.
És a fiú üvölteni kezdett a fájdalomtól. Mint egy sebzett kamaszállat, melynek a hangja sötét jajként visszhangzott végig a romos házfalak közt. De ez a hang nemhogy részvétet, hanem gyilkos ösztönt támasztott bennem. Egészen a földig nyomtam a fejet, mintha vissza akarnám a földbe nyomni., elásni, eltemetni. Meg nem történté tenni a létezését. Most hirtelen könyörögni, majd szűkölni kezdett:
- Engedj el... Engedj, kérlek!
Egy pillanatra felengedett bennem a düh. Helyét a számító kényszer vette át. Mi lesz, ha elengedem? Újra nekem támad, hogy elégtételt vegyen? Senki nem véd meg!
Rátérdeltem a nyakára, s a haját olyan erővel tépni kezdtem, hogy hallottam a recsegését, ahogy kiszakad a fejbőrből. Ettől megrémültem, de a sírása minden szánalmat elsodort belőlem. Megölni, elpusztítani, hogy soha többé ne bánthasson engem. A gyengének nincs joga, hogy éljen.
- A hajam... Könyörgök, ne bántsd a hajam! – siránkozta, mitől újabb hajcsomókat téptem ki a fejéből, s az arcát egészen a földnek préseltem. Néhányan mondogatni kezdték, hogy elég lesz már, de éreztem, ha hirtelen én kerülnék a földre, engem tekintenének részvétlenül.
- Kérlek... Megadom magam! Ne bántsd a hajam! – vinnyogta a szerencsétlen.
- Ha elengedlek, megversz – vetetettem oda hidegen.
- Nem... Ígérem, hogy nem. Barátod leszek.
- Nem kell a barátságod! – kiáltottam fel, s nagyot rántottam a fejen.
Újabb hajcsomó vált le a fejről, s már látszott a rózsaszín fejbőr.
Ekkor vettem észre Júliát, ahogy engem néz. Az ajka remegett, s a szeméből a meglepettség és a szánalom villant felém. Hogy melyik melyikünknek szólt, nem tudtam.
Erre rángatni kezdtem a fejet, verni a földbe, elpusztítani ezt a férget, akit én tettem azzá. A büszke embert földön tekergő állattá rontottam.
Mikor újra felnéztem, Júlia már nem volt ott. Csak a szürke alakok tolongtak körülöttem, elmosódott emberszerű lények. Hirtelen rám tört a magány. Olyan egyedülinek éreztem magam, hogy elengedtem a fiút. Tántorogva elindultam Júlia után, majd visszanéztem az áldozatomra. Ott feküdt összegörnyedten, körötte hajcsomók, kitépett, megsötétült szemétként. A fiú pedig mint egy imádkozó dervis, előre dőlve, mozdulatlanul hevert. Felettünk a nap gúnyos forrósággal hevítette jéggé a szívünket. Aprókat rándított rajta a zokogás. Hosszú percek teltek el, s most mindenki engem gyűlölt. Nem bántottak, csak megvetettek. Próbálták azt a másikat felsegíteni, de az nem mozdult. A teste remegett, majd a két keze elindult a földön, hogy összeszedje a hajcsomókat, melyből mindenhol volt. Most vettem észre, hogy mennyire nyomorulttá tettem azt a másikat. Foltos, véres feje szinte világított a sápadt fűben.
Valaki felém köpött egyet. Mások elfordultak. Az utca ismét csatatér lett, vérzett a föld, ahogy az ember, s megmaradt emberségünk romjai sétáltak ebben a nappali éjszakában fehéren és sápadtan.
Júlia jutott az eszembe. Futni kezdtem, hogy megtaláljam. A feltépett hasú házak büdösek voltak a nyirkos falaktól, s az utcák visszahahotázták a hangom. Pedig csak a nevét kiabáltam. Aztán megtaláltam. Egy házfalnak dőlve álldogált. Nem nézett rám, én pedig fel-alá jártam előtte, hogy észre vegyen. Leültem a lába elé. Megszánt, leült mellém.
Ingéről, mely talán egy fiú inge volt, hiányzott az egyik ujj. A válla most fehérnek tűnt, ahogy vékony karja. Csak a nadrágszárból elővillanó térde és lábszára volt aranysárga. Fájdalmasan szépnek tűnt a satnya kamaszszívemnek ez a bimbózó lánytest, ez a finom metszésű arc, a szeme és ajka, gyönyörű orra és álla, a nyakának szép vonala. Még a piszkos keze és fekete körme is. Menedéket láttam benne, a jövőt. Majd egyszer feleségem lesz, s ugyanolyan szép gyerekeket fog szülni nekem, amilyen szép ő is.
