2024. október 7. hétfő,
Amália napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Az Író
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák


  Egy kézirat vaskos tömege fehérlett az asztalon. Bár sűrűn teleírt oldalak voltak mintegy háromszáznyian, szikár összerendezettségük már nem az olvasóért vívott csatát, hanem tábornoka ellen. A lapok sápadt nyugalma fehérre világította a szobát.
Egyetlen lap volt az írógépben, melyet feléig betöltöttek a betűk. És ott volt alattuk a felirat: - Vége -. De ekkor az egyik szó fellázadt, hibásan írt alakja a nyomorékság kétségbeesésével kapálózott a többi betű közt. Az író arra gondolt, ha kijavítja, véglegesen kész a regény. A termést betakarította, a magtár megtelt, és jön az írói unalom, mert a köldökzsinórt elvágják és a gyermek kizuhan a kritikusok szuronyos ostobasága és az olvasók sznobizmusa közé. Erre gondolt az író az íróság végtelen magányában. Szinte látta a könyvét, ahogy a guillotine elé lökdösik, a tömeg felhördül, kivégzést és megkínzatást követel, vért, beleket, levágott fejet, a halál semmibe guvadó tekintetét. És vitték, lefogták és szétszedték. A tömeg üvöltött, aztán elnémult. A halál mindig az a győzelem, amit nem ünnepelnek.
Tehát az író keze kényes reptében megállt a szó felett, lenézett rá, mint gyilkos ragadozó az áldozatára. De a lebegés nem maradt abba, tétova mozdulattá semmisült. Nézte a szót, annak szabad és öntörvényű vágtáját, amivel lázongott a helyesírás szabályai ellen. Kiszabadult a karámból, vad, fújtató bika lett belőle, minden lépte zöld és barna volt, orrlikán az örök vesztesség, csonkaság gőzeit fújtatta. Egy szó volt hátra. Ahogy egy kortynyi lélegzetvétel az életből.
A mű talán remekmű. Így gondolta. Érezte, hogy valami felkavarta a körülötte lévő harmóniát. Nem az elégedettség, hanem a félelem energiái kavarogtak körülötte. Nem azért, mert szórakoztatta. Minden fejezet görcs, láz, megkínzatás volt. Mikor írta, nem a szoba langyos levegőjét lélegezte be, hanem iszapos és ingoványos tájak nehéz páráit, a novemberi avar rohadásszagát, elhullott állatok bűzét, az ürülék fojtogató infernóját. Érezte, hogy izmai folyamatosan megfeszülnek, elernyednek, homlokán hideggé forrt a veríték, szeme fájt, az álmosság elszédítette, a gyomra maró savakat termelt és megtámadta a hasát és a beleit. Homloka verítékben úszott, összetúrt haja kócban állt. Szeme égett, mellkasa vadul lüktetett. Bőre viszketett, húsa megduzzadt, a betegség vihogva ült a fejére. Aki ilyenkor látta, megrémült tőle. 
Oh, az írás nem szórakoztató! Beteg kényszer. Nem is az! Maga a betegség! Ezt mindig érezte. Nevette a bolond dilettánsokat, akik a kávéházakban hangoztatták, hogy szeretnek írni, kikapcsolódnak, fűszerezik a hitvány életüket. Ő pedig minden alkalommal úgy ült le csupasz nyakkal, mint a halálraítélt az írókép árnyékának nyaktilója elé. Ott magasodott felette százezernyi végzetes leütés, kopogás, csilingelés a kíméletlenség fortissimójával. 
Nézte a csepűrágókat, ahogy egymásnak olvasgattak a műveikből. Aztán hallgatta a szómágiás vállonveregetéseket, a mondatokat, melyek izzadt, puha tenyérként simogatták egymást sunyivá, kényszeressé, iriggyé és kapzsivá. Oh, ezek a szerencsétlenek! Írnak a halálról, de nem tudnának meghalni. Írnak a végzetről, de fel sem ismernék a tömegben. Írnak a szerelemről, de csak a női kellemek puha kéjétől képesek lerészegedni. Mikor értékeltek ezek egy-egy női mozdulatot? Mikor egy nő a tükör előtt fésülködik, kezével hajába túr, hasa és melle megfeszül, a vonalak csupasz áramlása új törvényeket, új esztétikát szül, hogy minden mozdulat filozófia lesz. Mikor szerettek ezek bele a látványba? Ezeknek csak érzékiségük volt. Ezek belemélyesztették a kezüket a hús nyers örvényébe. De soha nem utaztak a női keblek mennyei egén csak és pusztán a képzeletükkel. Honnan tudták volna, mennyiféle éhség van a világon? Egyet sem próbáltak. Még a pénz és a pénztelenség éhségét sem? Jó vacsorák, drága autók, kéjnők otromba szolgáltatásai… Ezek nem is vágyak. Csak mindennapos berögződések. Az ösztön egy-egy rándulása.

