2024. május 23. csütörtök,
Dezső napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Egy nő arcképe
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Régóta őrzök egy fényképet, melyet valaki ott felejtett a szobám párkányán. Talán valaki, aki rajongott egy nőért. Vagy egy nő, akiért rajongtak. Bárki legyen is, örökül hagyta rám a rajongást.

Nem messze laktam a Rue Pascal és a Rue Odeon kereszteződésétől. Ekkoriban Párizs mint egy mindent elemésztő gyomor falta fel az ide utazókat, akik végül itt maradtak a város mohó önzésében és kíméletlen varázsában. 

És szorított helyet a Szajna-parton a magamfajta álmodozónak is, betuszkolta a vágyaimat és az összes nosztalgiámat a Notre-Damme és a Montmartre szűkös utcái, a Sacré Coeur és a soványka kisvárosi kápolnák közé.

A képet beköltözésem másnapján fedeztem fel. Hanyagul támaszkodott az ablakkeretnek, mintha belélegezné a reggeli fényeket, s az esti fényekkel álmodná tovább a párizsi szomorú éjeket.

Hosszan nézegettem a képet, forgattam, kerestem valami írást rajta. Csak annyi volt, hogy „1934 tavaszán”. Kilenc éve…

A házmester hümmögve nézegette, miután a szemüvegét feltuszkolta vaskos, zsíros arcára.

- Nem, nem ismerem… Rémlik, mintha… De talán… És kilenc év nagy idő…

Nem messze piacos kordék álldogáltak lusta nyugalommal egy percnyi sétára a lakásomtól. Öreg kofák árultak évtizedek óta mindenfélét, ők biztos emlékeznek rá.

- Igen, ismertem. Ő Suzanne. De már rég nem erre lakik. Miért kérdezi?

- Itt felejthette. Vagy valaki más. Aki szerette. Talán a férje.

- Ezt nem tudhatom – mondta szuszogva egy matrózinges, elhasznált nadrágban ácsorgó almaárus, aki fontoskodva mozgatta beszéd közben az ételzsíros harcsabajszát. – De azt tudom, hogy ő kedves volt. És szép. Tudja, szerette a virágokat, szerette az állatokat. Ha jól emlékszem, volt egy macskája is. De hogy mi lett vele, már azt nem tudom. Egyszerre eltűnt. Sok éve már annak…

Zavartan és ostobán jártam a várost olyasféle gondolatokkal, hogy mi lenne, ha váratlanul előlépne, s csak annyit mondana:

- Monsieur, n'avez-vous pas vu un chat ici devant la maison? Egy vörös kiscicát?

- Nem lát a szemétől? – köpködte felém képzelődéseimből felébresztve egy sovány asszony, akit egy unott képű úr kísért.

Az alkony nagy sárga álmokkal dőlt rá a Szajnára, mikor engem ott talált bámulva a képet a nőről, aki éppen kilépett egy szobából. Egyszerű, de elegáns ruhában állt egy kicsit a falnak dőlve, bal karjában virágot tartott. Egész jelensége tiszta és finom rajzolatú vonalak összessége volt. Bánatos szeme felett okos homlok, dús barna hajkorona lebegett, s az orra alá a meglepődés finom mosolyt rajzolt. Napok óta azt éreztem, hogy ez a nő váratlanul jött szépségével megkísértett. Egyből ismerősöm lett valami egyetemes és emberi érzéstől megfoganva. Ilyen a nő, akit mindenki keres. Semmi tolakodó nem volt ebben a szépségben. Inkább olyan volt, mint az ősz, mely a nyár szomjas sárgáját arannyá érleli. Bölcs ötvösmester, aki élni tanítja a vonalakat, magát az anyagot. Hirtelen jövő indulattal hazugnak kezdtem érezni a szobrászatot, a festészetet és még a költészetet is. Minek írni a női szépségről, mikor a női szépség itt jár közöttünk a valóságban? Évezredek óta átöröklődik. Nincs benne semmi kényes matéria. Csak szellem, mely bennünk küzd az örök élet üdvéért.

Mikor visszafelé sétáltam, egy kicsiny temető felé vezetett az utam. Arra gondoltam, mennyi Matilde, Suzanne, Gilbert nyugodhat itt, akik ezt a szépséget elhordták itt a földön, majd itt hagyták másokra, újabb Suzanne-okra, akik majd újra negyven évig viselik, járnak benne a csillagos ég alatt, bámulják annak olcsó tükörképét a Pont des Artsról a vízbe bámulva.

Hazatérve a képet visszahelyeztem az ablakba. Úgy éreztem, ott a helye. Nem volt és nem lehetett az enyém. Mert mindannyiunké volt, hiszen magában hordozta emberi lényegünket, a szerelmet.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007