- Miért szaladtál el? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Mert nem akartalak többet látni. Félreismertelek.
- Milyen vagyok?
- Gonosz. Igen... Ez a legjobb szó rád – mondta szomorúan.
- Nem vagyok az... Megvédtem magam. Ehhez jogom van.
- Az senkit nem ment fel a gonoszság alól...
Nem értettem akkor a szavait.
- Hagyj el! – mondta felnőtteskedő komolysággal. Vagy én hagylak el – tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha valami régi filmből idézne.
Kerestem valami okos választ, amivel visszavághatok. De elbizonytalanodtam. Az erőmtől riadt el.
Hosszan nézett rám. Az ajka aprót rándult. A szép, pirosan incselkedő ajka. Nem tudtam megszólalni, ő kezdett beszélni:
- Soha nem bántottalak volna. Szerettelek, mert jónak hittelek. De gonosz vagy. És nem akarom...
- Mit nem akarsz? – vágtam a szavába.
- Hogy a közelembe légy. Hogy a közeledben legyek. Tudod, ha szerethetnélek még, soha nem mondanám el, hogy engem bántottak. De megteszem. Mert azt akarom, hogy neked is fájjon. Nemcsak annak a másik fiúnak. És ne csak nekem vagy az anyámnak. Neked, és azoknak, akik szeretnek téged. Katonák voltak. Ők bántottak. De már nem szeretlek, így nem számít, hogy tudod...
Lassan értettem meg a szavait. Ott állt előttem ócska ruhájában, de lélekben egészen meztelenül. És az én gyermeki lelkem megundorodott tőle. Bizonyára ez volt a célja még akkor is, ha hazudott.
Szűk utcák felé vettem az utat. Émelyegtem. Égett a nyakam a horzsolásoktól. És szédültem. Aztán egyszerre rosszul lettem. Egy kis virágoskertes ház kerítésének oldalában hánytam. Majdnem félóráig tartott, mire ki tudtam egyenesedni. És újra elindultam. Erőtlenül. Valaki elhaladva mellettem utánam szólt:
- Mi van, öregem! Talán berúgtál!
Majd magának morogta:
- Ilyen fiatal kölyök, s már délután felönt a garatra!
Hazaoldalogtam. Otthon már mindent tudtak. Apám annyit mondott, hogy jól tettem. Anyám hallgatott. Ő belém látott, tudta, hogy a kegyetlenségem később fog fájni.

Harminc év telt el...
Az állomásra ráfeküdt a piszkosszürke reggel, a fülkékbe bezuhogott a hajnali félhomály. A vonat nagyot rándulva indult el. Majd utána több kisebb rándulással kezdett gyorsulni. Az utasok álmos szemmel botorkáltak a folyosókon. Hosszú hajnal volt, vörös barázdák között fagyott meg a reggeli napfény. Még az idő is belefagyott a vonat egykedvű zakatolásába. Az ablak párás volt a vörhenyes kinti, forrongó világtól.
Mindvégig szinte egyedül utaztam. Egyszer egy idősebb nő ült be fiatal gyermekkel, majd később középkorú nő utazott velem úgy negyedórát. Aztán megint egyedül ültem. Megfájdult a szemem az olvasástól. Félretettem a könyvet, hátra dőltem. Valaki belépett, egyszerűen köszönt. Nem törődtem vele, ő sem velem. Aztán a következő állomásnál már el is tűnt. Újabb negyedórát szunyókálhattam. A könyvem mellettem hevert kinyílva. Arra ébredtem, hogy egy száguldó expresszvonat borzalmas lármával robogott el az ablak mellett. Kinyitottam a szemem, de csak egy elmosódott körvonalú alakot és arcot láttam. Széteső vonásai közt is észrevettem, hogy engem bámul. Nem feltűnően, inkább óvatoskodva. Hamar magamhoz tértem. Most nem nézett, én bámultam meg. Kopasz, hivatalnokszerű figura volt. Az arca baloldalán forradás volt, az álla gödrös, a keze kikímélt. Ruházata egyszerű volt, amolyan szegényes ünnepélyesség sugárzott a félre csúszott nyakkendőjéből, konfekciózakójából, enyhén félretaposott cipőjéből.