  Hirtelen maga előtt látta az öreg, világtalan Bachot, ahogy a Die Kunst der Fugue utolsó áriáit képzeli semmibe remegő kézzel. Fülében, agyában, mint valami sáros, rozsdás levek folynak a A, B, C, H hangok, aztán sisteregnek, mint hús a zsírban, szurony a belekben, halál az életben. És látta az öreg Beethovent, ahogy ököllel üti a zongorát a Missa Solemnis nagy kettős fúgája közben. Szakálla olyan az arcán, mint a vér, s a vér, melyet homlokából elővakart, olyan, mintha feltámadna az emberben az őskegyetlenségű állat, kétmilliárd Kalibán közül kiemelkedik ez a szent fenevad, hogy Istent újra visszaültesse a trónjára. Ezek az emberek fogakkal születtek, s ökölbe szorított kézzel haltak. Ezek nem várták meg, hogy Isten szívet adjon nekik, kitépték az ördögét, miközben agyuk csupa mennyei fény volt. Ezek tették a gépeket hangszerré, ahogy a csont, hús, zsír és vér emberré eszményült. Ha tudnák a csepűrágók, a dilettánsok, ezek az álérzelmek zsírjában megsütött férgek, hogy az írás sosem volt élet. Harc volt, küzdelem, tövis, tőr, puskapor, mészárlás és halál. A művészet betegség. A téboly olyan formája, melyért száz évvel később rajonganak. Nincs valós ideje, nincs anyaga, nincsenek társadalmi kapcsolatai, szokásai, udvariassága, nem gyűlöl, nem érez, nem szeret, hanem van. A nincsen átvilágít. 
Erre gondolt, ahogy a keze fellendült. Képtelen volt, hogy kijavítsa a hibát. És aztán rátört az érzés, hogy miféle előjog olyan verset írni, olyan regényt vagy drámát, melyet kétszáz év múltával olvasnak, játszanak és meghamisítanak. És a másik néhány milliárd. Akiknek munkájuk, számláik, otthoni kötelességeik és napszakjaik vannak. Akik táplálkoznak és ürítenek, meghibásodnak, kopnak és elkopnak, mint egy gép.  Kiknek a szerelem is csak alkatrész-utángyártás. Kik csak szaporodnak. Vagy inkább gondoskodnak a világtrágyájáról, hogy kikeljék belőle az az egy, aki kimondja a végső dolgokat: egy Goethe vagy Nietzsche. És ha megeszik a férgek, a nincstelenségüket hagyják örökül. Bezzeg Shakespeare-t jobban ismerik, mint a saját dédanyjukat. Idéznek tőle. Talán többet,mint amennyit családjuk száz év alatt beszélt. Miféle igazságtalanság ez: szépnek, szentnek és zseninek születni? Ki rendelte, hogy ez így legyen? Kinek ír az ilyesvalaki? Embereknek? Nemzeteknek? Koroknak, a világnak? Az Univerzumnak? Ha az végtelen, felesleges megírni, mert kész van, mindig is létezett. A világ rendszer, ami benne van, csak áramlik. Energiaveszteség nélkül. A buták, a tehetségtelenek, az átlagosak csak fűtőanyagok a zseni kályhájában. 
Az író kijavította a hibát. Ez is egy fricska a valóságnak. Kivette a lapot, hozzáadta a többihez. Megállt az íróasztal előtt, nézte a fiókot. A kéziratok kriptája. Vagy inkább szarkofágja. Aztán a kandallóhoz lépett.  Arra gondolt, hogy minden létezik. Bár van kifejezésünk a nemlétre, a nemlét is van, vannak törvényei, ha van rá szó, van hozzá képzelet. Még senki nem látta a mindent, de mindenki látta már a semmit. Bármit megírni csak másolás. Minden születés csak matematikai művelet, minden alkotás csak szemfülesség. Tolsztoj előtt is létezett az Anna Karenina, ahogy Wagner előtt a Parsifal. A bűvész csak előhúzza a cilinderéből a nyulat. Ő az, aki tökéletesen modellezi a művészetet. 
A kandalló nagy éhes szájából sárga és vörös nyelvek nyalintottak a szoba délutáni szürkületébe. Tehát itt áll a nagy kohó előtt, hogy megtagadja az élet rendjét, a szerencséjét, az Istent. És a tűz selymes önkívülete és ragacsos éhsége beragyogta a szobát.
Az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007