Lassan elteltek az ünnepek, de a hó megmaradt, sőt, esett még hozzá. Zempléni Péter szorgalmasan dobálta a havat minden reggel, ahogy most is. Ilyenkor mindig úgy érezte magát, mint a katonaéveiben, amikor a kanadai nyárfa alatt söpört; akármennyire is igyekezett, mindig volt lehulló utánpótlás.

    Most a fia jár a fejében, aki egész életében ki lesz szolgáltatva másoknak. Mi lesz, ha majd egyszer magára marad? Bedugják egy intézetbe, ahol ápolók vigyáznak majd rá. Ha szerencséje lesz, néha kiengedik felügyelettel. Mikor ilyeneken járt az agya, többször is eszébe jutott, hogy talán jobban járt volna a gyerek, ha meg sem születik, de ezek annyira kegyetlen gondolatok voltak, hogy maga is megrémült tőlük, hiszen szereti fiát, nagyon is. De mégis... milyen élet lesz az övé! Mikor eszébe jutottak ezek a gondolatok, mindig elhessegette őket, vagy legalábbis megpróbálta. Ha meg nem sikerült, telefonált Mártának vagy felkereste őt.

    Egy alkalommal, mikor a nőnél volt, s megfeledkeztek a világ problémáiról és örömmel adták át magukat a szenvedélynek, Márta megkérdezte tőle:

    - Mondd, Péter! Miért nem akartatok még egy gyereket?

    "Valóban! Miért is nem?" – tette fel magának a kérdést. Az évek során annyi minden megváltozott. Elhidegült a feleségétől, a felesége is tőle, ezért még jobban beletemetkezett a munkájába. Nincs köztük semmi, már egy éve külön alszanak; hatalmas a ház, van mindenkinek saját helye. Még egy gyerek? Talán tényleg ez lett volna a megoldás, de valójában nem hitt ebben. Az ő gyerekéből csak egy van, őt szereti legjobban ezen a világon, nem lehet helyettesíteni mással, nem lehet lecserélni egy egészségessel. Attól is reszketett, hogyha a következő gyermekével nem lennének problémák, akkor egyre jobban eltávolodna az elsőtől. Lehet, hogy ettől félt a legjobban. Különben is, joga van fiát egy életen át egy testvérre bízni? Ezt a megoldást sem találta megnyugtatónak. Nem válaszolt a nőnek a feltett kérdésre.

    Márta látta, hogy teljesen elmerül gondolataiban, nem faggatta tovább, és soha többet nem hozta fel a témát. Péter számára ő egy sziget, ahol megnyugvást talál, és ezt nem akarta veszélyeztetni.

    Bölcs elhatározás volt részéről.

Február végére elolvadt a hó, már csak foltokban volt meg, az árnyékosabb helyeken és ott, ahol az emberek kupacba dobálták, hogy tudjanak közlekedni. Ilyen sokáig azért rég tartott ki, sokan nem is emlékeztek ilyen hosszú télre.

    Zempléni Péter tudta, hogy feléjük nem jön olyan hamar a tavasz. A nagy fenyők a ház előtt és a kert hátsó felében a tölgyfák alaposan leárnyékolják az udvart. Ezeknek a fáknak igazán majd nyáron lesz jótékony hatásuk. Kiment a kerti pavilonba, leemelt egyet az egymásra rakott székekből, majd középre húzta az asztalt. Úgy ült le, hogy pontosan a beeső nap kellemes sugarai útjában legyen. Amikor ez a ház épült – az apja építette –, tíz éves lehetett. Már abban az időben is itt szeretett a legjobban ücsörögni. Az anyja mindig itt kereste, ha valamit kért tőle, vagy vasárnaponként, ha kész volt az ebéd. Barátai nemigen voltak, csendes, visszahúzódzkodó gyerek volt, így többnyire egyedül játszott. Szerette a hátsó udvart is, oda már nehezebben értek el anyja hívó szavai. Odabújt el mindig, amikor apja valamiért mérges volt rá, vagy akkor is, amikor anyja és apja veszekedett, és ilyenkor mindig attól rettegett, hogy valami nagy baj fog történni, mert látta arcukon a dühöt és azt, hogy apja egyszer majdnem megüti anyját. De az a pofon nem csattant el szerencsére, soha.

    Most is itt sütkérezik, itt most békén hagyják, nem zavarja senki. Újból gyereknek akarja érezi magát, újból örülni az életnek, mint rég, legalább néhány percig. Jó így.

    - Tegnap megtisztítottam az ablakokat – Márta kissé félrehúzta a függönyt, majd folytatta –, hogy jobban süssön be a nap, és jobban világítson be a kandeláber a térről. Aztán este az ablak előtt álltam jó sokáig. Vártalak. Majd többször ráleheltem a tiszta üveglapra, elrontva a délelőtti munkámat, és összegyűjtöttem ujjaimmal a kevéske párát. Hideg volt. Fáztam a szobában. Kényszeríteni kellett magam, hogy ne bújjak vissza a takaró alá... Ki akarok mozdulni a lakásból! Veled! Tavaszt akarok! Vagy inkább nyarat!

    - Eljön az is. Nem kell már sok hozzá.

    - Milyen végtelenül türelmes ember vagy te! Talán a nyugalmad az, ami kisugárzik belőled, az fogott meg. Pillanatok alatt elvarázsoltál vele. Még az érintésed sem kellett hozzá.

    - Az érintés mindig valami távolságot feltételez.

    - Igaz! De a csöndedtől meg valamiért mégis mindig elbizonytalanodom. Vajon mi járhat a fejedben, amikor hallgatsz? Amikor meg nem, akkor sem beszélsz semmi komolytalan dologról. Érdekes történeteket mesélsz. Úgy adod elő ezeket, hogy ne érezzem magam elveszve, amiért én korábban ezekről nem hallottam. Amikor elmész, mindig utánanézek a dolgoknak, hogy egy kicsivel többet tudjak, mint amennyit elmondtál. – Zempléni Péter nem válaszolt, mint rendesen, amikor nem akart. Márta most sem faggatta. – Elvesztem a szavaid között... Elvesztem a csöndedben...