Hirtelen rám nézett. Igyekeztem nem hirtelen elkapni róla a tekintetemet. Most én éreztem, hogy figyel. Nyugtalan várakozással, mint vadállat a rejtőzködő zsákmányát. Lassan ráemeltem a szemem.
- Ugye, megismer? – kérdezte váratlanul.
Halk, reszelős hangja volt, mely megmutatta felindultságát.
- Nem. Egyáltalán nem ismerős.
- Talán tévedek – válaszolta. – Nem is maga az.
És elfordult. Aztán mégis visszanézett. Hosszan és kíméletlenül.
- Hány évesnek gondol?
Meglepett. Felmértem az arcot, ötvennek gondoltam. Vagy kicsit többnek. A szeme is öregesen hunyorgott.
- Ötvennél több, de talán még nem hatvan. Bizonyára nem. Közelebb...
- Ne folytassa! Egyidősek lehetünk! – vágott a szavaim közé. – Én megismerem magát. Egy másodpercre elbizonytalanított. De most, hogy beszélni is hallom, már nincsenek kétségeim. Ön az! Maga negyvenegynéhány, s alig néz ki többnek harmincnál. Meglepően jó állapotban van. Ezért is ismertem meg. Azt a húsz esztendőt, melyen kettőnk közt lát, magának köszönhetem.
Értetlenül néztem vissza rá. Valóban jóval idősebbnek tűnt. Még a bőre is sápadt volt, enyhén meggyűrt zsírpapírosszerű fénytelenségével, s leginkább elvénült tekintetével.
- Hol találkoztunk? – vetettem oda zavartan, mert még mindig nem tudtam, ki ül velem szemben és mit kér számon rajtam.
- Találgasson! – mondta sötét cinizmussal.
- Nem játszom. Ez olyan...
- Gyerekes?
- Igen. Éretlen... És valóban nem ismerem. Még akkor sem, ha egyforma idősek vagyunk.
- Pedig a gyerekes szón van a hangsúly.
- Nem értem...
- Gyerekek voltunk, amikor utoljára láttuk egymást. Nekem szerencsétlenségemre. Remélem, kinőtte a kíméletlenségét. Az akkori kíméletlenségét.
Ösztönösen a nyakamhoz kaptam. Talán a tudat egy hosszú időre megfagyott szikrája hirtelen fellobbant, s elért az emlékezés sötétkamrájába, hogy előhívjon egy ösztönös mozdulatot. Az ujjaim a nyakamon kaparásztak. A férfi elmosolyodott.
- Ugye, hogy emlékszik! A mozdulatai elárulják.
Ölembe ejtettem a kezem. Valami megborzongott bennem, távoli, kellemetlen és rendkívüli.
- Nézzen rám! Nézzen az arcomba! Az egész arcomat nézze!
Közel hajolt hozzám, olyannyira, hogy a látóteremet betöltötte ez a fej, a megviselt arca a fénytelen és hirtelen összegyűrt bőrével. És a szempár, mely ijesztő lett a szomorúságtól. Mégsem gyűlölet volt benne, nem is harag, csak olyan szín, mint alvadt seb alvadt a megsűrűsödött vér.
- Gyerekek voltunk. Nem is annyira gyerekek. De még volt lelkünk. Vagy éppen növekedhetett volna. Harminc évvel ezelőtt maga és én együtt játszottunk. És akkor történt mindez... Nézzen a fejemre. Maga tette ezt. Mára már szinte nincs hajam. És nem is volt tizennégyéves koromtól. Mert maga kitépte...
- Igen. Már emlékszem.
- És van, amit el akar mondani?
Hallgattam, most a csend sűrűsödött közénk. Bizonyára bocsánatkérést vár tőlem ez az ember. Harminc év után elégtételfélét remélt ettől a találkozástól. De mit oldhat meg, ha bocsánatot kérek? Ilyesféle gondolatok kérődzték fel magukat a tudatomban. Megrágatlanul, emésztetlenül.
- Tudom, hogy Pestig utazik. Láttam a jegyét. Azt használta könyvjelzőnek – válaszolt a némaságomra.
- Nem akartam leszállni. Nem szokásom menekülni.
- Ha akkor menekült volna...
