2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Eső 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


Esett.

Az alföldi kisváros ilyenkor megázott, átnedvesedett és egy hétig prüszkölt. Voltak utcák, melyek eltűntek az iszapos, buborékos víz alatt. A templomdombi parkban a fény beköltözött a hajnali még érintetlen esőbuborékokba, apró villanásokkal ébredezett a tér. Aztán a városka felgyógyult, az élet ismét lármás lett, hogy a következő esőnél ismét bebújjék az apró, az utcákra kinyújtózó házakba, a formás kis kúriákba, a rozzant parasztviskókba.  Ha külföldi járna erre, azt hinné, hogy valamiféle múzeumvároska, s keresné a kis ajándéküzleteket.

De ma újra esett. Előbb szelíden, majd bömbölve, mint az éhes gyermek. A templomtornyot is alig lehetett látni. Egy ember didergett a buszmegállóban. Tanárféle ember volt hosszú, de már elhasznált ballonkabátjában, olcsó fejfedőjében, melyet egészen a szemébe húzott. Cipője bizonyára beázott. Ezért remegett, s ezért bámult lefelé.

Hirtelen fiatal nő szaladt ide, s ha stílusosak akarnánk lenni, azt mondanánk, beviharzott. A férfi közönyösen ült tovább, nem törődött az újonnan érkezővel. A nő pedig megküzdött a látszatélet minden stigmájával, a rendezetlenné vált hajával, a vizes kabátjával, a sáros cipőjével. Mozdulatait próbálta nyugodt, elegáns mozdulatokká hangolni. A férfi közömbössége pedig kíváncsivá tette. Ez kisváros, itt nincsenek olyasféle bűnök, melyekről a fővárosi napilapok rendszeresen írnak. Még az ott feledett kerékpárok is napokkal később – érintetlenül – várják azokat, akik megfeledkeztek róluk.

A nő újból a férfira nézett, annak közönyös nyugalmára, majd észrevette, hogy becsukott szemmel ül, s mintha valamit mormolna magában. Nem részeg, s nem is zavart.

- Hideg van. Maga nem fázik? – mondta, s a férfi felé fordult.

- Fázom. De majd elmúlik – felelte a férfi lusta, hideg hangon.

A nő várt, majd helyet kért magának.

- Persze, persze. Üljön csak le! Bocsánat az udvariatlanságomért. De udvariatlanná tett a buszmegállók demokráciája.

A nő meglepődött a kifejezésen. Ízlelgetni kezdte ezt a különös szókapcsolatot.

- Milyen lenne a diktatúrája? – kérdezte egykedvűen.

- Nemes, mint minden diktatúra.

- Ezt hogy érti?

- A nő nő benne. Nem ember, hanem nő.

- Ez olyan ostobán hangzik…

- Mit nem ért rajta? De hagyjuk is – válaszolt a férfi, s most emelte egyszerre fel a fejét, hogy belebámuljon az esőbe.

Annak a szemérmetlen csupaszságába, mely táncolni kezdett előtte megmutatva minden ledér szépségét, kecses izmait, dús kebleit, hosszúkás lábszárát, zivatarhaját.

- Maga ilyen régimódi?

- Nem hiszem, hogy az lennék. Minden modernizmusban a leghaladóbb eszme, ami a régi. „Seul en Europe tu n'es pas antique ô Christianisme…”

- Nem értem… és nem tudok franciául.

- Nem baj. Egy Apollinaire-versből van. Azt jelenti, amit mondtam.

- Hogy a régi a modern?

- Igen, talán így a leghelyesebb…

- Talán túlságosan is megázott, azért mond ilyeneket…

Aztán csend lett. Két idegen beszédes némasága telepedett közéjük. A hajakba, melyek vizesen loncsosodtak. A fülekbe, melybe ott dobol ez a szürke szimfónia. És a szemekbe, a kezükre, beszivárogván a nyakukba, onnan leszánkázva a mellükre.

- Jön még busz? – kérdezte a nő megunva a csendet.

- Nem tudom. Én csak menekült vagyok.

A nő elnevette magát, pedig bosszantotta a bizonytalanság.

- A buszközlekedés diktatúrája – mondta halvány gúnnyal a hangjában.

A férfi óvatosan elmosolyodott. Mintha nem lenne ahhoz szokva, hogy őt nevettetik meg. Vigyázni akart a komolyságára, mely nem tettetett volt. Őszinte, de az őszinteség szereti a látszatot. Ilyen az, aki valamire készül. Valami komoly elhatározásra, melyet nem fennkölt eszmék vezetnek.

A nő ezalatt elbizonytalanodott. Tetszett neki ez a különleges beszélgetés. Ha túlzón udvarias vagy kispolgári módon udvariatlan lenne, unná. Fárasztaná. Ráadásul nyomorultul érezné magát tőle. De ez az ember más volt. Tudta, látta már valahol. Biztos találkozhattak, ahogy egy húszezres városban néha összeérnek a sorsok. Nekik ennyi jutott, elmenni egymás mellett. Óvatosan biccentettek a másik felé.

Közben az eső még jobban rákezdett. Dörömbölt, öklözött, megrugdosta a buszmegálló pléhfalait. A nő közben arra gondolt, hogy a férfi franciául idézett, s errefelé nem szokás, nemhogy nem illik franciául beszélni. A sznobok latin bölcsességekkel kérkedtek, de a francia verssorok olybá tűntek itt és most, mint a szalonnás tojásrántottán a tejszínhab.

- Maga nagyon művelt – mondta a férfi felé bámulva, mert nem akarta, hogy ez a vad, de monoton kopogás erőt vegyen rajta.

- Miből gondolja?

- Máshogy beszél. Mintha a fel sem tett kérdésre válaszolna. Vagy olyanra, amit éppen kérdezni akarnak. De maga megelőz mindenkit. Most engem.

- És maga?

- Én műveletlen vagyok…

- Boldogok a műveletlenek, mert jogosan vetik meg a művelteket.

- Ne mondjon ilyet! Ez most ostobaság! – nevette el a nő magát.

- Látja? Ilyen a buszmegálló demokráciája. A művelt ostobaságokat beszél, a műveletlen pedig elmés.

- Ez most megint…

- Milyen?

- Zavarba ejtő – nevetett újra a nő.

Nem ostobán vagy közönségesen, hanem visszafogott nőiséggel nevetett.

-  És az nem, hogy itt vagyunk mindketten? Akár gyilkos is lehetnék, aki a magafajta nőkre vadászik – mondta a férfi halvány és esetlen gúnnyal.

- Nos, erre nem is gondoltam – nevette el újra magát a nő.

És egy kicsit magán is mulatott.

- Pedig tökéletes helyszín. Erre a kutya sem jár. Csak türelem kell. Egy póknyi türelem, és besétál az áldozat.

- És az eső a pókháló?

- Gyönyörű hasonlat – mosolygott a férfi halvány jókedvvel.

Kedves ez a nő. És még szellemes is. Vagy ha nem is, de legalább szeme van a világhoz. És a világra. Ezt gondolhatta a férfi, ahogy észrevette a nő apró kezét, ahogy az ujjak idegesen egymáshoz szédültek.

- Fogadjunk, hogy maga ezt élvezi – mondta a nő óvatos derűvel.

- Mit?

- Hát az esőt!

- Az eső áldását.

- Hogy a növények…

- Ugyan. A magányt. Az eső bekergeti az embereket.

- Akkor most megzavartam a magányát.

- Nem… Ketten is lehetnek egyedül.

- Maga így él? – kérdezte a nő most mindenféle óvatoskodás nélkül.

- Mire gondol?

- Hogy kerüli az embereket.  Hogy élvezi a magányt. Elhatárolódik. Szellemeseket mond, s így teszi megközelíthetetlenné önmagát. Buszmegállókba fészkeli magát… De nem is folytatom. Nincs közöm hozzá. Bocsásson meg a tolakodásért.

- Nem tett semmi olyasmit, amivel megbánthatott volna – válaszolta a férfi most egész komolyan.

A nő biccentett, hogy érti. Aztán engedte, hogy a csend visszaereszkedjen közéjük.

Az eső még inkább rákezdett. Tépte, megköpködte a fákat, beletúrt a lombokba, mint valami őrült gyermek, akitől eltiltották a játék örömét. Valahol egy ablak becsapódott. Amúgy csönd volt és sötétség.

- Messze lakik? – kérdezte a nő, mert zavarta a férfi hallgatása. A hosszú percek alatt rátört az érzés, hogy talán ez a férfi mégis rosszat akarhat. Hiszen az ilyenek műveltek. Vagy legalábbis tudnak néhány idézetet. Latinul, franciául. Idéznek Homérosztól, Horatiustól. Esetleg Goethétől. Hirtelen látta maga előtt, ahogy a férfi felemelkedik, leszorítja a karját, átfordítja a testét, s egy késsel elvágja a nyakát. Látta, ahogy élettelenül zuhan előre, s a férfi ott magasodik felette az ő vérétől foltos késsel a kezében.

Összerezzent.

A férfi megérezte a nő apró és pillanatnyi hideglelését.

- Nincs értelme, hogy itt maradjon. Ha lenne esernyőm, most odaadnám. A kabátom meg túl vizes. Nem tudok segíteni – mondta a férfi, s maga elé meredt.

- És magával mi lesz?

- Én hajléktalan vagyok.

A nő meglepődött a válaszon.

Mennyiszer hallja ezt a szót. Látott is belőlük néhányat. De ettől az embertől ez annyira idegen volt. A ruháját nem látta elhanyagoltnak. És a szeme sem volt tompa vagy üres.