- Ha akkor menekülni akartam volna, megfojt – válaszoltam könyörtelenül.
- Azt gondolja, hogy képes lettem volna rá? Gyerekként? – kérdezte.
- Gyerekként úgy volt helyes, ahogy tettem. Remélem, nem várja el, hogy egy tizenéves kölyök egy negyvenéves fejével gondolkodik és tesz! Én sem vártam el öntől.
A szemben ülő férfi hirtelen hátradőlt. Egyből arra gondoltam, megsemmisült. Pedig csak elfáradt. Ruhakendőt vett elő, s megtörölte a homlokát. Hosszú percekig nem nézett rám.
- Rosszul van? – kérdeztem.
Nemet intett a fejével, s még vagy két percig erőt gyűjtött. Aztán rám emelte a tekintetét.
- Nem vagyok rosszul. Szenvedek. Szenvedek attól a végzetes naptól kezdve. Harminc éve szenvedek. Egy év múlva megkerestem a házukat. De elköltöztek addigra. Tudja, engem csúfolt arra mindenki. Mi nem tudtunk elköltözni. Én ott maradtam. Ott maradtam a gyalázatomban. Pedig félévig magamat okoltam. Aztán önt kezdtem. Azt a kölyköt, azt a sikeres, szép, a körülményekhez képest rendezett hátterű szépfiút. Gondolom, soha nem volt gondja az életben...
Választ várt tőlem.
- Igaz?
- Nem igaz – feleltem halkan és megilletődve.
- Nem úgy néz ki, mint aki...
- Nem mindenki néz ki úgy, keres vagy él annyit, ahogy és amennyit megérdemel – válaszoltam csendes indulattal. - Irigykedik rám? Tegye! Ehhez joga van. És vádolni is a sorsáért! Talán én miattam lett ilyen. De azzal, hogy felpiszkálta ezt régi hangyabojt, azzal csak sebesre csípi a jelenét is.
- Milyen költői – sziszegte felém gúnyosan. - A jó iskolák, a jó nevelés, a jó szülői ház. Én nem tudok ilyen fennkölt lenni. Nekem nincsenek ilyen szép szavaim.
Nem válaszoltam, elfordultam. Újabb percek rohantak el mellettünk. Hirtelen szelíd lett a hangja.
- Én harminc éven át boldogtalan voltam. Csúnya, kopasz, megvénült ember. Mire vittem? Egy ócska és jelentéktelen hivatalnok lettem. A lakásom egy szobából és egy szűk konyhából áll. Azt is bérlem. Hja, egymaga az ember nem vehet lakást magának! Őrüljön, ha kiutalnak egyet! Nő nem volt az életemben. Barát sem. Kinek kell egy ilyen kripli, mint én? És most itt ülök magával szemben, s éppen magának gyónom meg az életem. Miért? Kérdezze meg, hogy miért? Nem hallja! Kérdezze... Kérdezze! Nézzen a szemembe! Kérdezze meg, hogy miért!
Zokogni kezdett, Hangja eltorzult, csak a szeme volt emberi. Régi szobrok néztek így élettelen márványszemmel az élőkre a pillanat végtelen rémületével.
Felállt, de mintha megszédült volna. Melléugrottam, megállítottam esésében. Belém kapaszkodott, mint kisebb testvér a bátyjába, mint beteg gyermek az atyjába. Így álltunk, hosszan, míg sírása szipogássá nem változott. Aztán mindketten visszaültünk. Tíz perc múlva közömbös dolgokról beszéltünk. Majd Kispestnél felállt, halkan elköszönt és leszállt. Előbb még kezet nyújtott. Megérintettem puha tenyerét, de nem nézett rám.
Már Zuglót is elhagytuk, mikor észrevettem, hogy a táskája itt maradt. Szinte letakarodott a vonatról, s szégyenében mindenről megfeledkezett. Kinyitottam a táskáját. Iratokat nem találtam benne. Csak egy újságot, s benne egy pisztolyt. Régi, háborús, német fegyvert. Arra gondoltam, hogy hetek vagy hónapok óta figyelhet. Vagy évek óta. De nem bírta megtenni. Ezt nem tudhattam.
A vonat lassan dülöngélt a Nyugati acéltetője alá, miközben a sínek sikoltozva szaladtak a vonatkerekek alatt. Az aranyló fények közt az ablakban önmagam figyeltem. És Júliára gondoltam.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007