- Mióta az? – kérdezte óvatosan a nő.

A férfi elmosolyodott.

- Csak két napja. Illetve néhány óra, s három lesz…

- Akkor még kezdő – mondta a nő önkéntelenül, de hirtelen megijedt, hogy valakinek a sorsa felett tréfálkozik.

De a férfi nem bántódott meg.

- Igen, még kezdő vagyok. De ebben a helyzetben a kevés gyakorlat is mesterré teszi az embert. Egy órányi fázás alatt kitanulható szakma…

Hirtelen egy autólámpafény robbant be a sötétségbe. A tetején „taxi”-felirat csilingelt sárgán és tolakodón. Az autó fékezett, megállt. Az oldalsó ablakon át egy férfihang kiáltott feléjük.

- Nem akarnak egy fuvart? Busz már biztosan nem jön.  Én elvihetem magukat.

- Menjen! – mondta a férfi biztatva a nőt, s az arcán az öröm szétkenődött a vakító lámpafényben.

- Jöjjön maga is! – válaszolt a nő, s most nem gondolt arra, hogy ezt a férfit nem ismeri.

Különös együttérzés lepte meg egy pillanatra. El is csodálkozott, hogy mennyire meggondolatlan volt, amit mondott. Hiszen most a padon ülő alak olyan idegen lett, ahogy az esővízzel együtt csorgott végig az eső a kabátjának szomorú szövetén. És ezt a szomorúságot a meggörnyedt test adta hozzá ehhez a furcsa, ügyetlen emberrajzolathoz, ehhez az elkent, sötét, gyászos folthoz, mely mozdulatlan maradt. De a nőnek olyan emberinek tűnt. Olyan visszataszítónak és mégis szerethető módon emberségesnek, szánalmasnak, amilyen az emberi faj százezer éve az. Mert ez az ember fázott, reszketett. És szenvedett. De nem mozdult, csak maga elé nézett.

- Mi lesz már! Jönnek vagy maradnak? – kiabált a taxis feléjük. – Mert nekem aztán olyan mindegy!

- Jöjjön. Nekem van lakásom. Nem nagy, de arra jó, hogy maga is meghúzódjon benne addig, amig ez elmúlik…

- Micsoda?

- Az eső.

- Az eső nem számít.

- De most csak az eső számít. Holnapra minden jobb lesz.

- Igaza van…

- Miben?

- Hogy holnapra minden jobb lesz – mosolyodott el a férfi.

Kellemes arca van, futott át a nő gondolatai között ez a váratlanul jövő érzés. Egyáltalán nem néz ki sorozatgyilkosnak. Bár a sorozatgyilkosok sem néznek ki sorozatgyilkosnak, gondolta tovább… Aztán már nem akart semmi ilyesmire gondolni.

- Én indulok! – kiáltott ki a letekert ablakon túlról a taxis hangja.

- Várjon egy percet. Itt van némi pénz. Ezt biztos elég lesz – mondta a nő, miután odaszaladt az autóhoz.

- Hagyja, asszonyom. Ingyen elviszem magukat. Hiszen emberek vagyunk…

- Igen, emberek – suttogta a nő, s visszabámult a sötét foltra, a férfira, aki most a hosszú fénypászták ellenére is sötét volt. Vagy inkább szürke, ismeretlen és szánalmas.

- Jöjjön, kérem! – mondta a nő. - Nem hagyhatom magára!

A férfi felemelte a fejét, s hosszan a nő arcába nézett.

- Úgy fogok emlékezni magára, hogy nem hagyott magamra.

- Mi baja van? Részeg? – kiáltott megint a taxisofőr.

- Nem. Nem az! – kiabált vissza a nő.

Majd visszafordult a férfihez. Aztán hozzálépett. Kereste a karját, hogy belékarolhasson. Belekapaszkodott a vizes kabátba, s rángatni, vonszolni kezdte a férfit.

- Akkor sem hagyom itt! Még ha ilyen fafejű is. Velem kell jönnie! – unszolta, s a férfi végül engedett.

Mindketten az autóhoz rohantak. A hátsó ajtón szálltak be. A sofőr két vaskos törölközőt dobott feléjük.

- Erre üljenek. Össze ne vizezzék teljesen az ülést.

Az autó tíz perc alatt hazabillegett velük a kátyús, esőáztatta utcákon. A kocsiban kellemes meleg volt, s a hangja megnyugtatón elringatta a két különös utast ott hátul. Nem néztek egymásra.  Csak hallgatták a motor csendes, már-már dzsessz-szerű brummogását.

- Itt vagyunk! – mondta a sofőr – és siessenek, mert ez még nem hagyja abba. Borzalmas ez az eső!

A nő fizetni akart, de a taxis ragaszkodott ahhoz, hogy emberek vagyunk, s az emberek segítenek egymásnak a bajban.

 




Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007